Az ajtó kinyílik, és az emberek, mint a lassan kifutó tej, kiömlenek az ajtón keresztül, csak jönnek és jönnek, nem is érteni, honnan. Aztán lassan elapad a forrás, egy-két elkésett molekula még ijedten kapálódzik kifelé és megindul az ellenkező irányú áramlás, a vonat most belélegzik, és beszív minket a kocsi belsejébe. Aprókat lépek, inkább hagyom, hogy sodorjanak, így biztonságosabb, táskámat magamhoz ölelem, nehogy letépjék a vállamról. Már elviselhetetlenül szorosan vagyunk, de az ajtó még nyitva, a nyomás egyre fokozódik, a levegő kicsit ki is szorul belőlem, még szerencse, hogy fél fejjel magasabb vagyok az átlagnál! végül az üdvözítő zaj, begördül az ajtó és indulunk, kapaszkodni nem tudok, de ez a legkisebb baj, hiszen megtart a tömeg.
Dőlő lettem, mi más is is lehetnék.
Az Olvasó akár csodálkozhatna is, hogy ez a tokyói Leitmotif, a reggeli vonatozás, miért csak ilyen sokára kerül terítékre, de hál'Istennek ritka élményem ez manapság, azért is ilyen megrázó, bezzeg régen, az első időkben, amikor még Aobadaiból jártam be reggelente az egyetemre... Az egyik tokyói alapélményem az volt, talán a második-harmadik nap lehetett? amikor reggel, a dugig tömött vonatom megállt Saginuma állomáson és megpillantottam a várakozó tömeget. Ha-ha, csórikáim gondoltam itt neketek ma nem osztanak lapot. Ám legnagyobb elképedésemre mindenki felszállt. Aztán beköltöztem a városba és a brutális reggeli vonatozások emléke lassan elhomályosult, manapság pedig, köpjetek le! többnyire gyalog járok dolgozni.
A lét a Vonaton különös, mások a szabályok, mint a Külső Világban. A legfontosabb, hogy a Lélek elköltözik, egyszerűen nincs ott, kalandozik, messze jár és magával viszi a Morált is, ami marad, az puszta Utastest, motorikus fukciókkal, kisagyilag vezérelve. Ezért van, hogy a Vonaton senki nem nézi egymást, a tekintetek kissé magasan, fókuszálatlanul tévelyegnek a távolban, az ismerősök sem köszöntik egymást, minek? Legtöbb Utastest füléből lóg valami drót: iPod, telefon, satöbbi, ugye, már érthető, hogy miért Japánban találták ki a Walkmant? A vonaton a vadon törvényei uralkodnak, az ottmaradó Utastestek között udvariaskodásnak, pipiskedésnek nincs helye, ezt hagyjuk meg napközbenre vagy a hétvégére, amikor nincsenek annyian, ilyenkor ember embernek farkasa, helyet át, pozíciót fel, magunkat meg nem adjuk. Ám könnyű lenne az Utastesteket azzal elintézni, hogy arctalan amorális zombik; valójában jól strukturált hierarchia, afféle kis mini-samsara? figyelhető meg közöttük. Az Utastesteknek így három fő kasztja létezik, úgymint a Dőlők, a Fogók és az Ülők.
A Dőlők
A Dőlők a Vonat páriái; azért nevezzük így őket, mert a kocsi belsejében, kapaszkodási lehetőség híján ki vannak szolgáltatva a Vonat mozgásának, és dőlnek jobbra-balra, hacsak nincs a kocsi annyira tele, hogy már erre sem marad hely. A Dőlők nagy része a bejárati ajtó körül van, de a kocsi belsejébe is juthat belőlük, ha igazán tele van a vonat. Egy Dőlőből normális körülmények között nem lehet Ülő, ahhoz először Fogóvá kell, hogy váljon, szerintem van olyan Dőlő, aki még az Ülők létezéséről sem tud, ha sokan leszállnak az más; jelen traktátum paradigmái szerint ez minimum egy forradalomnak felel meg, elhanyagolható gyakoriságú esemény. A Dőlők közötti hierarchia nagyjából a beszállás ideje szerint változik; aki régebben szállt be, az feltehetőleg a kocsi belsejében van és nagyobb eséllyel lehet belőle Fogó a következő megállónál. Az ajtó közelében levő Dőlők helyzete a legnyomorúságosabb; nemhogy esélyük sincs az előrelépésre, de a leszálló tömeg magával sodorhatja őket és újbóli beszállás során alacsonyabb létezési szintre zuhanhatnak vissza. A legutoljára beszállt Dőlőknek viszont különleges helyzetük van; akár a nincstelen remeték, akik közelebb állnak a megvilágosodáshoz, mint látszólag tehetősebb társaik, ők támaszra lelhetnek a bezáródó ajtóban és egy nagyobb kiszálláskor jó helyezkedéssel akár Fogóvá is alakulhatnak.
A Fogók
Tehát a Dőlő, ha valami csoda folytán meg tudja tartani pozícióját a leszálláskor, vagy ügyesen helyezkedik, amikor a Vonat magába szívja az új felszállókat, Fogó lehet. A Fogó élete nagyságrendekkel könnyebb, mint a Dőlőé: saját fogantyúja van, a legszerencsésebbeknek még pózna is jut, amire egész testükkel rátámaszkodhatnak, így egyfelől nincsenek kiszolgáltatva annyira a vonat mozgásának, másfelől csimpaszkodva-dőlve némileg tehermentesíthetik lábukat a hosszú utazás során, a rutinosabb Fogók akár még aludni is tudnak így! De legfőképpen azért, mert így a tér egyik fele megnyílik számukra és az ülések felett kinyújthatják karjukat, táskáikat felrakhatják a csomagtartóra, mangát vagy könyvet olvashatnak vagy pötyöghetnek a mobiljaikon, egyáltalán, nem kell az arcukat más Utastest hónaaljába fúrni! és nem utolsósorban pedig, mert életük perspektívát nyer: láthatják a titokzatos Utasisteneket, az Ülőket.
Az Ülők
Ülőnek leginkább születni kell, a Végállomáson, sokan először az ellenkező irányba vonatoznak, hogy Ülők lehessenek! de néha, ritkábban, lehet Fogóból is felminősülni; ehhez erkölcsös életet kell élni és ügyesen helyezkedni. Ülőnek lenni mindennél jobb, talán még a Külső Világi létnél is. Egy Ülő az élet császára, más kasztok szemszögéből nézve elképzelhetetlen szabadsággal bír; ha akar, hát olvas, alszik, ha úgy tartja kedve, vagy éppen csak néz ki a fejéből, bambán, megteheti, hisz ő egy Ülő. Akár még beszélgethet is egy másik Ülővel, ami a többi kaszt tagjait érthetetlen borzongással tölti el, hiszen ez már a Léleknek az Utastestbe történő visszaköltözését tételezi fel. Ám ez is megmutatja: egy Ülő teljes emberi életet él. Ha újra születhetnék, biztosan Ülő lennék.
A Vonat végül előbb-utóbb kiköpi magából az Utastesteket és mi visszatérünk a Külső Világba, a szem újra fókuszál, az ismerősök üdvözlik egymást, a mozgólépcsőnél pedig már udvariasan sorbaállunk. Egészen a következő utazásig.
---------------------------------------
+ egy remek képgyűjtemény e tárgyban (most akadtam rá):
