2010. október 30., szombat
Taxonómia a vonaton
2010. október 27., szerda
Kyoto meibutsu
Hazaérni a Régi Házba
2010. október 13., szerda
Hercig overload
2010. október 11., hétfő
Sok és nagy
Ez sikerült is, és a kétnapos eső utáni őszi verőfényben az erdő a lehető legvidámabb arcát mutatta; rizsföldek és bambuszligetek, óriáslepkék és mohos jizó-samák és mindehhez még rengeteg gomba is, komoly önfegyelemre volt szükség, hogy ne kezdjem el szedni, mindez abban a szívderítő, eső utáni csillogásban, amit annyira szeretek. Ráadásul, amikor felértünk az első csúcsra (Shiroyama), felbukkant Fuji-san is, és minthogy a Tokyó környéki természetjárások csak akkor számítanak teljes értékűnek, ha van "Fujimi" is, így a túra innentől kezdve sikeresnek volt tekinthető.
Volt azonban más is innentől kezdve: szembejövő túrázók egyre növekedő serege. Ez meg is látszott az út minőségén; noha látható volt, hogy az ösvény karban volt tartva (lépcsőfokok, vízelvezetés, kétoldalt kötél, hogy ne szélesedjen az ösvény stb.) a rengeteg ember miatt az út szintje helyenként fél-egy méterrel megsüllyedt és a fák gyökerei kilátszottak. Így járulunk hozzá mi, természetkedvelők a környezet pusztulásához... Takao-sanhoz érve a tömeg már szabályosan hömpölygött; a hegy tetején levő shintó szentélyeket a felvonótól már félórás sétával el lehet érni, így ennek megfelelően ezek tele voltak piknikezőkkel és hamárerrejártunk-tapsoljunk-egyet-típusú zarándokokkal. Egy idő után szabályos klausztrófóbiánk lett és mentünk, ahogy csak bírtunk, az udvariatlanság határán előzgetve a lassan döcögő menetet, hogy végre kikerüljünk innen. Honnan ez a tömeg? Mi van ma itt?
...és akkor megpillantottuk a várost, és ez mindenre magyarázatot adott. Ott terpeszkedett a laposon, amíg a szem ellát, és még tovább is, pedig ma messze ellátott a szem, innen jól be lehetett látni a nagy részét, Yokohamától egészen Ibaragiig. Ez a város pardon my French! egyszerűen kurvanagy. Mert hiába van elvileg "csak" 8 millió lakosa Tokyónak**, ez csak a hivatalos közigazgatásilag definiált város lakossága és nem foglalja magában a vele teljesen összenőtt Chiba, Saitama, Kawasaki és Yokohama városokat. Az egész így együtt jó 32-39 millió, és hiába nagyobb város São Paulo, Shanghai, Lagos és még ki tudja hány másik, ha eltekintünk a jogi csűrés-csavarástól és egyszerűen megnézzük melyik házhalmazban laknak a legtöbben ("World Largest Metropolitan Area") akkor bizony ez a Kantó síkságot nagyjából beterítő konglomerátum, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Tokyónak! kerül a lista élére.
Ehhez képest ma a Takao-sanon szinte alig voltak.
