Tokyo weird

Ugye, mindenki tisztában van azzal, hogy Japán a letisztult, minimalista szépség országa? Nohát, akkor nesztek egy kis csicsa* az orcátokba, Gaudi-meets-Mexico in Meidaimae.

Persze, azt is lehet mondani, hogy ez már annyira gáz, hogy már tulajdonképpen jó.

Még több kép / more pictures itt látható / here.

Rögbi, őszi fényben

A hírek szerint Tokyoban a kóyó* most van a csúcson, a TV időjárásjelentése szerint jelenleg levelek 70% van elszíneződve (mert bemondják, becsszó!), az idő is szép volt, így bringára ültem és elgurultam a Jingu Gaien parkig, mert az híres a ginkófáiról. Szép volt, ahogy igérték, baj épp csak annyi, hogy ezzel Tokyó pártízmillió többi lakosa is tisztában volt, mi több; jelentős részük meg is kívánta tekinteni és főképp le akarta fényképezni az őszi leveleket, minek következtében lépni sem lehetett, nemhogy biciklizni. A populáció maradék része a kóyó megtekintését az autójából gondolta abszolválni, így az Ichó-Namiki úton akkora dugó volt, hogy még.

Na ebből elég, gondoltam amikor átverekedtem magam az autók között, menjünk innen. Épp egy stadionszerűség előtt voltam, kihallatszott, amint nagy örömködés folyik benn, itt tessékmondani most mi megy? baseball? nem, kiderült hogy rögbi. Ilyet se láttam még, jó, akkor legyen rögbi, vettem egy jegyet ezerötért és bementem. Már ment a meccs, NTT Komu (ez a communication-ből jön) és Mitsubishi Sekigahara játszott; jó kéttucat bikanyakú, zord tekintetű vadember ölte lelkesen egymást a pályán, épp előttem értek el egy "try**"-t; ez az, amikor valakinek sikerül a labdát (tipikusan vagy féltucat védőjátékossal együtt) begyömöckölni az ellenfél alapvonala mögé. Leültem a harmadik sorba, vettem egy sört, sütött a nap, kellemes meleg és gyönyörű, lapos őszi fények, hát akkor lássuk!

Most nem irom le a rögbi lényegét és szépségét, mert megtették már ezt sokan mások, egyébként is csak csupa közhely jut eszembe, ráadásul ezek jelentős része angolul: férfias sport, adrenalin-packed, not for pussies, satöbbi. De a lényeg, hogy noha kevés más sport van amit a rögbinél távolabb áll tőlem (aki ismer, tudja, hogy nincs kifejezett rögbis alkatom), és bevallom, nem is értettem a játék minden mozzanatát, most meg már mér' ők jönnek?! nézni kiváló móka volt. A rögbi Japánban meglehetős népszerű, van profi liga (ez a meccs is az volt) sok külföldi játékossal, de a válogatott sem rossz, úgy tudom benne vannak a húszban a világranglistán. Ráadásul 2019-ben Japánban lesz a rögbi világkupa, így várható, hogy a sportnak lesz egy kis felfutása az elkövetkező időkben. A meccset végül az NTT nyerte 35:24-re, néhány ügyes elfutással hamar szétzilálták a Mitsubishit, akik aztán ugyan nagyon küzdöttek, fel is jöttek a végén, de már későn.

Mindent összevetve remekül szórakoztam. Lehet persze azt mondani, nem is alaptalanul, hogy egy ilyen szép őszi napon nagyjából bárhol jól éreztem volna magam, de mégis; izgalmas meccs volt, hajtás az első perctől az utolsóig, buzdítás, de semmi fikázás, hajtás és nulla nyavalygás, és főleg: nem voltak ultrák, kurvaanyád meg indulavonat csak tele stadion, fiatalokkal-öregekkel, sőt, még gyerekekkel, nőkkel is. Mit rontottunk el, hogy nálunk ilyen nincs?

* szinesedő őszi levelek. Megjegyzem: ez is egy frappáns kifejezés...

** állítólag magyarra "cél"-nek fordítandó

Tokyo fauna - karasu

Ha Tokyóban laksz, de még nincs meg az a fíling, hogy egyedül bóklászol Roppongiban, úgy hajnal négy óra tájt, lassan józanodva valami elcseszett buli után; már világos van, élesek a fények, de még üresek az utcák és a házak elé kitett szemeteszsákokon hatalmas, fekete madarak marakodnak és valami rettentes, alvilági hangon rikácsolnak, hát akkor ezt ne hagyd ki! mert kevés ennél pontosabb metafórája létezik a buli utáni csömörnek és a reménykedésnek egy szebb nap után.

