2010. november 29., hétfő

Uiro

Az uiro egy olcsó édesség, ami a kezdeti, ösztöndíjas időkben jól jött. Jellegzetes nagoyai cucc, Tokyoban akkoriban csak néhol árulták, de manapság mintha több helyen látnám − divatos lett, vagy ez is a gazdasági nehézségek egyik jele?

















Az uiro állaga arra a késsel vágható lekvárra emlékeztet, amit a középiskolai építőtáborban kaptunk (gondolom, a katonaság is ezzel etette a fiúkat) − ismerős? a levágott szeletek finoman remegnek, mint a kocsonya. Mindezek ellenére azonban szeretjük.

Alapanyagát tekintve egyébként rizsliszt, cukor és víz keveréke, amit babbal, gesztenyével, zöldteával vagy gyümölcslével ízesítenek és speciális edényben gőzölnek. Nemrég láttam, ahogy az eladó a hatalmas tábla édességet kiemeli egy deszkára és egy drótháló segítségével keskeny téglákra szabdalja. Frissen, centis szeletekre vágva, zöldtea kíséretében a legfinomabb.

Itt látható néhány minta.

2010. november 26., péntek

Tori-no-ichi

Janka a napokban már behatóan írt a Tori-no-ichi vásár történetéről és lényegéről hasoncímű posztjában, így ezt nem ismételném meg, tessék elolvasni! helyette inkább másszunk bele a szimbolikába, vagyis, hogy tulajdonképpen mi az a sok kis műanyag izé, ami arra a bambusz gereblyére, kumade, besöpri a jószerencsét, van aggatva, oly mennyiségben, hogy a gereblye szinte már nem is látszik. Tessék ráklikkolni a kis képekre, külön ablakban nyílnak, így lehet őket a szöveggel egyszerre nézni, akkor olvashatóak lesznek a buborékba írt szövegek és be lehet azonosítani az egyes bigyókat. Ha még ez sem elég, van itt egy pár fotó még. Jó vadászatot!


Ebisu és Daikoku: Ebisut és Daikokut gyakran ábrázolják párban. Ebisu egy halat visz, Daikoku pedig rizsbálákon áll, vállán kincseszsák, kezében pedig varázskalapács, ami ütésével gazdagságot teremt.

fuku (福): A jószerencse írásjele.

fukuró: A bagoly japán nevében egy szójáték rejtőzik: “fu” azt is jelenti, hogy “nincs”, “kurou” pedig “nehézségként” is olvasható. Az ilyen típusú, homonim szójátékra a japán nyelv kifejezetten alkalmas, mivel kevés szótagból építkezik, tehát a különböző írásjelekkel írt szavak hangalakja gyakran egyezik.

hamaya: Nyílvessző, a balszerencse és a gonosz szellemek legyőzésére.
kame: A teknősbéka 10.000 évig él és annyi év boldogságot is hoz.

kanai anzen (家内安全): A család biztonsága.

kanau (叶): A piros írásjel azt jelenti, hogy a kívánság beteljesült.

koban: Edo-korabeli, hosszúkás aranypénz.
kome: A rizskalász és a bálák bőséges rizstermést ígérnek.
shimenawa: Rizsszalmából font kötél, a shinto szentélyben a szent terület határát jelzi.
take: A bambusz a hosszú élet, az erő és a prosperitás jelképe.
matsu: Az örökzöld fenyő a hosszú élet jelképe.
Maneki neko: Az integető macska általában csak az egyik mancsát emeli fel - a bal mancsával a vásárlókat, a jobbal a szerencsét és gazdagságot hívja be. Itt mindkét mancsát feltartja, abból baj nem lehet…
momo: A barack a hosszú, egészséges élet jelképe. (Az örök életről szóló kínai legendában is barack szerepel.)
noshi: Hosszú, vékony szalag - eredetileg szárított kagylót használtak, ami homonim a “megnyújt“ szóval, így arra utal, hogy a szerencse és boldogság örökké tart.
ó-iri (大入): Ez a szó a kabuki színházban használatos, a jelentése teltház.
Otafuku: Kyogen színdarabokban használt, mosolygó női maszk, az örök jókedv szimbóluma. Ráadásul a nevében szerepel a fuku - szerencse szó is.
Shichi fukujin: A hét szerencse-isten - Hotei, Jurōjin, Fukurokuju, Bishamonten, Benzaiten, Daikoku és Ebisu - a legenda szerint egyszer, újév napján, egy kincseshajón utazva érkeznek majd hozzánk és a kiválasztottak között fantasztikus ajándékokat osztanak ki.
shóbai hanjó (商売繁昌): Üzleti siker.
tai: A szótár szerint tengeri keszeg, ami a neve miatt számít szerencsésnek, mivel homonim a “medetai” szóval, ami kedvezőt, sikerest jelent.
tawara: A szalmabála a bőséges rizstermés jelképe.
tomoe: A taiko-dobon látható jel a teremtést szimbolizálja.
tsuchi: Daikoku varázskalapácsa.
tsuru: A hagyományok szerint a daru ezer évig él, így a hosszú élet szimbóluma.
uchiwa: A legyező szélesen szétnyíló alakja a feltáruló boldogságot jelképezi.
ume: Szilvavirág, az állhatatosság jelképe.
usagi: A Japánban is használt, kínai horoszkóp szerint 2011 a Nyúl Éve lesz, így az idei dekorációkon gyakran látható a nyúl.
waraukado (笑門): Ez a két írásjel egy szólásmondásra utal, ami szerint a jószerencse a boldog házakba tér be.


