A Nemzeti Szabvány tragédiája

Most, hogy a jobboldal itt is megszerezte a kétharmadot, vagy legalábbis az annak megfelelő teljes alsó- és felsőházi kontrollt, érdekes lesz figyelni, hogy mit is kezd vele*? Írtam már a Három Nyílról, és hogy ebből a harmadik, vagyis a strukturális reformok és a dereguláció, az igazán fontos. Ennek persze sok ága-boga van és korántsem állítanám, hogy amiről most írni fogok, az ezt teljesen lefedi, de szerintem ez annak megkerülhetetlen része kellene legyen. Van ugyanis egy rendszeresen visszatérő, ciklikusan megfigyelhető jelenség a japán gazdaságban, ezt én a "Nemzeti Szabvány tragédiájának" nevezem, és általában az alábbi dramaturgia szerint zajlik:

Első felvonás: Az Őskáosz
Megjelenik egy új technológia vagy terméktípus, mint például a PC vagy a mobiltelefon, de kisebb léptékben is van erre példa, pl. a mi szükebb világunkban, az építőipari szoftvereknél. A piac még az ilyenkor szokásos boldog összevisszaságban leledzik, de azért kezd kibontakozni valami irány, mint például a 80-as években az MS-DOS vagy a 90-esben a GMS. A japán gyártók gyanakodva figyelik ezt a káoszt és fennen hangoztatják, hogy mennyivel jobb termékeket tudnának csinálni a japán vásárlók részére, ha lenne egy jó kis Nemzeti Szabvány, mert ugye, amint azt mindenki tudja, Japánban Minden Teljesen Másképpen Van. Ezután vagy megkérik az illetékes minisztériumot, vagy maguk állnak össze, leginkább a kettő együtt**. Így vagy úgy, de megkezdődik a munka, izgatott és kipirult arcokat látni körös-körül, az állam pedig engedelmesen tolja a pénzt.

Második felvonás: A Virágkor
Megszületik a Nemzeti Szabvány, boldogság, halleluja, hawaii. Eleinte minden jel arra mutat, hogy megérte: a japán gyártók, részben a korán kialakított szabványnak köszönhetően, sok esetben innovatív, előremutató dolgokkal jönnek ki, ilyen volt például az iMode a 2000-es évek elején, ami egyfajta proto-okostelefon létrejöttéhez vezetett és ekkor a világban hasonló nem nagyon volt. De a lépéselőnyt nem használták ki, és nem, vagy csak nagyon erőtlenül, próbálkoztak azzal, hogy a Nemzeti Szabványt világszabvánnyá tegyék. Ez túl komplikált ügynek tűnt, egyébként is, ahhoz a gaijinokkal angolul kellene egyezkedni, az meg milyen macerás egy dolog már! Mindeközben a biznisz Japánban a helyi szabványnak köszönhetően virágzik, külhoni versenytársak esélytelenek, ihaj-csuhaj, sose halunk meg!

Harmadik felvonás: Az Összeomlás
Úgy kezdődik, hogy míg a japán vállalatok a hazai piac langymeleg pocsolyájában dagonyáznak vígan, addig a világ nagyobbik felén öldöklő verseny dühöng. Ez nem feltétlenül kellemes dolog a résztvevőknek, de ennek, és az ezzel együttjáró, csúcsra pörgetett innovációnak, az eredményeképp a Világ szép lassan elgaloppozik a Nemzeti Szabvány mellett, megszületik a Windows 95, az iOS, a Facebook, és még sok minden más is. Egy darabig a Nemzeti Szabvány kiválóan ellátja másod-, vagy talán elsődleges? feladatát, a betolakodó barbárok távol tartását, kinek van arra ideje, hogy a japánokkal bíbelődjön? de amikor már nem marad más feltöretlen szűzföld, végül nekiveselkednek Zipangu feltörésének is. És ez előbb-utóbb sikerülni is szokott... Mindeközben a korábban daliás japán vállalatok döbbenten figyelik, hogy a korábbi piacvezető cégek második, harmadik, végül sokadik helyre szorulnak, eladásaik összeomlanak és végül nem ritkán kivonulnak a piacról. Ki emlékszik már az NEC-re, mint vezető PC gyártóra? Fujitsu telefonra, Toshiba laptopra?