A karasu (Corvus macrorhynchos) magyarra állítólag* japán varjúnak fordítandó - megtermett, jó tyúknyi fekete madár, hatalmas csőrrel és repedtfazék hanggal. Igen intelligens; ügyesen kipiszkálja a karasu-ellenes háló alól a nejlonzacskót, kicsomagolja és kiszedi belőle az ennivalót, majd otthagyja a szemetet na ez utóbbit vajon kitől tanulhatta? és már egyéb csibészségekre is képes, láthatólag remekül alkalmazkodott a városi életvitelhez, bandákba verődve fosztogatja a szemeteseket, terrorizálja a kisebb madarakat, következésképpen nincs is galamb-probléma Tokyóban, igaz, van helyette karasu-mondai**.

Az évek során két különös karasu-esemény is történt velem, mindkettő a Régi Házunkban esett meg, ahol a közelben volt egy elhagyatott, lezárt park, valami császári birtok, és emiatt rengeteg karasu volt a környéken. Egyszer éjszaka arra riadtunk fel, hogy hirtelen nagy robajjal felszállnak a varjak; szokatlan volt és félelmetes, mert éjjel normálisan sohasem tesznek ilyet. De amikor egy fél percre rá jött egy elég komoly földrengés, akkor rádöbbentünk, hogy miért: megérezték...

A másik eset még furább volt; éppen a ház előtt voltam, amikor egy villanypóznáról hangos puffanással leesett egy karasu; kis híján a fejemre, láthatólag épp akkor múlt ki. Hoztam egy lapátot, felszedtem és vittem a parkhoz, jó lesz ott neki a bozótosban, gondoltam. A többi varjú ennek láttán teljesen beizgult, és elkezdtek üldözni; keringtek felettem és rettenetesen károgtak, világosan látszott, hogy engem tartanak felelősnek a haverjuk haláláért, tulajdonképp nem is teljesen logikátlanul! és még azután is követtek, hogy átdobtam a tetemet a kőkerítésen és hazaindultam. Hátborzongató volt... ebből is látszik, hogy jobb vigyázni velük; mert ha egyszer berágnak ránk, baj lesz.

---------------------------------------

* Gábor szerint, de ő ebben soha nem téved

** varjú-probléma

Kapszula hotel, revisited

Egy régi kedvenc, a Kurokawa-féle Nakagin Capsule Tower meglehetős elárvulva áll Higashi-Ginzán; a kör alakú sötétítők már rég leszakadtak, az ablakok alatt hosszú koszbajúsz, az egész most nem más, mint egy lepukkant munkásszállás, nagyjából a Kunigunda utcai szinvonalán.

Persze, tudjuk, hogy az egész mindig egy kicsit hazugság volt; a kapszulák, noha úgy tűnnek, mintha a metabolista esztétikának megfelelően cserélhetőek és átrendezhetőek lennének, igazából fixek. De azért szeretem ezt a házat, még ha már ki is nőttem belőle, ahogy például a Doors zenéjét is szeretem hallgatni, pedig már rég nem Jim Morrison a példaképem...

Még több kép itt látható.

Breki forgalmat írányít

Japánban a hatóságok szemmel láthatólag megtalálták a legalkalmasabb partnert a közlekedésbiztonság javítására:

Lásd még ebben a témakörben Breki kollégáit; Elefánit és Macikát.

Kyúshu Bashó live

Javában tart a Kyúshu Bashó, és mivel a hétfő nemzeti ünnep ("Kinró kansha no hi", vagyis "A munka köszöntésének napja" vagy mi a szösz), öt után nézem a nagyokat. Nagyot fordult a sumó-világ tíz év alatt amig távol voltam; míg a 90-es években csak elvétve volt egy-egy külországi rikishi¹, most ők foglalják el a legelőkelőbb poziciókat és szegény japánok már csak a régi videókat nézegetik fátyolos szemekkel hej, amikor Chiyonofuji megragadta azt a dagadt hawaiit és kirakta a doyhóból mint egy zsák krumplit!² Ehelyett most olyanok aprítják őket, mint Barutó, egy szőke, melák észt parasztgyerek, vagy pedig a szintén nem apró termetű, ellenben igen szőrös bolgár, Kotooshu, nem beszélve a mongolokról, akik közül kettő évek óta stabilan uralja a yokozuna rangot, de jönnek fel a többiek is, megállíthatatlanul. Van ám magyar is, Masutó, sajnos nem tudok róla semmit, talán Aurél (aki egyébként, ha úgy tartja kedve, remek twitter-közvetítéseket szokott tolni élőben, magyar idő szerint reggel 8 és 10 között; sumó-fanoknak kötelező! http://twitter.com/aurel5800) tud segíteni?