A fotózás után, sicher was sicher, azért én is vettem egy kumadét a cégnek, nehogy már ezen múljon a jövő évi üzleti terv teljesülése…

--------------------------

PS: ezt most ugyan én posztoltam, de közös munka volt; Judit széjjelriszörcsölte magát, köszönetem érte!

2010. november 18., csütörtök

A francia kapcsolat

















Az évek során az angol mellett még jónéhány európai szó beszivárgott a japán nyelvbe. A portugál hatás nemrég már szóba került, a piskóta ürügyén. A soron következő nép a holland volt, akik két évszázados kereskedelmi monopólium során olyan szavakat hagytak hátra, mint a コーヒー (kōhī) / koffie / kávé. A németek elsősorban az orvostudomány és a sport terén jeleskedtek:
アレルギー (arerugī) / Allergie / allergia, リュックサック (ryukkusakku) / Rucksack / hátizsák, ゲレンデ (gerende) / Gelände / terep, sípálya

A franciák pedig a konyhaművészethez, lakáskultúrához és a helyes viselkedéshez járultak hozzá:
グルメ (gurume) / gourmet / ínyenc, アラカルト (arakarto) / a la carte, カフェオレ (kaféore) / café au lait / tejeskávé, オードブル (oudoburu) / hors-d'oeuvre / előétel, エチケット (echiketto) / étiquette / etikett, プチ (puchi) / petit / kicsi

Az anyanyelv persze nem mindig ismerné fel az eredeti jövevényszavak japán verzióját. A német Arbeit (munka) szó arubaito formájában részmunkaidőt jelent, a francia avec (-val, -vel) pedig abekku változatában (szerelmes) párt.

A katakana átírás a kiejtést követi, így az eredeti helyesírás gyakran feledésbe merül. Jó példa erre a fenti tábla, amit ma délelőtt találtam. A felirat első sorában fonetikusan ugyan helyesen írták le a francia maison (ház) szót, katakana írásjelekkel メゾン, alatta azonban már eredetétől megfosztva, a japán kiejtés szerint írták vissza “külföldi nyelvre” és így lett belőle “mezon”. A francia akadémikusok bizonyára hajukat tépnék...

All sorts of bikes - 4

Régimódi csomagtartó















Korszerű csomagtartó

Játékbirkózás

A minap szemtanúja voltam, ahogy a sushizóból kifelé menet két éltes japán salaríman egymásnak esik, lefogták egymás kezét, szabályosan birkóztak, jó, persze, részegek voltak, de ez este 9 után alapértelmezés! de az alkoholos intoxikáció Kairótól keletre még nem vonja magával automatikusan a fizikai agressziót. Aztán láttam, hogy az egyik sportember kezében megvillan egy tízezres bankó és akkor már tudtam; játékbirkózásról van itt szó, a cél a pénznek az ellenfél zsebébe való csempészése, lehetőleg észrevétlenül, de ezt a fogalmat persze az elfogyasztott alkohol meglehetőst relativizálja. A másik pontosan tudta, miről van szó, elszántan védekezett, nem, nem, ő akarja állni a számlát! de a végkimenetelt mindenki előre tudta, ezt az erőviszonyok, ki kinek a feljebbvalója, lekötelezettje, vásárlója, dönti el, és az egész csak színjáték, a látszat kedvéért, mint ahogy a Török Szultán és a Csülök időnként összeverte egymást, annak idején. A mi két salarímenünk időközben már bágyadtabban hadakozott, hiszen pontosan tudták, hogy ki lesz a győztes, a tízezres a gyengébbik fél zsebében landolt, a világ rendje helyreállt.

