Őszi kertek – 2

És most, kedves közönség, megérkezett a várva várt, a páratlan, a nagyszerű - itt dobpergés, fanfárok következnek - KÓYÓ*. Az őszi falevelek szezonja októberben kezdődik, ilyenkor az időjárás bizonytalansága és a turistaipar erőfeszítése által gerjesztett össznemzeti hisztéria egyre fokozódik, ennél már csak a cseresznyevirágzás az izgalmasabb, találgatjuk, vajon meleg, vagy hűvös ősz lesz az idén, remegve figyeljük az időjárásjelentést, amint a kóyó-front lassan húzódik lefelé a térképen, IGEN, már elérte Kyótot! - és aggódunk, hogy mi lesz, ha hirtelen beáll a fagy, vagy ha még a színváltás előtt elszáradnak és összepöndörödnek a levelek, vagy neadj'Isten egy szeles-esős idő egyszerűen leveri őket.

A kóyó-időszak főszereplője a momiji (Acer palmatum, japán juhar), amit már az is jelez, hogy a két szó egyazon írásjel különböző olvasata. Ugye, emlékszünk még a cseresznyevirágra, amit tavasszal egyszerűen hana (virág) névvel illettünk. Juharfa minden magára valamit adó kertben van, lehetőleg úgy elhelyezve, hogy a lemenő nap fénye átvilágítson a leveleken.

A falevelek őszi színváltásában ismét találkozik a szépség és az elmúlás keltette melankólia filozófikus gondolatköre. A hőmérséklet sajnos már nem alkalmas a piknikre, igy a kóyó idején inkább csak öregesen sétálunk a fák alatt, vagy higgadt méltósággal ülünk a verandán és csodáljuk a napfényben izzó, bíbor, karmazsinvörös, cinóber piros, narancs- és citromsárga színű leveleket.

A japán juhar azért olyan gyönyörű ősszel, mert a levelek nem sárgulnak-barnulnak, hanem egységesen váltanak színt. Még egy ilyen fa van, az aranysárga, legyező-levelű ichó (Ginkgo biloba, páfrányfenyő), de ez csak a nagyobb kertekben látható - vajon a termés kellemetlen szaga miatt? Én egyébként a cseresznyefát is nagyon szeretem az ablakunk alatt, ami tarka, zöld-sárga-barna-vörös színeivel igazi őszi hangulatot áraszt.

A kóyót persze nem csak a kertekben lehet élvezni, érdemes kimozdulni a városból és a hegyoldalakon keresni, lehetőleg egy szabadtéri onsenben elnyúlva. A napfény ellenére is hűvös időben jól esik a forró víz - hiába, már közeleg a tél, ismét nyílik a tsubaki (kamélia), folytatódik az örök körforgás.

----------------------------------------------

*Kóyó = karmazsinvörös levelek 紅葉
Még több kóyó képet itt lehet nézegetni.

A megtalált gótika

Ismeretes, hogy Japánban az ismert történelmi körülmények következtében sajnálatosan elmaradt a gótika, a reneszánsz, majd pedig a klasszicizmus is. Az elmúlt évtizedek szédítő ipari fejlődése végre lehetővé tette e fájó hiátus pótlását. Természetesen itt már nem a gagyi eredeti beszélünk; korrekt, a mai kor követelményeinek megfelelő kivitelezésű épületkről van szó, vízszigeteléssel, légkondicionálással, lifttel, minőségi épület-gépészettel, ésatöbbi. A nagyközönség pedig tapsol, mert behoztuk a lemaradást. A szakma persze fintorog, mint rendesen, de hát ezeknek a finnyás építészeknek semmi sem jó, még talán a mi Nemzeti Színházunk sem tetszene nekik. 

Egyébként kíváncsian várom a kínaiak válaszát a kihívásra; nehogymá' gyengébbek legyenek gótikában a japánoknál..! 

Ez egy gótikus házasságkötő-terem, nem messze Omotesandó állomástól

Reneszánsz chateaux, izé... étterem Ebisuban

Ez valami szekta épülete, korrektül klasszicista bejárattal

Ismét csak klasszicizmus, és egy újabb házasságkötő terem

És egy kis Art Deco, hogy a XX-ik század is kapjon egyet a pofájába

Great jobs: az ajtónálló

Már maga a feladatkör is rejtélyes, hiszen valaha az lehetett a munka lényege, hogy kinyissa az ajtót a közeledő hölgyeknek-uraknak, hogy azoknak ne kelljen ezzel is fáradozniuk. De ma már az ajtók többnyire automatikusan nyílnak, így az ajtónálló feladata annyira szorítkozik, hogy közeledtemre kezével beindítja a szenzort, így néhány másodperccel hamarabb nyílik ki az ajtó, ez nyilván rendkívül uras, majd köszön és meghajol. 