Szóval, erősen büntetnek a mongolok; tegnap is az über-yokuzuna, Asashóryú a tachiainál először egyszerűen adott egy nyaklevest Tochizakannak, aztán komótosan mögé sétált, megfogta az övénél, egy kicsit rázogatta, majd leültette, mint egy túlméretes pelenkás pólyást a bilire. Hakuhóra ma pedig már a meccs előtt olyan nyuszi szemekkel nézett szegény Chiyotaikai, hogy utána magától értetődő volt, hogy a yokozuna szép nyugodtan kitolta a körből, mint egy traktor. Jók a meccsek, de még jobbak utána az interjúk a lihegő győztesekkel. A sumósok között aránylag kevés az atomtudós, ennek megfelelően a meccs utáni villáminterjún sem a lét nagy kérdéseit feszegetik. Tipikusan az interjú valahogy így zajlik:

- Gratulálunk sorozatban a második győzelméhez!

- Kösz'nm szép'n.

- A tachiai³ alatt mire gondolt, mi volt a stratégia?

- N'm gondo'tam én s'mmire cs'k m'ntem előre oszt gond'tam maj' lesz vmi.

- Holnap milyen stratégiával lép a dohyóba Asashóryú yokozuna ellen?

- A s'ját stílusomba me'ek előre, aho' cs'k b'rok.⁴

^{Ha valaki a magánhagzókat hiányolná, hát, azokat valószinűleg eltakarja a sok izom...}

-------------------------------------------

1 sumó birkózó

2 megjegyzem, az tényleg nem volt semmi, tekintve, hogy Chió ca. 120 kg volt Konoshiki meg 240... (BTW: Chiyonofuji szerintem még mindig a Legnagyobb Király)

3 elindulás (amikor a birkózók egymásnak csapnak)

4 persze, ez eredetiben az igazi, valahogy így hangzik:

- Nirenshó omedetó gozaimasu!

- Ar'gató g'zaimasu!

- Tachiai no toki ni nani wo kangaemashitaka?

- Nanimo kanagemas'n d'shta. Ii tachiai dake de...

- Asu Asashóryú ni taishite dóyú sumó toritai desu ka?

- Jib'nno sumó toritainde, isshok'me g'm'b'rm's.

Update: Asashoryú ma egy maratoni (majdnem két perces!) meccsen nagy nehezen lenyomta a Barutót. Pedig őt szeretjük...

Update2: megvan a link a magyar rikishihez: http://sumodb.sumogames.com/Rikishi.aspx?shikona=masutoo&l=e Hajrá Masutó! Gambare!

Mercy Killing?

I have been an avid reader of the leading Tokyo English-language magazine "Metropolis" since it was still known as "Tokyo Classified" (and not yet leading). During this time I have read some pretty good and some less-than-perfect articles, but I have never read anything so utterly unacceptable as the article "NO MERCY!" in "The Last Word" section of last week's issue (read the article here).

The author, Mr. C. B. Liddell, argues that for the sacredness of human life! Tatsuya Ichihashi, the suspected murderer of the British teacher, Lindsay Hawker* should be hanged. He does so, despite the fact that Ichihashi has not yet been convicted (at this point not even charged) with the murder. I wonder if Mr. Liddell has ever heard of the (as far as I know Anglo-Saxon) concept of "assumed innocent until proven guilty"? Instead, he bravely states: "Ichihashi is the culprit"!

What is more incredible is the twisted logic of the article. While he assumes that eventually Ichihashi will be sentenced to death, he fears that the foreign community, due to its opposition of capital punishment, will put pressure on the new, well-known anti-capital punishment justice minister, Ms. Keiko Chiba, whom he suspects to eventually "give in" to pressure and save the killer from the gallows, an assumed future act that the author labels NOW as "racist".