A mai este úgy alakult, hogy a játékbirkózást élesben is kipróbálhattam. Egy maratoni míting után a Fontos Kliens javasolta, hogy menjünk el inni egyet. Az ilyen meghívás kissé kínos, miért is nem nekem jutott az eszembe? de visszautasítani nem lehet. A helyzet erősen aimai; egyfelől ugye, ő hívott meg, tehát akkor fizessen is, de másfelől én akarok rásózni ezt-azt, így ő az okyakusan, ergó mégiscsak én fizessek, de fel lehet a dolgot úgy is fogni, hogy nagylelkű japán szamuráj megvendégelni kicsi gyámoltalan külföldi, ekkor megint csak ő, natehátakkormost mi van? Mindegy, megtapogatom a bukszám, majd csak lesz valahogy! A vacsora remekül sikerült, megtárgyaltuk a sakék minőségét Tottori prefektúrában, a Senkaku szigetek hovatartozását, valamint a női hónaaljszőrzet elterjedtségét a 80-as évekbeli Magyarlandon, egyszóval minden olyan témát, ami két negyven-something bizniszment érdekelhet, a végén volt persze üzlet is, csak finoman és szőrmentén, ahogy ez ilyenkor illik, hiszen itt a male bonding a lényeg, hogy kisarjadjon a bizalom, ennek pedig a közös berúgás a legfőbb biztosítéka. Ám minden jóság véget ér egyszer és közeledett az igazság pillanata, ki fizet? Éreztem, hogy pozícióim gyengék: én ültem belül, ő rendelt és egyáltalán, végig házigazda módjára viselkedett, mindegy, gondoltam, azért küzdeni kell! a látszat-dolog fontos, ha vége lesz, nekiesek, lejátékbirkózom és ha nem megy másként, hát a szájába tömök egy tízezrest, számlát remélem, azért majd ad róla.

A fizetést nagyon diszkréten és észrevétlenül csinálták, a Fontos Kliens nagy lendülettel magyarázott valamit, madár vagy potyka? a Beója közben eltűnt egy időre és amikor visszatért, már biztos voltam benne, hogy itt ma nekem nem osztanak lapot, de legalább méltósággal kell veszíteni! így amikor felálltunk az asztaltól, elővettem a tárcámat, hogy fizessek, ám a Fontos Kliens leintett, hogy ez már el van intézve, én ekkor megdöbbent, sőt egyenesen kétségbeesett arcot vágtam, nem, nem lehet, hogy ilyen csúfság essen meg velem, segítséget keresően a Beóra néztem, de ő is jelezte, hogy NEM, ez már bevégeztetett. Tudtam, hogy az etikett most azt követelné meg, hogy megragadjam a Fontos Kliens karját és hátracsavarjam, majd másik kezemmel pedig egy tűzőgép segítségével a ruhájához csíptessem, vagy még inkább pillanat-ragasztóval a homlokára ragasszam a tízezrest, majd hagyjam, hogy a Beó hátulról egy viperával leterítsen és vérbe fagyva ott hagyjon az izagaya előtt, a pénzt pedig búcsúzóul az arcomba vágja, a látszat kedvéért.

Ám végül nem mertem megütni, helyette inkább gyáván megköszöntem a vacsorát. Még sokat kell tanulnom.

2010. november 14., vasárnap

Mai Fuji

Pontosabban tegnap délutáni, csak ma értünk internetközelbe. Az Ootakeyama csúcsán ücsörögtünk, amikor egyszer csak a Fuji-san, akár egy jelenés, kibukkant a felhők felett. Megunhatatlan látvány.

