Két feketeruhás, csuklyás és egy kimonóba öltözött, kifejezéstelen arcú őszes úriember fog közre és cipel körbe-körbe a színpadon egy díszesen felöltöztetett, jó méter magas fabábut. Mindeközben oldalt egy szintén kimonós úr térdel és hol torokbol gurgulázó, hol pedig kurjongatásra emlékeztető hangokat présel ki magából, láthatóan emberfeletti erőfeszítéssel. Azt, hogy mit mond, vélhetően még a bennszülöttek sem értik pontosan, kicsit úgy hangzik, mintha visszafelé beszélne, emiatt a szöveg a kivetítőn is olvasható. A mellette térdelő másik úr pedig egy hosszú nyakú, húros hangszert* penget vadul és az európai fül számára kissé összefüggéstelenül, gondosan ügyelve, hogy nehogy véletlenül két szomszédos hang egymás felharmónikusa legyen, és közben hangosan bele-bele horkant a szavaló szövegébe. A színpad bal felén pedig, egy rács mögött, váltakozva dörömbölnek egy ajtón, vagy püfölnek prakkerral valami dobszerűséget. A közönség el van ragadtatva.
Bunraku, japán bábszínház. Kicsit más, mint a Vitéz László.
A történet, Yoshitsune és az ezer cseresznyefa, kissé kuszának mondható; mindenki Yoshitsunét keresi, aki pedig, akár csak Godot, az előadás folyamán meg sem jelenik. Számtalan, díszes ruhába öltözött szereplő jár-kel egzaltálan a színpadon, időről-időre lekardozik valakit, majd általában öngyilkos lesz. Ez utóbbi előtt hosszan ecseteli problémáit, valamint a természet szépségét, cseresznyevirágzás, tenger hullámai, mikor, hogy, majd megkönnyebbülten hasbaszúrja magát. A nők könnyítésképpen nyakon, a gyengébb nemnek azt is lehet.
Na de miért jó ez az egész?
Mert a bábok hihetetlenül szépek, a ruhájuk nemkülönben. Az arcuk művészi módon meg van faragva, testük pedig minden ízében,
még a csuklójuk és az ujjaik is! külön-külön mozgatható. És főleg, mert a bábokat csodálatos kifinomultsággal mozgatják. A fő bábos, az
omozukai, kontrollálja a bábu fejét és törzsét a bal kezével, míg a bábu jobb kezét,
ez a legfontosabb kifejező elem, a jobbjával. A rangsorban második bábosé (
hidarizukai) a bal keze, a lábakért pedig az
ashizukai a felelős. Az egész együtt elképesztő összhangban van, mintha hús és vér színészek játszanának. Fura dolog ez: a hagyományos japán színház, a kabuki, de még inkább a
noh azon igyekszik, hogy az ember szereplők minél inkább absztrakt módon,
mondhatnánk bábuszerűen? mozogjanak, míg a bunraku éppen az élethűségre törekszik. Nem lenne egyszerűbb...? Nem, mert Japán nem arról szól, hogy mi lenne az egyszerűbb.
A darab második felében a kedélyek kissé lecsillapodnak, az öngyilkossági járványnak vége szakad. A helyszín Yoshino, virágoznak a híres cseresznyefák, és Shizuka, Yoshitsune szeretője, kedvese után kutatva egy furcsán viselkedő rókára lesz figyelmes. A róka, mintha mondani akarna valamit, körültáncolja Shizukát, majd egy bokor mögött hirtelen átalakul Tadanobu szamurájjá, aki Yoshitsune hűséges csatlósa. Ő is urát keresi. Elmeséli, illetve eltáncolja a csatát, ahol urának nyoma veszett, majd együtt felkerekednek, hogy tovább keressék. Függöny; a bábok hajlongva fogadják a lelkes tapsot, majd annak elálltával megköszönik segítőik munkáját és visszavonulnak öltözőikbe.
-------------------------------------
Még több a bunrakuról a
wikipédián (angolul) vagy (rövidebben, de magyarul) a
Terebess.hu-n vagy a
magyar Wikin. És itt egy kis
videó,
némi angol magyarázattal, ahol hallatszik a kurjongatás is.
*
samisen, tradicionális, háromhúros pengetős hangszer