Wow. I am flattered by this train of thought - note the several IFs that seem to be necessary to arrive at this conclusion! - that finds so well ahead in time yet another example of racism against the white people in Japan. It is perhaps not besides the point to note that the reward for Ichihashi was more than three times higher than the highest ever rewards in Japan (3 million yen) usually offered to multiple murderers. As one foreign lady on TV recently very rightfully noted: "Just exactly how much would the reward have been if the victim had not been blond, white and beautiful, but say, a hostess from the Philippines?" Should not the principle of "equality under the law" that Mr. Liddell is defending so vigorously be sought HERE first? Sorry, Mr. Liddell, but bringing the "R" word into this context I cannot interpret it as anything other than the good-old colonial supremacy of the "unequal treaties" of the 19th century, with its distinct mothball smell.

I am personally not a supporter of capital punishment, but I can accept if somebody believes in it. Where Japan, as a country apparently does, I will certainly not join protest marches for saving Ichihashi life in case he is found guilty (which is indeed very probable). However I cannot accept that somebody demands capital punishment in the name of humanity for a not yet convicted suspect in a foreign country and then labels those who may be against it, as racist.

Finally, to crown the article, the illustration succeeds in dragging the article to an even lower level go and have a look it at Metropolis' page**; I refuse to post it here! I believe that depicting somebody, even a killer! hanging on the rope in his death agony look how funny, his legs are dangling! is more than distasteful, it is simply disgusting. The fact that Mr Liddell is noted as Metropolis` art editor only confirms that the magazine is a partner in this shameful piece of “journalism".

-------------------------------------------------

* for those who are not familiar with the story: Tatsuya Ichihashi is widely suspected of killing the young English teacher, Ms. Lindsay Hawker two years ago. Ever since he was on the run and a record-high, 10 million yen (ca. 80.000 EUR) reward was offered for his capture. He has gone through several plastic surgeries and was eventually captured last week under the technicality of "abandoning the body". The investigation is being followed closely by the Japanese media. You can google the rest if you want to know more…

** since they have removed it from there; it was a photo-montage with Ichihachi's head in the nose and his (drawn) legs dangling

Tonhalsors

Hidegen, felcímkézve, megcsonkítva, fekszik a betonon a tonhal-tetem, pedig nemrég még ő volt odalenn a legnagyobb főnök; az óceán ácsferije, aki a bandájával együtt, fémesen csillogó páncélban osztotta az észt, most pedig úszójától, kopoltyújától megfosztva, papírcímkékkel teleragasztva várja, hogy tulajdonosra találjon. Időnként egy ember odalép hozzá, vaskampóval belevág néhányszor a bőrébe, megütögeti a farka tövében éktelenkedő stigmákat, kicsíp egy kis darabot a húsából, megizleli, kiköpi és továbbmegy. Hajnal 6:30, Tsukiji, tonhal-árverés.

A tágas, de rosszul világított raktárépület tele van gumicsizmás, baseballsapkás emberekkel; ha nem tudnánk, hogy legtöbbjük profi sushi-chef, mibe, hogy Michelin-csillagos is van köztük? akár kikötőmunkásoknak is vélhetnénk őket. Fel-alá járkálnak a jó félszáz, kiterített, fagyos haltetem között, kisebb csoportokba verődve tárgyalják a fogás minőségét, az aznapi árverés esélyeit. A szemle végét egy éles hangú kolomp jelzi, az egész ceremónia kissé a sumó-meccsekre hajaz; komótos nekikészülődés, a versengő testek lassú mustrája, majd gyors, drámai végkifejlet, a kikiáltó a gyójikhoz* hasonló kántáló-hadaró hangon mondja vissza a halak azonosítási számát, a liciteket és a győztest. Negyed hétre már vége is az egésznek, ekkor az addig sem túl csendes piacon éktelen hangzavar támad, dudálás, kiabálás, a tébláboló, mindent lefényképezni akaró turistákat pedig kíméletlenül és nem is túl udvariasan eltessékelik.

Ezután a tonhalat a kopoltyú helyén tátongó lukba kampókat akasztva a közelben várakozó elektromos furgonokhoz vonszolják és a fűrészgéphez viszik. A szalagfűrész először a keményre fagyott haltetem fejét vágja le, majd hosszában kettéhasitja egyszer, majd a darabokat még egyszer. Innen a hús a nagykereskedők standjára kerül, ahol a lassan felengedő és fagyott, kékes színüket elhagyó haldarabokat tovább darabolják, külön választva az eltérő színű, ízű és értékű részeket, az égő-vörös színű magurót vagy más néven akamit, amit a hal oldalából vágnak ki, a has bőrének közeléből kifejtett, halványpiros chútorót, és a legzsírosabb, de egyúttal legértékesebb otorót, a hasaalját, ami már szinte lazacszínű.