------------------------------------
* egynapi, ottalvás nélküli kirándulás vagy üzleti út
** ez a város szűkebb értelmezéséül szolgáló 23 kerület (ku) lakossága, az ennél nagyobb, külső területeket, sőt, néhány Csendes-óceáni szigetet is! magában foglaló Tokyó-to lakossága 13 millió (Wikipedia)
2010. október 4., hétfő
A Vörös Sárkány odacsap
Tévedtek, és az igazi meglepi ezután jött: Kína csak három japánt engedett el, egyet továbbra is fogva tartnak, szegény, rosszkor volt rossz helyen, és mindezeken felül bocsánatkérést és pénzbeli kárpótlást követelnek Japántól. Ezzel egyidőben beindították a "népharag" gépezetet és azóta a kínai nép engedelmesen hergeli is magát a japánok ellen, egyelőre még csak az interneten. A legkeményebb mégis a gazdasági szankció volt: noha Kína ezt hivatalosan tagadja, gyakorlatilag felfüggesztették a japán ipar számára kritikusan fontos ritkaföldfémek exportját és ezzel, különös tekintettel, hogy e nyersanyagok felett Kína lényegében monopóliummal rendelkezik, nagyon nehéz helyzetbe hozták Japánt. Az embargót a hírek szerint azóta ugyan már feloldották, de a jelenlegi helyzet továbbra is meglehetősen megalázó Japán számára: míg ők a megegyezés reményében minden kártyát leraktak az asztalra, a kínaiak, ezeket besöpörve, megtartottak ezt-azt. Az irónikus az egészben az, hogy Kína most éppen úgy viselkedik, mint Japán ezt a 30-as években tette, vagy ahogy minden erőszakos nagyhatalom szokta ezt tenni, amikor is mondvacsinált ürügyeket kreálnak a gyengébb országok megfélemlítésére vagy akár megtámadására. Most ők az erősebbek...
A kérdés, hogy Japán hogyan viseli el az egója ilyetén megtaposását; meghunyászkodik-e vagy pedig éppenhogy befeszül? Bár a politikusok fogadkoznak, hogy nem addig a'! hangulat Tokyóban inkább szomorkás-belenyugvós, mintsem harcias, ezért is, de főleg mivel középtávon nem sok játéktér maradt, én az előbbit valószinűsítem. Jó, kárpótlás meg bocsánatkérés explicite feltehetőleg nem lesz, ezt Kína szerintem inkább azért követeli, hogy legyen miből majd engednie, de sok minden más igen, főleg olyan dolgok, amiről nem is hallunk, vagy ha igen, nem vesszük majd észre, hogy kapcsolatban vannak ezzel az üggyel: kereskedelmi- és vízum-kedvezmények, magasabb nyersanyagárak, meg a Senkaku-szigetek ásványkincseinek "közös kiaknázása". A nagy kérdés továbbra is az, amit korábban feszegettem: hosszabb távon is enged-e Japán a kínai vonzásnak, vagy megmarad az USA szövetségeseként? A minapi ügy ébresztőként is szolgálhatna Japán számára, hogy érdemesebb lenne kicsit messzebbre is nézni és stratégiailag elgondolkodni arról, hogy vajon mi is a fontosabb: a rövid távú gazdasági, vagy a hosszabb távú politikai érdekek? Feltéve, persze, ha Japán érdekének tekinti a demokráciát és a, ha nem is a teljes, de mindenképpen nagyobb, nemzeti függetlenséget. Figyelembe véve az japán külpolitika konszenzusos-maszatolós jellegét, és a gazdasági szereplők apolitikus, profitoreintált pragmatizmusát, nekem továbbra is az az érzésem, hogy marad a sodródás, ekkor pedig óhatatlanul a gravitáció dönt.
Persze az egész dolog mögött nem az a pár négyzetkilométer szikla áll, hanem kőkemény gazdasági és politikai érdekek: halászati jogok, föld alatti gázkészletek. De ha alaposabban szemrevételezzük a dolgot, nem kell bonyolult konteókat kreálni ahhoz, hogy észrevegyük, Kína ezzel nemcsak Japánnak, de a többi környező országnak is üzent: itt most ŐK a legerősebb kutya. Mert vannak itt még Spratly-szigetek, Taiwan ügye, a zavaros indiai határvidék, na meg hát "the rest of the world". Mégiscsak a Nagymamámnak lett volna igaza? gyerekkoromban, a hetvenes években, gyakran mondogatta: majd meglátod kisunokám, jön a sárga veszedelem! Uggyanmá', Nagymama, kőszegények azok, enniük sincs mit! Na, majd meglátod. Hát, ha így megy tovább, még az is lehet, hogy meglátom.
----------------------------------------
* az volt a vád, hogy "katonai objektumokat fényképeztek". Nos, alapvetően egy nagy mezőről volt szó...
(fotó: Wikipedia.org)