A fenti dráma már sokszor előadásra került, különböző iparágokban és különböző szereposztásokban, így az ember azt hihetné, hogy tanulnak belőle. De nem, még napjainkban is nagy erőkkel folyik a helyi sztandardok gyártása, persze lehet, hogy nekem nem is kellene ezen annyira szomorkodni?

Mi ebből a tanulság? Szerintem az, hogy veszélyes vágyálom a világtól elvonulva saját, "nemzeti" szabványokat kifundálni, és különösképpen igaz ez az IT iparra. Egy darabig hasznosnak tűnhetnek, ám a védett piac résztvevői elkerülhetetlenül lemaradnak a versenyben és az igazság pillanata óhatatlanul eljön, és kíméletlenül szembesíti az elpuhult cégeket a valósággal. Ha pedig természetes módon alakul ki egy ilyen standard, és ezzel együtt egy monopolhelyzet, akkor nem szabad kényelmesen hátradőlve várni, amíg végül a külhoniak ránk törik az ajtót, hanem ki kell vinni a terméket, vagy szabványt, a világba, és meg kell próbálni vele meghódítani.

Mert olyan, hogy "szigetország", nem létezik többé, ez csak egy földrajzi illúzió.

------------------------------------------

* Arra több tuti tippem is van, hogy mit NEM: nem fogja például elvenni a nyugdíj-megtakarításokat, nem csinál új alkotmányt népszavazás nélkül, nem államosítja a trafikokat... Persze ez lehet, hogy azért van, mert az Abe-kormány tényleg jobboldali, és hisz azokban a hagyományos jobboldali értékekben, mint a magántulajdon szentsége, a jogállam mindenek feletti tiszteletben tartása, és az állami beavatkozás minimalizálása.... na jó, abbahagyom.
** Olyan is van, hogy a szabvány nem megegyezéssel, hanem a hazai verseny során természetes módon kialakult monopóliummal jött létre. Ilyen volt például a Mixi nevű szociális network, ami, kicsit az iWiW-hez hasonlóan, egészen sokáig legyőzhetetlennek tűnt az országban, egészen amíg a Facebook fel nem őrölte az utóbbi egy-két évben.

Japán kedvenc szentje

Ha Nikkóban járunk, sohasem mulasztjuk el, hogy ellátogassunk a Daiya folyó völgyébe, a Narabi-jizókhoz a Kanmangafuchi zúgójához, erre a szomorkás hangulatú, titokzatos helyre, ahol a vízpermettől mindig nedves a levegőben ül sorban száz Jizó szobor, vagy 101? a legenda szerint attól függ, hogy melyik irányból számolod őket, és várják, hogy átvezethessék a halott gyerekek lelkét a túlvilágba.

Narabi-jizók (Nikkó)

Jizó Bosatsu, vagy ahogy gyakrabban emlegetik: O-jizó-sama, eredetileg egy boddhisattva, vagyis olyan megvilágosodott egyén, aki ahelyett, hogy visszavonulna a Nirvánába, inkább segíti az itt maradottaknak megvilágosodni, afféle Jézus-figura a buddhizmusban, már amennyire az ilyen párhuzamoknak bármi értelmük van. Szanszkrit neve Ksitigarbha, és arra esküdött fel*, hogy addig nem vonul vissza Buddhaként a Nirvánába, amíg a pokol összes lakója el nem éri a megvilágosodást, így vélhetőleg velünk lesz még egy ideig. A japán buddhista hitvilágban a Samsara körforgásába szorult lények, vagyis mindnyájunk, segítője, de azon belül is az utazók és zarándokok, a terhes és vajúdó asszonyok, a tűzoltók és gyermekek, de leginkább és legfőképpen a korán meghalt vagy meg nem született kisdedek védelmezőjeként ismert. 

A születésük előtt meghalt gyermekekkel keményen bánik a buddhizmus: mivel nem volt alkalmuk életükben elég jótettet felhalmozni, ellenben már bőségesen okoztak fájdalmat és szenvedést szüleiknek, ezért arra ítéltetnek, hogy az idők végezetéig köveket tornyozzanak fel a Sanzu folyó partján, ahelyett, hogy átkelnének rajta a Túlvilágba. Ha mindez még nem elég kegyetlen büntetés; időről-időre démonok támadnak rájuk vasrudakkal, szétrugdossák a kövekből készített tornyaikat, és a ruháiktól megfosztott, védtelen gyermekek kezdhetik előről a munkát.