Ha meg akarjuk tekinteni a végjátékot is, legjobb, ha egyből betérünk reggelizni egy sushi étterembe, rögtön a piac bejáratánál. A tonhal nem hiányozhat egyik sushi-szettből sem; az akami húsa szikár, pompásan zamatos, némileg az érlelt, nyers marhahúsra emlékeztet. A chútoró puhább, finoman édeskés, lehelletnyit füstös ízű, a tetejére szórt néhány apró zöldhagyma-darabka csodálatos kontrasztot ad hozzá. Az otoró vajként olvad a szájban az ecetes rizs langymelegétől, de mindeközben érezni engedi a hús delikát textúráját is. Umai!** kiáltanak fel elragadtatással a vendégek. Elvégeztetett; a tengeri harcos teljesítette küldetését.

Utószó:

A Time magazin szerint 1970 óta az Atlanti óceáni kékúszójú tonhal állománya 74%-al csökkent, a tengerbiológusok úgy vélik, hogy ha ilyen ütemben folyik tovább a halászata, akkor hamarosan veszélybe kerül. Japánban fogasztják el az évente kifogott, mintegy 600.000 tonna kékúszójú tonhal 80%-át.

* sumo bíró

** finom

Még több hal és halpiac itt.

Találtam egy grafittit!

Szerintem Palkó csinálta, de azóta biztosan lemosták a Szomorúarcúak...

Fizetek

Veszek egy üveg vizet, mert hidratálni kell, 160 yen, motyogja az eladó, vagy legalábbis én így hallom. Nem bámulom a pénztárgépet, elvégre veterán gaijin vagyok, vagy mi, adok neki hát 160 yent, apróban. Szép lassan átszámolja egyszer, majd még egyszer, kicsit kivár és félrenéz, láthatóan valami baja van, de ezt nem óhajtja velem közölni, hanem arra vár, hogy majd én észreveszem és megoldom neki. Egy jó japán ilyenkor már tudná, mi a dolga, de én csak egy genya gaijin vagyok és nem csinálok semmit csak vigyorgok, ha bajod van, baszki, beszélj hozzám! Lassan újra idefordul, átszámolja, mintegy reménykedve, hogy hátha közben titokban odacsempésztem még némi pénzt, és akkor meg lehet úszni a kommunikációt, nem kell szólni a gaijinhoz, de nem kegyelmezek. Végül feladja, ato go en desu ga...*, motyogja, én meg kipengetem neki az 5 yent; ismét csak csatát nyertem egy otaku** felett, aki szeretette volna elkerülni az emberi kontaktust.

Persze a háborút mi, emberek, el fogjuk veszíteni; nemsokára már csak automatáktól lehet üveg vizet venni, de majd azért küldünk egymásnak egy-két twittet, néha.

---------------------------

* még 5 jen lenne, kéremszépen

** szociálisan hendikepped kompjúterbuzi, részletesebben itt

Az átírás, revised

Az átírás az egy zűrös dolog, rájöttem. Fogadkoztam az elején, de nagyon, hogy így-meg-úgy, Hepburn lesz és kész, de azóta már többen is szóltak, hogy csalok. Hát igen, valóban.

Az a baj ezzel az egész átírás-dologgal, hogy sokkal kevésbé van róla közmegegyezés, mint a helyesírásról (nem mintha arról mindíg lenne). Nemcsak japánból és magyarra, de az összes nyelvből mindegyikbe (lásd pl. orosz átírások tündérkertjét: Gorbachev, Gorbachov, Gorbachëv). Eleve az egy kérdés, hogy legyen-e EGY hivatalos "nemzetközi" átírás, vagy mindenki úgy csinálja, ahogy akarja? naná, hogy az utóbbi. A magyar sztandard ugye a "fonetikus átírás", ebből születnek az olyan szépségek mint például a dzsiu-dzsicu meg a Tokió. Amit ráadásul ha tényleg fonetikusan írnánk, akkor dzsú-dzsucu-nak és Tókjó-nak kellene írni*. Na erről ennyit, részemről kuka.

