Halboncolás, mint látványsport

Ma Shimokitazawán, vagy ahogy a bennfentesek mondják: Shimokitán, jártam, bevásárlás ügyében. Lassan véget ér itt az éveken át zajló nagy átalakítás, kipucolták a dzsuvát, az egyik metróvonalat (Odakyú) levitték a föld alá, a másikat (Inokashira) pedig megemelték, ezzel megszűnt a hosszú várakozás a sorompónál és egyszerűbb lett az állomás közlekedése is. Persze a szokásos módon a nagy átépítési láznak áldozatul esett jónéhány hangulatos kis sikátor is, de hát ahol fát vágnak, ugye... Tokyó már csak ilyen, állandóan változik, és most ez került sorra. Építettek egy új állomásépületet is, és ez előtt, csodák csodája! van egy nem-is-olyan-kicsi köztér is, ahol az utóbbi időben mindenféle eseményeket szerveznek.

Ma fesztivál is volt, cipelték a mikoshit és csujogattak hozzá rendesen, ahogy kell, láthatólag nem izgatták túlzottan magukat a koronavírus miatt. Vélhetőleg ennek kapcsán csináltak a téren egy nagy evés-ivást, és ott láttam meg egy csődületet, amit persze meg kellett néznem.

Egy ember állt a színpadon, mellette pedig egy jókora hal volt, egy horogra fellógatva. A hal egy ankó volt, Lophius litulon, angolul Goosfish vagy Monkfish, magyar neve úgy tűnik, hogy nincs, de a horgászhal-alakúak családjába tartozik. Igen csúf szerzet szegény, a mélytengerben, teljes sötétségben él és fényekkel csábítja a szájába a gyanútlan kishalakat. Japánban imádják a húsát, megjegyzem, tényleg finom! a mája, ankimo, pedig különösen nagyra becsült. Szóval ott lógott szegény hal egy horgon, a bácsi pedig egy óriási késsel kaszabolta, mindeközben pedig kommentálta az eseményeket: ...és most pedig a szeme alatti húst metszem ki, ez a legízletesebb, ime! és felmutatott egy húsdarabot, a nézőközönség pedig lelkesen felmorajlott.

Sajnos az elejéről lemaradtam, így már csak a végkifejletet követhettem nyomon: amikor végül a szerencsétlen sorsú horgászhal gerincét is elvágta és csak a hatalmas szája maradt a horgon, a közönség spontán tapsviharban tört ki.

Enni mindenütt szeretnek, odahaza is nyilván sokan lázba tudnak jönni egy halászlé vagy vaddisznópörkölt elkészítése kapcsán, de azért állítom, Japánban, vagy általában Ázsiában is? a kaja sokkal mélyebb érzelmeket vált ki mint Európában. Japán emberek random módon kiválasztott csoportja órákig el tud anekdotázni különféle rámenek vagy sashimik minőségéről és fellelhetőségéről és az ilyen témák bármely társaságban szalonképesek. De még akkor is: halboncolást, mint színpadi látványosságot most láttam először...