Így hát esténként új piros kötényt és sapkát kötsz Jizó-samának, és amikor elkészült, elmész a templomba, fizetsz a papnak bőségesen, hiszen azt mondta, ezzel tudod a leginkább enyhíteni halott magzatod szenvedését, majd lemész a folyópartra a Jizó-szobrokhoz, építesz te is egy tornyot a kavicsokból, ezzel is segítve gyermeked véget nem érő munkáját, végül kiválasztod a legszebben mosolygó O-jizó-samát, felöltözteted új ruhájába és mantráját mormolva, Om ka ka kabi sanmaei sowaka, könyörögsz hozzá, hogy rejtse köpenyegébe őt a rátámadó Datsueba démonok elől, és minél hamarább segítse át az Amida Nyugati Mennyországába, sírsz egy keveset, majd hazamész és próbálsz egy egész évig nem gondolni arra, hogy mi történt azon a szerda délelőtt a klinikán.

Meditáció

Jizó az Alvilág Kapujában (Osore-san)

Ima a gyermekek lelkéért (Chaosudake)

Jizó-sama, 3000 méter felett (Ontake-san)

Mackó, gazdáját várva (Kintoki-san)

Útszéli Jizó-szobor

Egy erdei Jizó, utasok védelmezője

Divatos Jizó (Zenpukuji)

Jókedvű jizók (Zójó-ji)

-----------------------------

Még többet a Jizó-hagyományról itt olvashatsz: 

• röviden a magyar Wikin, hosszabban az angol nyelvű szócikknél
• egy olvasmányos, jó összfoglaló az angol nyelvű Japan Times-ből
• végül egy egész weboldal (angol), hosszan, részletesen

* "Not until the hells are emptied will I become a Buddha; not until all beings are saved will I certify to Bodhi." http://buddhism.about.com/od/iconsofbuddhism/a/jizo.htm

Mikoshi-csata

Dobok és botok végére szerelt csörgők asszimetrikus ütemére, lassú ritmusban hullámzik a tömeg, és ahogy egyre többen gyűlnek össze a téren, úgy fokozódik a hangulat, hiába kezd csepegni az eső, először csak cseppekben, majd egyre erősebben, az emberek nem tágítanak, és ekkor végre! felbukkan a két nagy mikoshi közül az első, lassan, ringatózva közeledik, majd a második is, fokozatosan kivehetővé válnak az izzadt testek és a kivörösödött arcok, egyre közelebbről hallatszik fundóshi-ba és happi-ba öltözött, vagy inkább vetkőzött? nem is kicsit részeg emberek kurjongatása, érezni a dagadó erőfeszítést, ahogy próbálnak haladni a nehéz szentéllyel a vállukon, de ez nem nagyon megy, nem kis részben mert a csapat némely tagjai szándékosan húzzák-tolják visszafelé a szentélyt, fékezve a sebességet, hiszen az sem jó, ha túl gyors a haladás, azt az Isten, aki mindeközben a szentélyben csendben gubbasztva figyeli az eseményt, nem szereti, nem méltó hozzá a rohanás, neki ez a lassú, hullámzó haladás a megfelelő, ez a kettőt előre, egyet hátra mozgás, ami minden bizonnyal jobban kifejezi az isteni létet és annak minden velejáró attribútumát.

Végül egymás mellé kerül a két mikoshi, és megkezdődhet a csata, a két csapat, a két Isten és szolgái, egymásnak feszül és összecsap, persze csak játszásiból, mert különben jól megvannak ők egymással, ki-ki a saját birodalmában, amit most a mikoshi körbehurcolásával újra csak megerősítenek, hogy egyik se merjen még csak gondolni sem a másik területére való bemerészkedésre, mert akkor nem ilyen játékos lenne a harc, hanem véres és komoly, istennyilákkal és mennydörgéssel, és ezt illusztrálandó, most már nem is csak csepereg, hanem zuhog, árad, ömlik az eső.