Marad akkor hát az angol átírás, ebből is a Hepburn*, ennek az a nagy előnye hogy nemzetközi és viszonylag korrekt (azért pl. a "dze" hangoknál itt is van egy kis bizonytalanság), hátránya, viszont, hogy aki nem ismeri, az rosszul ejti és hogy magyarul ragozni elég béna (pl. "add ide a shóyus üveget!"). Egyébként a Wikipédia szerint ebből is van néhány altípus, pl. nézzük csak a Tokiót, Tokyot, stb. A "klasszikus" Hepburn szerint igy kellene írni: Tōkyō (mert ugye hiraganával とうきょう, vagyis hosszú "ó"-kal). No mármost ÍGY elég ritkán látni leírva. Ráadásul elég macerás elővarázsolni a kompjuterből ezt a karaktert (tudja valaki, mi a shortcut?). Helyette lehetne Tookyoo-t, meg Toukyou-t írni, ezek ugye, elég idétlenek, marad hát a nemzetközileg is elfogadott Tokyo. Én aztán kitaláltam magamanak - gondolom észrevettétek - hogy a lapos ō helyett magyar ékezeteket használok, pl. a rámen-nél. Ez csak egy pici csavar a klasszikus Hepburnhöz képest és a maga nemében szerintem korrekt. De azért azt mégse irom le, hogy Tókyó...Szóval nehéz ügy, na.

A kölföldi eredetű szavak "visszafordítása" külön rémálom. Mert van például a salaryman angolul, amiből lesz sararíman japánul, most akkor ezt hogy írjam le latin betűkkel? Az utóbbi végül is nem rossz és kifejezi a szónak a japán nyelven való meggyökeresedett voltát és némileg eltérő tartalmát. Vagy itt van a (most direkt fonetikusan irom) a "dzenekon" szó. Ez az angol "general contractor"-ból származik és építőipari nagyvállalatot jelent. Japánul ebből ゼネノン (fonetikusan dzenekon) lesz. No most akkor ez legyen zenekon vagy - visszatérve az eredeti szóhoz de némiképp meghamisítva a hangzást - genecon? Ha a Mekiben ettem egy hamburgert, azt írjam úgy, hogy a Makudonarudsuban hambágát ettem, vagy hagyjam eredetiben? Szerencsére ez a példa ritkán fordul velem elő, ha meg mégis, akkor posztot meg főleg nem írok róla, de ilyen esetben talán inkább az utóbbit alkalmaznám, de ebből is látszik, hogy egyesével kell mérlegelni.

Egyébként épp a minap vettem észre, hogy még az olyan minőségmániás író, mint a Krasznahorkai László, sem teljesen következetes a japán átírással (ld. pl. a nagyszerű "Seiobo járt odalent"-et)***, talán akkor nekem is megbocsáttatik... Közben persze virágozzék száz virág, lehet kommentelni magyar átírással is, érteni fogjuk egymást.

* ez már elég közel van Marci barátom Tökjó-jához :)

** mert van egy másik is, a Kunrei, de ezt már egyre kevésbé használják.

*** alapvetően ő is a "magyarított Hepburn"-t használja, de be-be csúszik egy "s" az "sh" helyett és az ékezetek kirakásában sem következetes pl. a Tókyó nála is Tokyó

5 X 43 lépés Tokyóban

Elsétáltam a következő állomásig és öt lépésenként fotóztam egyet. Íme az eredmény:

Egyszer majd teszek hozzá zenét is, talán.

Párhuzamos tárgyalások

Legutóbb úgy 10 éves korom körül integettem államelnöknek, amikor a Németvölgyi Úti Általános Iskola alsó tagozatos diákjaként kivittek minket a Stromfeld Aurél utcára, hogy az elhaladó Fidel Castrót köszöntsük. A Commandante jött is, kábé százzal egy nagy Csajkában, mi integettünk feszt, és enyhén csalódottak voltunk, hogy nem szállt ki pinpongozni velünk egyet, mert állítólag Havannában így szokta. De legalább az oroszóra elmaradt.

Ennyi év után nem csoda, hogy amikor Andrásékkal reggel az utcára lépve láttuk a nyüzsgést és megtudtuk, hogy Obama néhány perc múlva erre jön, nem volt kérdés; megvárjuk! A rendőrök áttessékeltek minket az út túloldalára, ahol már gyülekeztek az örökifjú japán nénik, hogy szeretetüket fejezhessék ki az Elnök Úr iránt, aki a megdöntötte a Nagy Gonosz Wé uralmát, békét oszt a világnak, és egyébként is, olyan cuki.

