A Nagy Wagashi Túra

Nemrégiben írtam egy kategorizáló értekezést a hagyományos japán édességekről, és közben kedvem kerekedett végigenni a listámat. Így született meg a wagashi-körút gondolata és egy napsütéses szabadnapon úgy gondoltam, miért is ne? és elindultam. 

Wagashi persze minden élelmiszer-osztályon kapható, de érdemes levadászni az eldugott mellékutcákban, nemritkán évszázadok óta töretlen népszerűségnek örvendő, aprócska boltokat - kívülről ezeket alig lehet észrevenni, az ajtó előtt talán lóg egy noren a cég nevével, bent egy pult és egy fakeretes vitrin. Minek is ennél több; a törzsvásárlók eddig is jöttek, egyik generáció követi a másikat - cukrászmesterek és vásárlók egyaránt. 

A mai túrát úgy választottam meg, hogy változatos legyen a felhozatal, és egy kis időutazás legyen benne: így lesz évszázados múlttal rendelkező, hagyományos üzlet és újhullámos hely is.

Sakuramochi (1)

Az első állomásom Mukójima volt, a Sumida folyó partján fekvő békés lakónegyed, nem messze a Skytree toronytól. Az Edo korban ez a folyó jelentette Tokyó keleti határát; túlpartja eredetileg mezőgazdasági terület volt, majd az olcsó telekárak vonzását követve festők, keramikusok, írók költöztek ide.

A cseresznyeleveles rizsgombócot, magyarul valami ilyesmit jelent a neve, 1717 óta árulják a Chómeiji templom előtt. A templom sajnos már nem az eredeti, csak egy vasbeton másolat, de a sakuramochi nem változott - vékony, fehér, kicsit nyers állagú rizstészta vörösbab töltelékkel, sóban pácolt cseresznyelevélbe burkolva. Minek is változtatni azon, amit 300 évvel ezelőtt már lerendeztek és azóta is jól működik?

Dangó (2)

Az út túloldalán található bolt sem változhatott sokat fennállása 150 éve alatt, mikor is egy művészetkedvelő helyi kertész úgy döntött, a templomba látogató zarándok eltartanak még egy cukrászdát. A Kototoi Dango név már jelzi, hogy mit árulnak itt - dangót, vagyis gombócot. Azóta sincs más, mint a háromszínű gombóc. A vörös- és fehér variáció babpasztába burkolt rizsliszt-gombóc, a harmadik meg épp fordítva, halványsárga rizsliszt-gombócba töltött, enyhén sós fehérbab-krém. A dangó általában kemény, rágós állagú, ezek azonban puhákvoltak. Mindkét boltban le lehet ülni teázni, de korai lett volna még megpihenni, így csak vásároltam és indultam tovább.

Nerikiri (3)

Jibochóban volt az első munkahelyem; ebédszünetben sok kincset találtam a környék híres antikváriumaiban. Egy épitészeti könyvekre specializált bolt mellett található a Sasama. Eredeti épülete sajnos rég eltűnt, csak néhány belső részlet és a hűséges törzsvásárlók őrzik a hajdani a teaház emlékét. A friss, szezonális nerikirit a teaceremónián matcha mellé szolgálják fel.

Rakugan (4)

Utam következő állomása a Todai egyetem új kávéháza, a Kurogi. Kezdtem fáradni, így a két kilométeres távot taxival tettem meg és úgy terveztem, megérdemlek egy kávét, miközben élvezem a Kengo Kuma sztárépitész által tervezett belső teret - de a 950 yenes (kb. 2.500 Ft) kávéár láttán hirtelen nem is éreztem olyan fáradtnak magam…hiába, elit egyetem, megfizetik.

Vettem egy doboz modern csomagolású rakugant és indultam tovább. Csak később, otthon nyitottam fel a dobozt és el kell ismernem, hogy soha ilyen finom rakugant nem ettem még, mint ez a hagyományos módszerrel, tokushimai wasanbon cukorból készült cukorka.