Várakozás

Mikoshi-harc

Vajon sikerül-e letépni a bácsi fülét?

"Tavaly jobb volt..."

Elered az eső

Ha még több képet szeretnél látni a hétvégi katase-enoshimai Tenno-sai matsuriról, itt megteheted. Ha pedig általában nem érted, hogy mi ez az egész, ebben a posztban olvashatsz róla.

A kékfejű nénik országa

Nem tudom, hogy másokkal is így van-e, de néhány év ittlét után bennem kínzóan felmerült a kérdés: miért festik a hajukat kékre az idős hölgyek? Mert festik. Van, aki csak halványkékre, olyan mintha-lenne-egy-kis-kékes-árnyalatúra, de vannak akik nem óvatoskodnak, és úgy néznek ki, mintha a fejüket bedugták volna egy vödör rézgálicba.

Punkzene persze itt is van, de nem tapasztaltam, hogy ez különösebben népszerű lenne a 80+ korosztályban, persze ki tudja, amennyit én punkkoncertre járok mostanában, tehát valami más kell legyen a magyarázat. Gyanakodtam titokzatos betegségre is, valami sötét, alattomos szövődményre vagy esetleg egy speciális keleti gyógymód fájdalmas és szégyenteljes mellékhatására, de nem. Talán valami titkos szekta, az Illuminátusok itteni verziója, vagy valami kínai izé? 

Ugyanmár. Kiderült, hogy ez egyszerűen divat, ami állitólag úgy kezdődődött, hogy megpróbálták az idős nénik hajából kiszedni a sárgás szint, hogy szép fehér legyen. Igen ám, de ha az erre szolgáló vegyszert túladagolják, akkor a haj kap egy acélkék árnyalatot, ami vélhetőleg megtetszett néhány idős hölgynek és elkezdték szándékosan is kékre festeni. Így történt, hogy ez a kékes-lilás haj népszerű lett az öregasszonyok között, ó kedvesem, milyen érdekes, olyan... méltóságteljes lett a fejed! és lassan bekerült a fodrászatok standard ajánlatába is, a maga korában, asszonyom, igazán illene már egy kis kékes árnyalat..!

Így aztán, az a mai divattanácsom minden korosodó punknak, ha Japánba látogat, kerülje a kék hajfestést, mert öregít. De ha ragaszkodik hozzá, legalább ne hagyja otthon a szögekkel kivert csuklószorítót, ha nem akarja, hogy vénasszonynak nézzék!

Most akkor meghal a kanji vagy feltámad?

Idősebb japán bácsik egyik kedvenc siráma az elkorcsosuló új nemzedékről úgy szól, hogy "ezek a mai fiatalok már a kanijikat sem ismerik". Ez a vád nem teljesen alaptalan, mert való igaz, hogy a fiatal generáció, sőt már a középkorú is, egyre kevésbé képes arra, hogy kézzel szabatosan leírja a kanjikat. Ezt magam is igazolhatom, többször megesett, hogy kollégáimhoz intézett kérésemet, miszerint írjanak le ezt-azt japánul, ügyesen ignorálták, vagy azzal a kifogással  pattintottak le, hogy "nincs náluk komputer", WTF?

Amikor a nyolcvanas évek vége felé az első waprók, vagyis word processorok, megjelentek, az emberek gyorsan észrevették, hogy sokkal egyszerűbb megnyomni a spacebar-t és választani a feldobott lehetőségek között*, mintsem törni a fejüket, hogy most pontosan hogy is van az a kanji. Éppen akkortájt lehetett a fordulópont, amikor a 90-es évek elején az egyetemen a szakdolgozatomat írtam; a tankör fele ekkor még kézzel körmölt négyzethálós papiron, a másik fele  már wapróval írt, én egy Mac SE30-al hasítottam, de néhány év múlva már mindenki gépen dolgozott. Leírni egy kanjit emlékezetből vagy kiválasztani a lehetőségek közül drámaian más szintje az ismeretnek, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy én géppel egészen elfogadható japán leveleket tudok összehozni, míg ha egy tollat adnak a kezembe, meg sem nyekkenek. Így nem csoda, hogy a nálam fiatalabb generációkhoz tartozó japánok között hirtelen lecsökken az írástudás szintje, és ha megfosztják őket az elektronikától, kvázi írástudatlanok lesznek.