A házban, ahol lakunk, van recepció meg portás is, és bátran állíthatom, hogy nálunk dolgozik az ajtónállók Paganinije, Vigyori, aki a fenti összetett feladatsort egy valódi virtuóz magabiztosságával hajtja végre. Amikor megpillant, mintha egy láthatatlan kéz markolná meg és rántaná össze az arcát; Vigyori a szemeit szorosan összeszorítva szélesen elvigyorodik, innen a neve, majd mélyen, derékszögig meghajol, szabályosan pucsít és kappanhangon suttogja-üvölti az arcomba: okaerinasaimase! vagy éppen itterasshaimase! attól függően, hogy éppen jövök-e vagy megyek. 

Először köpni-nyelni nem tudtam, most ez komoly? vagy gúnyolódik? de aztán láttam, hogy másokkal is ezt csinálja. A reakciók eltérőek; van, aki nyájasan visszaköszön, mások ignorálják. Én a menekülést választottam, ami nem egyszerű dolog, tekintve, hogy Vigyori maximálisan kontroll alatt tartja a recepció előtti teret, amit pedig lehetetlenség elkerülni, ha ki akarok jutni az épületből. A trükk az, hogy néha van más dolga is,  taxit fog, segít csomagot vinni, ami elvonja a figyelmét, és észrevétlenül ki lehet slisszolni. Ilyenkor egy pont ide. De az esetek többségében sajnos észreveszi, hogy el akarom kerülni, és siet, rohan, hogy időben odaérjen, majd pedig kíméletlenül levigyorog. Még olyankor sem menekülök meg, amikor mind a két keze foglalt, mert ha például egy kocsit tol csomaggal és meglát, akkor megáll, pucsít-vigyorog-rikolt, és máris jár a pont neki. Talán mondanom sem kell; vesztésre állok. 

Egyszer meglestem, amint egy fiatal, kezdő ajtónálló-tanoncot tréningel: mélyebbre! hangosabban! és azt is észrevettem, hogy a különleges falsettó hangfekvését csak nekünk, az okyakusanoknak tartogatja, és a kollegáival teljesen normális hangon társalog. Vagyis egyértelmű, hogy Vigyori tényleg azt hiszi, hogy ettől nekem jó. 

Az utóbbi hetekben nem láttam Vigyorit. Biztosan elment fiatalokat oktatni, és pár hónap-év múlva sok-sok Vigyori fogja a japán udvariasság nyugati manírokkal vegyített, gyilkos keverékét sugározni. Pusztítóbb lesz ez, mint Fukushima.

A mindenség egy szál virágban

Az ikebana a virágrendezés művészete - NEM virágkötészet; a menyasszonyi csokrot és a temetési koszorút mások készítik. Létezik egy kevésbé ismert szó is rá: kadó, a virágok útja. A dó - kanjival írva 道 - végződés sokatmondó, mert összekapcsolja a hagyományos japán művészeteket, hiszen a sadó (teaceremónia), shodó (kaligráfia), bushidó (harcművészet), vagy akár a júdó (cselgáncs) mind egy-egy lehetséges út a szellemi elmélyülés, a belső harmónia és végcélként a megvilágosodás felé. 

Az ikebana története visszavezethető a buddhizmus bevezetéséig; a gondosan kidolgozott virágkompozíciók az oltárokat díszítették. A XIV. században, a tokonoma (alkóv) megjelenésével, a virágok állandó otthonra leltek a lakótérben is, majd hamarosan kialakultak az első stílusirányzatok, “iskolák”.

Az ikebana célja, a japán kertekhez hasonlóan, a természet belső szépségének átélése és az ennek érdekében bevetett szellemi, illetve fizikai eszközök is azonosak - szezonalitás, üresség, aszimetria és háromszögekre épülő kompozíció. 

A gyorsan hervadó virágok tökéletesen megtestesítik az ichigoichie (szó szerint egy életben egyszer) gondolatát, az egyedi, megismételhetetlen, enyészettől megérintett szépség élvezetét.

A nyugati művészetek és növények hatására a XX. században kialakult a “szabad stílusú” ikebana, amit a képeken látható Sógetsu iskola is képvisel. Ezt a stílust tanulom én is közel egy évtizede. A Sógetsu-iskola minden évben november elején tartja éves seregszemléjét, ez kihagyhatatlan, de kezdők számára nem a legjobb módja az ikebana megismerésének. A kiállítóteret betöltő, több száz kompozíció harsány színekkel, szokatlan formákkal és anyaghasználattal igyekszik egymást túlharsogni. Metafizikai gondolatok helyett egyre az járt a fejemben, vajon mennyi pénzt költöttek el a gyönyörű, ritka növényekre, amiket először metszőollóval, harapófogóval és egyéb kínzóeszközökkel látványosan formára idomítanak, majd a háromnapos kiállítást követően a szemétre hajítanak. 

Ilyenkor csendben kicsit egyetértek Arthur Koestlerrel, aki 1960-ban megjelent “A lótusz és robot” című könyvében így írt az ikebanáról: “Ha Japánban élnék, megalakítanám a Virágok és Fák Elleni Gonoszságot Megelőző Császári Társaságot”. 