Aztán megjelent a konvoj, a nénik visítva integettek, láttam is egy árnyat egy amerikai zászlós limuzin sötét üvege mögött, az lehetett Obama*, gondolom. A konvoj, miután elhaladt mellettünk, befordult az ANA Hotel alá, a parkolóba, aztán itt egyből el is akadt valamiért; az egyik buszból méltatlankodva szálltak ki az újságírók, a japán rendőrök egy dzsipben pedig kissé tanácstalanul tanulmányoztak valami térképszerűséget, mi meg röhigcséltünk, hogy eltévedtek volna? vagy megtelt a parkoló? Ez utóbbit meg is kérdeztem az egyik rendőrtől, aki ezt nem találta olyan viccesnek és eltessékelt minket a bejárattól, mi meg elmentünk reggelizni. Reggeli közben Andrásékkal megbeszéltük aznapi városnéző útitervüket és amikor kijöttünk, Obamáék éppen jöttek visszafelé, úgyhogy még egyszer megtekinthettük, ahogy ő és Hatoyama elhalad előttünk. Ahogy ezt Ági megjegyezte: ez idő alatt mi is, ők is megbeszéltünk egy-két fontos dolgot; majd a történelem eldönti, ki töltötte hasznosabban az idejét...

PS: azért mindenki megnyugtatására szeretném leszögezni: én nem integettem

----------------------------------------------------------------------------------------

* hacsak nem a dublőre és őt közben a konyhai bejáraton vitték be, állszakállban, muhaha.

Fotók by András (cc)

Yatai

A yatai - az utcai bódé-vendéglő - egyike a kevés dolgoknak Japánban, ami Ázsiát juttatja az eszembe (valahol a nyári hőség és a mézben pörkölt sáska* között félúton). Yatai lehet sokféle formájú és méretű, de mivel lényege, hogy reggelre eltűnjön, a legegyszerűbb, de egyben legtökéletesebb manifesztációja a kis kordére ültetett-hajtogatott önjáró étterem. Ha a helyiekkel való beszélgetés során szóba kerülnek a bódé-vendéglők örömei, előbb-utóbb megjegyzi majd valaki, hogy csakis a hakatai** yatai az igazi. És yappari, igaza lesz; az ottani mennyiség, választék és - ami a legfontosabb - minőség valóban utólérhetetlen.

Tokyó yatai-felhozatala meglehetős szegényes, csak elvétve akad egy-kettő és általában a minőség sem átütő. Mig Hakatában az emberek előszeretettel mulatnak a folyóparti bódékban és ott gyakorlatilag bármi kapható, a tokyói yatai-ok többnyire csak ráment és odent kínálnak. Ezenfelül, vagy éppen emiatt? Tokyóban a yatai tipikusan nem a sikeres vállakozók preferált üzletága, vagy legyünk pontosabbak: a yatai-tulajdonosok első ránézésre afféle borderline-hajléktalanok. De a yatai mégiscsak yatai, nincs is jobb környezet ennél, hogy magunkba szippantsuk életünk elő rámenét, biztattam Andrást és Ágit amikor egy kimerítő yodobashikamerázás után megpillantottuk Shinjukuban a kis kerekes kordét.

Ők nem voltak abban a helyzetben, hogy ellenkezzenek, de mindesetre jó képet vágtak a dologhoz. Bekértünk három alap-ráment (shóyúaji), kettétörtük és megsorjáztuk evőpálcikáinkat és éhesen figyeltük ahogy a yatai tulajdonos-főszakács-főpincére puszta kézzel összerakja nekünk a rámeneket. Mondjuk nem volt az a kifejezett patikatisztaság, de végül is ez yatai, nem pedig agysebészet... a forró leves meg majd csak fertőtlenít. Amikor végre megkaptuk a leveseket korrekt, egyenkínai tányérokban, körülöttünk már ragyogtak Shinjuku esti fényei és az étterem papírlámpáit is meggyújtották, mellettünk pedig egy sarariman nyakkedőjét hátracsapva tolta be épp nagy zajjal a rámenjét a fejébe, egyszóval minden a legnagyobb rendben volt... kivéve a rámenünket. A lé híg volt, a chashú kevés és ízetlen, a menma fonnyadt, a tészta pedig túl puha. Andráséknak motyogtam valamit, hogy tud ez jobb is lenni, ők szerencsére nem akadtak nagyon fenn a dolgon, gondolom főleg, mert nem volt viszonyítási alapjuk***. De mivel ambiance kitűnő volt, legyünk elnézőek ezzel a kedves kis yatai-al és kissé szutykos tulajdonosával szemben.