Korai lenne azért emiatt a kajit siratni, mivel mindeközben, szintén a számítógépek jóvoltából, voltaképp akár a kanji reneszánszáról is beszélhetünk, mivel ezzel egyidejűleg olvasni egyre több kanjit tudnak az emberek. Mivel a gép mindenre emlékezik, feldob olyan kanjikat is, amelyek elég ritkán használatosak, de ha már ott vannak, nem kerül semmibe kiválasztani őket. Így míg a 90-es években épeszű ember, értem ezalatt, hogy nem valami elborult nyelvtudós, nem írta le pl. az "arigató gozaimasu"-t mással, mint hiraganával, ありがとうございます, manapság egyre gyakrabban kapok olyan elektronikus leveleket, amiben az szerepel, hogy 有難う御座います, amiből az is látszik, hogy valaminek a megköszönésekor a japánok megint csak gond okozása miatt esdekelnek bocsánatért. 

Sok más hasonló példát lehetne hozni, és konklúzióképp megállapíthatjuk, hogy a kanji köszöni szépen, jól van, és azok a naív újgaijin kérdések, miszerint mikor hagyják már ezt abba? teljesen alaptalanok, a kanji marad, már hogyisne maradna egy olyan országban ahol csak öt magánhangzó van és töménytelen homofón, sokszor akár 8-10 is egy hangalakra, és az egyetlen esély a megkülönböztetésükre, hogy más kanjival írják őket.

A kérdés csak az, hogy mi lesz, ha egyszer csak lemerülnek az elemek az okostelefonokban...?

------------------------------

* na jó, akkor egy kis kezdőjapán-bloginzert: japánul úgy kell írni a komputeren, hogy az ember bepötyögi a kívánatos szöveget fonetikusan, hiraganával vagy akár romajival, majd rábök a spacebar-ra és akkor a gép feldobja azokat a kanjikat, amelyek megfelelnek ennek a fonetikának. Space-szel vagy számokkal odanavigálom magam, majd Enter! és már meg is van. Kicsit bonyolultan hangzik, de nem olyan veszélyes.

A kürtőskalács ázsiai rokona

Baum boom van, vagyis バウム ブーム, mondja az egyik barátnőm. A baum, hivatalos nevén a baumkuchen, egy hengerre felcsavart sütemény. Harántirányban felszeletelve épp olyanok a tésztarétegek, mint egy fatörzsön az évgyűrűk — gondolom, innen származik a neve is. Népszerű márkák pultja előtt félórás sorok kígyóznak — ami a legfőbb oka annak, hogy még nem kóstoltuk meg a népszerű márkák egyikét sem. Azt még nem sikerült kiderítenem, miért olyan népszerű — olvastam, hogy esküvőkre veszik, mert gyűrű alakja van, de ez azért önmagában nem indokolja a gigantikus sorokat. 

A képen látható példány egy kyotói omiyage-boltból származik és matcha van benne. Bevallom, elsősorban a doboza miatt vettük meg, de egész finom volt.

A Baumkuchen japán története egyébként regénybe illő — vagy már meg is írták vajon? Egy fiatal német cukrász, Karl Juchheim a századelőn kínában próbált szerencsét, majd az első világháborúban, Tsingtao ostroma után, japán hadifogságba esett és Hiroshimába került. Még fogolyként, egy kiállításra készített először baumkuchent, amire a japánok láthatólag rákattantak, így a háború után Juchheim úr meglátta az üzleti lehetőséget, vagy csak belefáradt a költözésbe? és Yokohamában nyitott pékséget. Az 1923-as földrengésben mindene összedőlt, így a cukrászat Kóbéba költözött és máig is itt van a főhadiszállása.  

A Baumkuchen, német barátaink tanúbizonysága szerint, máig létező műfaj Németországban, Salzwedel városában. A Wikipedia szerint az első példányt szász cukrász készítette a XVI-ik században, miután Erdélyben utazgatva megismerkedett a kürtőskaláccsal. Ki tudja ezt már? Ha így volt, azt kell mondanom, nem végzett túl jó munkát. No comparison.