2019. augusztus 12., hétfő

Harc az arcért

A japán és a koreai delegáció rezzenéstelen arccal ül egymással szemben, előtte elmaradt a kézfogás is, és farkasszemet néznek, hosszú-hosszú percekig. Ha ez egy film lenne, kikapcsolnám, micsoda ripacskodás! Így nem viselkednek egymással a diplomaták! de ez a 2019-es valóság, ilyen a viszonya jelenleg Ázsia két vezető demokráciájának. Japán gazdasági szankciók Korea ellen, japán áruk bojkottja és japán cégek értékeinek lefoglalása Koreában, katonai együttműködés felmondása, az események egyre gyorsuló spirálban sorjáznak


Nem vállalkoznék arra, hogy felmondjam a sztorit, tessék elolvasni pl. ezt a cikket, elég jól összefoglalja a történteket és arra sem, hogy igazságot tegyek ebben a katyvaszban: egyrészt bonyolult egy ügy, másfelől a fene se tudja, hogy nem vagyok-e elfogult, igyekszem nem az lenni, de hát mégiscsak Japánban lakom. Helyette csak arra szorítkozom, hogy tegyek néhány megállapítást.

Nem mindegy, hogy ki kezdte? A japánok, mert gazdasági szankciókat alkalmaznak egy történelmi vitában, Nem, inkább koreaiak mert illegálisan lefoglalták a japán cégek tulajdonát. Vagy inkább a japánok mert nem fizettek eleget jóvátétel gyanánt. A koreaiak, mert nem elégedettek meg a vigaszhölgyek kompenzációját (másodszor is) lezáró 2015-ös szerződéssel és még több pénzt akarnak. A japánok, mert nem ismerik el a háborús bűneiket, tagadják a vigasznők erőszakos toborzását. A koreaiak, mert nem fogadták el a japán miniszterelnök és a császár 1990-es bocsánatkérését. De mégis inkább a japánok, mert nem kértek bocsánatot tiszta szívből. De akkor már inkább a koreaiak, mert megszegték a 1965-ös szerződést és nem adták oda a japánok által kifizetett kártérítést azoknak, akiket megilletett. Na dehát mégiscsak a japánok foglalták el és tartották megszállva Koreát 35 évig! Na igen, de előtte a középkorban a koreaiak is megpróbáltál Japánt megszállni! És sajnos nem jön senki, aki hazazavarná a kölyköket, mert az ügyeletes csősz, az Egyesült Államok, momentán saját magával van elfoglalva. 

Az arc a legfontosabb. Amíg a Nyugaton legfőbb rossz a bűn, Keleten a szégyen, szokták sommásan mondani, de van benne valami. Vagyis egyik, ha nem a legfontosabb, olvasata annak, amit itt látunk, hogy egyik fél sem akarja "elveszteni az arcát", vagyis megszégyenülve elsomfordálni.

Ez a fő oka, hogy a helyzet eszkalálódik: a felek sikeresen összeeszkábáltak egy olyan hálót, amiből már egyikük sem tud kikecmeregni arcvesztés nélkül. A koreaiak képtelenek feladni a véget nem érő bocsánatkérési és kártérítési követeléseiket, hiszen akkor el kellene ismerniük ezek abszurditását. A furcsa számomra az, hogy noha LENNE mit követelni a japánoktól, például a japán militarizmus és gyarmatosítás korrekt oktatását az iskolákban, ezek a dologok kevés hangsúlyt kapnak, valószinűleg, mert eladhatóbb lenne a TV-ben, ha a japán császár esténként bocsánatot kérne, mint egy-két új paragrafus a japán történelemkönyvekben. Pedig. 

A japánok sem képesek kompromisszumra, hiszen már annyira beásták magukat ezekben az ügyekben, hogy csak minden meghátrálás, még a tárgyalás is, vereséggel és megszégyenüléssel érne fel. Ráadásul, mivel tehetetlenek voltak a koreai lefoglalásokkal szemben, a gazdasági szankciókkal új frontot nyitottak és ezzel egyidőben belemásztak egy hasonló csapdába azzal, hogy azt állítják, mindennek semmi köze az egész ügyhöz, nanáhogy van, de ha ezt elismerik, akkor az ugye, megint csak arcvesztés. Másrészt tényleg maszatolnak; minden eddigi bocsánatkérés, felelősség elismerése úgy lett megfogalmazva, hogy hogy maradjon abban lehetőség az összekacsintásra: oké, ezt most el kellett mondani, de mi tudjuk...

Klasszikus játékelméleti csapdahelyzet, ahol mindkét fél irracionálisan magasra emeli a tétet az eredetileg nem is olyan nagy veszteség elkerülésére. Nem teljesen véletlen, hogy ez így sikerült, a koreaiak kezdettől fogva súlyt fektettek arra, hogy olyanokat követeljenek Japántól, például a császár  bocsánatkérése, ami direkt arcvesztés lenne Japánnak, ez lenne az igazi elégtétel a lassan már jó száz évvel ezelőtti japán okkupációért. Korea láthatólag nagyon szeretné, ha tartósan megkaparinthatná a morális high ground-ot Japánnal szemben, de Japánnak ez, némileg érthetően, nem nagyon van az ínyére.