De ez az érzés szerencsére nem sokáig tart és amikor legközelebb ismét rácsodálkozom egy-egy önmagában álló kompozíció időtlen szépségére, egy pillanatra megérzem a mindenséget. 

------------------------------------------ 

További képeket itt lehet még nézegetni a novemberi Sógetsu kiállításról.

A Prada hadserege

Tegnap volt az idei Fashion's Night Out, bár jobb lett volna inkább Fashion's Afternoon Out-nak hívni; az erzsébetvárosi csendrendelet ide is begyűrőzhetett és már este nyolckor zártak a boltok. Igaz, ekkorra az eső is pont eleredt, így végül is nem volt akkora  kár, de akkor is, miezmár?

Be kell vallanom, hogy csak Omotesandó egyik, ráadásul keleti, kisebbik, felét volt erőnk bejárni, itt egyértelműen a Prada nyerte meg a ki-tud-nagyobb-tömeget-odacsődíteni ver-senyt. Köszönhették ezt központi helyzetüknek, a megunhatatlanul izgalmas épületüknek, a két svájci zseni, Herzog és de Meuron tervezte, a nagyon vicces és vagány installációnak, esernyővel felszerelt próbababa-hadsereg masí-rozott az épület előtt! és persze nem utolsósorban annak a feneketlen mennyiségű ingyenpezsgőnek, tessék csak figyelni a cimkéket: ez nem gagyi, hanem maga az Özvegyasszony!* amit osztottak. Számomra még külön bónusz volt, hogy ezúttal a fotózást is eltűrték, így sikerült végre pár belső képet is csinálnom, lásd itt.

Vicces belegondolni, mi történne otthon, ha egy menő butik, mondjuk az Andrássy úton, szélesre tárná az ajtait, ingyenpezsgőt terítene és nem utolsósorban kint hagyná az ÖSSZES méregdrága cuccát a polcokon... na ugye. De azt hiszem, a világ egyetlen más helyén sem lehetne ezt így megcsinálni, jó, talán Észak-Koreában, de ott meg minek.

Egy gondolatot nem tudok azért elhessegetni: vajon mennyit kaszálhat a Prada szegény brand-bolond japánokon, hogy minderre van pénzük?

És akkor pár kép, még többet itt találtok, plusz még pár másikat az épületről, amiket korábban fotóztam.

Hömpölyög a tömeg

A testőrség oldalról

Minden ott van a polcokon

Pillantás az üvegen át

-----------------------------------

* Valahol azért érdekes, hogy a Prada pont Veuve Clicquot-t osztott, ami pedig a LVMH csoporthoz tartozik akiknek olyan brandek vannak a birtokában, mint a Gucci, Dior, vagy a Louis Vuitton - mind a Prada kőkemény versenytársai. De lehet, hogy egyszerűen akkora a piac, hogy sokan elférnek rajta, ez nem számít...

A második tsunami

Bangkok Charlie blogkamarád találóan jegyezte meg minap a thaiföldi árvíz kapcsán, amiről egyébként remek tudósításokat ír, hogy “ez már a japánok második tsunamija az idén”. Merthogy számtalan japán tulajdonú vagy érdekeltségű gyár került víz alá az elmúlt napokban-hetekben, és nem is Bangkok itt a lényeg, hanem a fővárostól északra levő ipari területek, ahol a kihelyezett japán ipari termelés igen jelentős része bonyolódik. 

Rengeteg japán gyár van itt és legtöbb már ázik... A Toyota, Nissan és a Honda itt állítja elő az Ázsiába irányuló exportjának jelentős részét és legalább egy hónapig zárva lesznek. És nem csak Thaiföldön: az alkatrészellátási zavarok miatt a Honda például az USÁ-ban és Kanadában is csak félgőzzel működik. A Toshiba eddig kilenc gyárát csukta be és januárig (!) nem is reméli kinyitni ezeket. A Sony-nak három gyára lett elárasztva, egy sor új termékek kiadását kénytelen késleltetni. A Nikon és a Canon termelése egyaránt komoly zavarokat szenved, és így tovább... Egyes szakértők szerint az árvíznek nagyobb lesz a negatív hatása a globális ipari termelésre, mint a márciusi tsunaminak, és ezen belül Japán tűnik a leginkább érintettnek. És ez nem valami jó hír az éppen lassan magához térni látszó japán gazdaság számára... 

Nem mellesleg abban is hasonlít a márciusi tsunamira az árvíz, hogy hasonló mennyiségű sületlenséget irnak róla odahaza. Az “Egész Bangok víz alá kerül” meg az “Evakulják a hatmilliós fővárost” típusú “hírek” erősen emlékeztetnek a márciusi fukushimai balesetet követő rémhírözönre. Bizonyos dolgok nem változnak... Szóval olvassátok inkább Charlie-t aki a helyszínről tudósít, vagy kövessétek a Facebookon!