Monaka (5)

Hongótól metróval mentem tovább a Ginzára - de itt zátonyra futottam. Ki gondolta, hogy ilyen népszerű a Kuuya, ez a csöppecske bolt, épp csak egy ajtó a falban és három vevő egyszerre már nem fér be. 130 éve csak egyetlen dolgot készitenek, monakát, de az már 3-4 nappal előre, rendelésre elfogy, ígyaz utcáról beesve esélyem sem volt.

A Ginzán persze nem nehéz új célpontot találni, ott van egyből a Higashiya. Újhullámos wagashi-bolt, alig tizenöt éve alapították. Érdemes megnézni a honlapjukat, angol is van! mert gyönyörű a design: a sütemény, a csomagolás és a belsőépítészet egyaránt. Itt beszereztem egy modern monaka-változatot - elegáns dobozban fekete, szezámmagos ostya, amit evés előtt saját magunknak kell megtölteni babpasztával. Ráadásként még vettem egy doboz édes senbeit is.

Fukiyose (6)

Nihonbashi egy keskeny mellékutcájában, gyalog nem messze a Ginzától található a 300 éves Nagato. A monakájuk is híres, de némi habozás után inkább egy szokatlan típusú higashit választottam - a Miyamafukiyosét. Miyama egy hegy neve Kyoto közelében; a fukiyose szó pedig a szél által halomba fújt leveleket, virágszirmokat jelenti - vagy ebben az esetben egy doboznyi apró, színes édességet.

Daifuku (7)

Metróval fél óra alatt átértem Azabujubanba; öt évig laktunk ezen a környéken, elegáns boltok, sok gaijin. A Shiroikuro ismét az új generációs wagashit képviseli. Fekete-fehér színvilággal felújított régi faház, ahol végre leültem és egy pohár finom zöldtea kíséretében megkóstoltam a tejszínes túrókrémmel töltött, kakaóval és bambusz-faszénnel feketített piskótatekercset. Tökéletes volt, majd még egyszer visszatérek rá, de innen egy sós-édes daifukut vittem haza.

Yókan (8)

Délnyugati irányban átszelve a várost érkeztem meg Nagaharára. Errefelé, a Tókódai egyetem mellett laktunk, amikor huszonévesen először megérkeztünk Japánba. Közben a vonat leköltözött a föld alá és az állomás környéke is átépült, nemigen ismertem rá. A Wagashi Asobi is az új generációt képviseli; szokatlan ízvilágú, rozmaringgal, kamillával, hibiszkusszal ízesített rakugant árulnak, és rumos, epres-fügés yókant, amit vörösbor mellé ajánlanak, bár szerintem inkább a sherry illene hozzá…

Dorayaki (9)

A célegyenesben még vettem Shinjukuban dorayakit is. A Yui modern, innovatív és kawaii, láthatólag a fiatal nőket célozza meg, de a háttérben egy közel 400 éves nagoyai bolt áll. A dorayaki ráégetett mintája három majmot ábrázol; ennek az a sztorija, hogy egy egy buddhista legenda szerint ha három vágyadat feladod, egy kívánságod teljesülni fog. A majmok itt a vágyakat jelképezik, hát, nem tudom, nem túl jó az ár-értékarány, nem lehetne kéremszépen legalább egy az egyben váltani? Ráadásként még befért a hátizsákba egy doboz higashi juju, kettesével csomagolt, aprócska félgömbök, egyik fehér, másik színes, ez is rakugan, de messze nem olyan jó, mint a másik kettő.

Hazavitte, mind megette… a namagashit még aznap, mert nem áll el; a szárazabb dolgok egy-két hétig bírják. De mielőtt nekiláttunk volna, még fényképeztem: így kirakva egészen impozáns volt a zsákmány… 

Tanulság? Évekig utáltam a babos süteményeket, és csak lassan ébredtem rá, hogy érdemes kipróbálni a minőségi cuccokat, mert azok azért ízlenek. Nem valószínű, hogy valaha megismételném ezt a mániákus túrát, de ez kellett egyszer…

Még több wagashi-post ezen a linken olvasható.