Akkor hát folytatom a stoppostörténeteket a daliás 90-es évekből:
A tóhokui nénik
A kisfurgon átlagéletkora bőven 70 év felett lehetett, főleg nénik, és a hangulat felettébb kedélyes volt. Valami fesztiválra mehettek a szomszéd faluba, szemmel láthatóan mindenki be volt állva, mint az atom, csak reméltük, hogy a sofőr kivétel, láthatólag nagyon tetszett nekik a szitu, konkrétan a térdüket csapkodták, hogy akkor itt mi most a-u-tó-stop-po-lunk, néddamá’, hallod, apjuk, ezek a gajinok mit ki nem találnak! Próbáltunk kommunikálni is egymással, de nem sok sikerrel, egy bizonyos ponton komolyan megfordult a fejünkben, hogy lehet, hogy ezek koreaiak? de később sikerült egy-egy ismerős szót elkapni, így megállapítottuk, ez csak egy igen brutális tájszólás és hogy még van itt egy kis tanulnivaló.
A nyugdíjas
Egy oldszkúl kombi kockavolvóval szedett fel valahol Tóhokuban, jó karban lévő, hatvanas úr volt, beszélgettünk, és elmondta, hogy a siklórepülőzés a hobbija, azért kell a nagy kocsi, de most nem ez ügyben van úton, hanem azért, mert nemrég nyugdíjba ment, és most végre van elég szabadideje megcsinálni a sakura-utat (sakura zensen 桜前線), miszerint úgy utazza végig Japánt, délről-északra, Kyúshútól-Hokkaidóig, hogy közben folyamatosan a cseresznyvirágzás zónájában legyen. Természetesen ilyenkor csak hagyományos ryokan-okban szabad megszállni, különben megette a fene az élményt! amelyek, sajnos, ilyenkor egy lehelletnyivel drágábbak, mint egyébként, hiába, ez a főszezon...
Megkérdeztem, mi volt a munkája korábban, biztosan bankigazgató, gondoltam magamban, de tévedtem. Középiskolai tanár volt.
Jehova Tanúi
Hittérítőkkel beszédbe elegyedni hazai pályán is embert próbáló feladat, hát még ha ez az ő autójukban történik...! amikor felvettek minket, sejtelmem sem volt, hogy csapdába kerülök, átlagos, nagy családi autó, három emberrel, beültünk hátra Judittal és örültünk a jó hosszú stoppnak. Még angolul is tudtak, ez kellemes meglepetés volt, hiszen ekkor Judit még nem tolta túl jól a japánt. De kisvártatva záporozni kezdek a bemelegítő kérdések: keresztények vagyunk-e? járunk-e templomba? olvastuk-e a Bibliát? annak felmérésére, hogy hol is kezdjék a térítőmunkát: egy ateistát kell-e megdolgozni, vagy egy rossz úton járó keresztény bárányt beterelni a helyes karámba? Hamar rájöttem, hogy két választásom van: megkérni őket, hogy azonnal tegyenek ki, vagy pedig felvenni a kesztyűt és vitatkozni. Mivel kiszállni nem nagyon akaródzott, bevállaltam az utóbbit... Ekkorra már láthatólag bekerültem a “nem hívő, de intelligens értelmiségi” kategóriába, és gondolatban levették a polcról az ennek megfelelő térítési sablont, és rákanyarodtunk a második részre: mérnökember létemre komolyan gondolom-e hogy egy repülőgép, konkrétan, úgy emlékszem a Jumbó Jet-et emlegették, ha már lúd, legyen kövér! Isten akarata nélkül fel tud emelkedni a levegőbe?
Emlékezetes másfél óra volt...
A nagy fogás
Sendai mellől indultunk haza a nagy hokkaidói stoppostúráról, azon a napon szokatlanul tetűlassan mentek a dolgok, nem igazán hittünk benne, hogy a terveiknek megfelelően, még aznap este hazaérjünk. Egy fiatal teherautósofőr vett fel bennünket, és kiderült, hogy egészen Tokyó közelébe megy, majd’ 200 kilométeres stop! Ennek majdnem annyira megörültünk, mint ő nekünk; egészen extázisba került attól, hogy stopposai vannak, gaijinok, ráadásul egyszerre kettő! és az egyik nő! azonnal felhívta cébén, mert akkor még ez ment, nem a mobiltelefon, a teherautós haverokat, hogy eldicsekedjen velünk. Nagyon helyes gyerek volt, jól eldumáltunk a hosszú úton, meg nem mondanám már ugyan miről, de arra emlékszem, hogy megegyeztünk, hogy ha valamikor le akarunk menni Kyúshúba, akkor hívjuk fel, és szól, ha van oda fuvarja, sőt, még arról is lehet szó, hogy leviszi a motoromat, mert nekem akkor az is volt ám! Tokyóhoz közeledve megpróbált minket rábeszélni, hogy menjünk el vele a kamionoshotelba, és majd másnap reggel bevisz minket a városba, nyilván az lett volna számára az igazi trófea, ha személyesen tud minket prezentálni a haveroknak, de ehhez, és az ezzel járó elkerülhetetlen italozáshoz, már nem fűlt annyira a fogunk, így inkább kiszálltunk a Tokyó előtti, utolsó szervízállomáson.
Coolride Tokyó
(a történet itt megszakítás nélkül folytatódik)
Késő este volt már, így hiába voltunk Tokyó közvetlen közelében, ismét csak fontolóra kellett vennünk, hogy sátrat verjünk a szervízállomás pihenőparkjában. Ám még mielőtt elszántuk volna magunkat erre a jóvátehetlenül ostoba lépésre, fékezett és megállt az Álomstop, egy 7-es BMW alakjában. Egy bizniszmen volt, aki késő éjjel igyekezett haza belső kerületi lakásába, amiről kiderült, hogy nem is volt nagyon messze a miénktől,
hurrá!
Azt már Tarkovszkíj Solarisa óta tudjuk, hogy a Tokyó belvárosát keresztül-kasul szelő gyorsforgalmi úthálózat különösen alkalmas meditációra, ám a valóságban ezt ritkán lehet élvezni, részben a saját autó hiánya miatt, de még inkább azért, mert a Chúó Kósokudóró,
ahogy ezt japánusul hívják, az idő nagyobbik részében be van állva, mint a beton,
jó ha lépésben lehet menni, nem pedig ám száguldozni, mint a drágajó Direktor úr, annó 1972-ben. Ám, ha az ember éjfél után próbálkozik, akkor mindjárt más a helyzet, és tovább növeli a dolog élvezeti értékét, ha ezt egy komoly bömössel és egy olyan sofőrrel tesszük, aki jól ismeri az utat, nem aggályoskodik túlságosan a sebességkorlátozások miatt és nem akarja mindenáron megtudni, hogy mi a kedvenc ételünk és mit gondolunk Japánról. Így maradéktalanul átadhattuk magunkat az élménynek: zuhanás bele az alagútba, majd felszállunk, magasra, a házak fölé, majd megint le és fel, újra és újra, akár egy repülés, körülöttünk pedig kavarognak Tokyó fényei,
kíséreljük meg ezt a pillanatot kimerevíteni emlékezetünkben!