Utána meg menjünk el gyorsan Hakatába.

Men: 6
Leves: 4
Chashú & the rest: 4

Összpontszám: 14/30 --> ez így elég karcsú, de a fíling 10-es!

* igen, ilyet is lehet enni Japánban, de erről majd talán egyszer máskor

** Kyúshu legnagyobb városa

*** azt hiszem, elviszem őket a Jangarába mielőtt meg ezt elolvassák (apropos: az is hakatai eredetű)

The Author under the Waterfall

Why would somebody stand in an ice-cold waterfall in a loincloth on a quiet Saturday afternoon instead of staying in Tokyo sipping latte in a trendy café? I could quote Steve McQueen from the Magnificent Seven: „It seemed to be a good idea at that time.”, but there is more to it. But let’s see first how I got to the point of even considering such an insane act!

Oku-tama is one the nearest spots in Tokyo that is not an exaggeration to call a mountain (that’s a rather brave sentence from a Hungarian, as our highest mountain barely exceeds Mitake-san). Moreover, our friend, Chisato grew up on the top of the mountain and the priest of the local jinja is his brother-in-law and her sister runs a nice old ryokan now. Third, kóyó was definitely ON. That’s already three pretty good reasons to visit Mitake-san, so when Chisato called us, I signed up immediately.

Taki-gyo, (滝行 - that is the “ waterfall-going”) was an optional part of the excursion, but I signed up, so once arriving at the ryokan we got a quick course on how to behave under the waterfall (try not to think of the cold, gather your consciousness in your solar-plexus, if you feel bad, just walk out), we did some mediation (I am not quite sure if I did not doze off a bit on the way) and headed off for the waterfall, about three quarters of an hour away in the woods. There we changed quickly into fashionable loincloths and – lead by the sensei – did some invocations that also served well as a stretching exercise.

Then he went in.

He seemed to spend an awful lot of time there (was it really only 10 sec?) and I was next. “Empty your mind” I tried to remember “and do not think about the coldness”. Oh, yeah... In I went and it while it was shockingly cold, my 10 secs passed relatively quickly. So did the second time, as well. The third time we were supposed to do 30 seconds under the waterfall. As the first two went well, I decided to do it properly and leant fully back, letting the water hit my head. It was not cold in a way one usually experiences cold, but more like a huge weight slowly crushing me as time went by... I tried to ignore it but was impossible not to deal with. Somehow I managed to hang on but it was a tough round; once I got out it took a while until I recovered and regained the feeling in my head and neck. It is scary to think how quickly one would deteriorate in a real-life situation like this e.g. falling into icy water…

But out I was and happy. As I suspected, after the exercise one feels pretty good, my adrenal glands worked like hell and therby clearly elevating my mood. I was just cheerfully chatting away with the girls in my sexy loincloth when I got the Eye. It came from a local lady in the other group, a kind of passed-40-and-searching-for-something type, who kept discussing deep philosophical dilemmas with the sensei during the hike. I would approximate that it was her 27^th taki-gyo and apparently there were a few more to come. The reason for the Eye was that I did not realize that there were some more stretching exercise left to do for the local kami-sama. Deeply humbled I re-joined the group and surely saved my soul from this deadly sin.

But back to the original question: why? I have realized a number of times that doing some unconformable or even tough things feel really good once it is over and you can talk it over a keg of beer (or saké) afterwards. Thus the exercise becomes a tool to enjoy the beer and the conversation more than just after one day’s dull work; that is; a sort of twisted Epicureanism*. But of course, there are other, more earthly explanations, as well. For instance: would any self-conscious male compagniero in a company of 7 female friends be so sissy to simply declare that „nay, I don’t do this kinda stuff, it’s too cold for me”? That sounds rather unlikely... But the other thing I learned during the year that doing some crazy stuff together with other people is a great way to make friends (or make friendships stronger). And one more thing: when you are 70, what will you be more likely to remember? Your 76^th caffélatte or your time under the waterfall?

See more pics here or read about it more (in Hungarian) in Janka's blog soon.

* for my Hungarian-speaking readers: there is more on this here.