Mindennek az az eredménye, hogy az arc megőrzése fontosabb, mint a gazdasági-politikai ráció, hiszen egyfelől csak milliárdokban kifejezhető az a kár, amit a két ország a gazdasági szankciókkal és bojkottal egymásnak okoz, másfelől minden viszály Kínát és Oroszországot, és mellékszál gyanánt: Észak-Koreát! erősíti, akiknek pedig kevéssé áll érdekükben a két ország prosperitása.

Itt, kérem szépen, megint csak a politikusok vadítják az embereket. Japánban, legalább is a városokban, az emberek többsége nem nagyon törődik az egésszel, ha már valami, akkor az észak-koreai rakétázás jobban aggasztja őket, a koreai fiúbandák és szappanoperák népszerűsége töretlen, és épp a minap győződhettem meg arról, hogy a koreai sportolók pont ugyanakkora tapsot kapnak, mint a többi országból jövők. Amennyire a TV-ben látom, ez azért Koreában nincs teljesen így, lelkesen folyik a japán áruk bojkottja: a japán sört kiöntik, a japán autókat nem szolgálják ki, és a hivatalnokok japán tollakat és radírgumikat gyűjtenek össze és zárolnak. Hiába, a koreaiak hevesebb vérmérsékletű nép és a japánokkal szemben való acsarkodást nem nehéz felpiszkálni. A japánok az ilyenre csak hűvös lenézéssel reagálnak, ezt sem mondanám sokkal szimpatikusabbnak. Nyilván van sok idős koreai, akiknek a háború alatti történések még ma is valós fájdalmat okoznak, de állítom: a politikai habverés nélkül ez az ügy nem jutott volna el idáig. Ám a politikusok az utóbbi években világszerte újra ráébredni látszanak arra, hogy a gyűlölet erősebb mozgósító erő mindenfajta pozitív üzenetnél, így mindkét oldalon egyre gátlástalanabbul aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket. És hát van-e fontosabb dolog a világon, mint a következő választást megnyerni? Na ugye, hogy nincs.

Háború azért nem lesz. Mi lesz ebből? Nehéz megjósolni, az én tippem az, hogy a helyzet egy darabig még romlani fog, de azért háborúra talán nem kell számitani, annyira egyik fél sem hülye. De az is látszik, hogy ez a politikai garnitúra, Abe az egyik oldalon, Moon a másikon, nem fog tudni már kibékülni. Így várni kell pár évet, míg új arcok jönnek, aki nem cipelve ezeket a terheket, talán képesek lehetnek arcvesztés nélkül de-eszkalálni a helyzetet. Addig is, Putyin és Xi urak egymás hátát lapolgatva, hahotáznak tovább, és kissé távolabb Kim Jong Il is szelíden mosolyog. Jó hír ez minden autokratának: lám, ilyen a demokráciák, nem bírnak magukkal, örökké csak veszekednek... 

2019. augusztus 9., péntek

Rendkívüli megálló

A shinkanzen természetellenes vehemenciával fékezni kezdett, a hangszórók vijjogni kezdtek, egy narancsos fény villódzott és egy kissé egzaltált női hang azt ismételgette: jishin desu*. Megálltunk, kialudtak a fények, leállt a légkondi is, csendben és sötétben vártuk a földlökéseket,  amelyek néhány másodperc múlva rendben meg is érkeztek. Egy jó darabig ringatódzott a szerelvény, Fukushima, mondogatták körülöttem az utasok, mert hogy épp onnan futott ki a vonat, és nem tűntek nyugodtnak. Hát, mondjuk mi sem voltunk teljesen azok, elátkozott egy hely ez

Aztán egy nyugodtabb hangú kalauz is megszólalt, tájékoztatott, hogy egy 5-ös erősségű földrengés volt Fukushima térségében, és hogy most vizsgálják a síneket, hogy minden rendben van-e, kis türelmünket kérik. Felgyújtották a fényeket, majd a légkondit is visszakapcsolták, kezdett konszolidálódni a helyzet. Ám ekkor újra ideges emberek kezdtek rohangálni a középső folyosón fel-alá, csakhamar kiderült, hogy valaki rosszul lett és be fogunk gurulni a következő állomásra, hogy a mentők elvihessék. 

Tulajdonképpen ennyi a történet, miután a mentés megtörtént, a vonat elindult, és csakhamar újra felgyorsult rendes, 270 km/órás utazósebességre, és alig 20 perces késéssel befutottunk Tokyóba. A rendkívüli leginkább az, hogy nem volt semmi rendkívüli, a vonat nem fúródott a földbe, nem kellett létrán lemászni a magasvasútról, de még csak nem is ragadtunk a nyílt pályán órákig. Pedig egy ötös földrengés azért elég erős ám, potyognának a téglák rendesen a Nagykörúton, de a shinkanzennek szerencsére meg se kottyan, sőt, még a 2011-es nagy tóhokui földrengés során sem volt baleset, pedig az 7-es volt, ez a logaritmikus skálán 100-szor erősebb, mint az 5-ös, és akkor is suhantak a vonatok a környéken. 

Jól meg van ez az ország építve, mi tagadás.

* Földrengés van/lesz