2010. november 10., szerda

Nyáron nyaralok, télen telelek

... és a kettő között igen csak összeszűkült az idő. Még tart a vénasszonyok nyara és a meleg napfényben kabát nélkül lehet menni ebédelni, de közben már a télre készülünk. November elsején megjelent a kirakatokban a karácsonyfa és Rudolph, the Red Nosed Reindeer, az áruházak már játsszák a Jingle Bells CD-t, a posta újévi nyuszis képeslapot és bélyeget árul, az élelmiszerboltok pedig fogadják az év végi osechiryori* rendeléseket.




















Mi történt az ősszel? Kereskedelmi érték hiányában elmaradt. A Halloween csak szűk réteget érdekel, az őszülő falevelek pedig csupán a turistaipar bevételét növelik, így minél hamarabb át kell térni a jövedelmezőbb télre.

A téli szezon hagyományosan az Újév körül csúcsosodik ki, ekkor kell ugyanis megköszönni az év során összegyűlt szívességeket a megrendelő / partnercég / tanár felé. És persze itt a Karácsony is, aminek ugyan nincs errefelé ősi hagyománya, de látványosan csillog-villog és pénzköltésre ösztönöz - hadd pörögjön a gazdaság!

-------------------------------------

* hagyományos, az Újév idején fogyasztott ételek

2010. november 6., szombat

Amikor a kaki szárad

Ha nem Tokyóban laknék, hanem valahol vidéken, biztos, hogy a kakiszárítás bekerült volna az ősz közeledtét jelző, 10 Csalhatatlan Jelbe. De míg egy parasztház oldalán ez olyan, mint otthon a paprikafüzér, a Roppongi magasházak erkélyein ritkább látvány.

















A kaki, datolyaszilva / persimmon / hurma - kinek, hogy tetszik, a japán őszi-téli gyümölcsválaszték koronája, ha megfelelő érettségi pillanatban kapjuk el, őrületesen jó. A kakiról egyébként mindent megtudhatunk például a Chili & Vanilia idevágó posztjából. Én most csak arra szorítkoznék, hogy megállapítsam: a szárított kaki nem csak finom, de szép is.

















A kakit többnyire héjastul szárítják, de itt most meg van hámozva. És mit csinálnak a héjával? kérdezzük. Kiderül, hogy azt is megszárítják és szövetfestéket csinálnak belőle. Semmi nem megy pocsékba.









2010. november 4., csütörtök

Történelemlecke édesen

A カステラ (Castella) eredetileg a Pão de Castela (Kasztíliai kenyér) névre hallgatott és portugál kereskedők honosítottak meg Japánban. Az alaprecept tojás, cukor, liszt, méz és tej keveréke, amit esetleg zöldtea porral vagy nádcukorral ízesítenek. Ezt téglaformában sütik meg és töltelék nélkül, vastag szeletekre vágva tálalják. Hagyományosan elegáns, értékes ételnek számított és valószínűleg ez magyarázza, hogy máig gondosan becsomagolva, aránytalanul magas áron kínálják.


A japán - portugál kapcsolat története egyébként valóságos kalandregény. 1542-ben egy portugál hajó, kedvezőtlen szelektől hajtva, letért útjáról és Nagasaki közelében vetődött partra. A kikötővárosban kereskedő-lerakat létesült, ami az európai kultúra, tudomány, vallás és persze a soha-nem-látott áruk és a konyhaművészet közvetítésével hamarosan virágzásnak indult. A jezsuita hittérítők, köztük Xavéri Szent Ferenc, sok követőre találtak.


A shogunok hamarosan megelégelték a nyugati métely terjedését, betiltották a keresztény vallást és elrettentő példaként néhány tucat hívőt keresztre feszítettek.



Érdekes módon, a japán elzárkózás idején Nagasaki mégis megmaradt az egyetlen nyílt kikötőnek - igaz, már nem a portugálok, hanem a hollandok vezetésével, akik csupán kereskedtek, nem térítettek.


Kétszáz éven keresztül, 1641 és 1855 között, Japán egyetlen kapcsolata a világgal ez a holland kikötő volt, ami Nagasaki mellett, egy mesterséges szigeten működött.

Az első európai kapcsolatra a máig használt portugál jövevényszavak emlékeztetnek: a castella mellett a pan - kenyér, tabako - dohány, tempura - olajban sült zöldség, birōdo - bársony, sarasa - nyomott pamutszövet és ki tudja, mi okból a jōro - locsoló kanna.