A mosoly országa

Irina hívta fel a figyelem erre a kis gyöngyszemre (köszi!):

smile-scanner

Hát ez nagyon Tokyo: high-tech, udvarias és iszonyú röhejes. Mint a mosolytámadás egyik célpontja, most mondhatnám, hogy igen, a korábbiakhoz képest a mosolyok színvonala érezhetően javult, de az az igazság, nekem ez már eddig is túljóság határát súrolta. Nem lehet, hogy inkább Budapesten kellene bevetni a mosoly-szkennert? Bár lehet, hogy akkor lefagyna a szoftver...

Business games: a játékfutás

A jelenség:

Japán illetőségű egyént (pl. beót) megkérem valamire, ami helyváltoztatással jár, Ishikawa-kun, légyszi már, másold le ezt a lapot! Kollégánk megfogja a papírt és futást mímelve, kissé kacsázó léptekkel eljut a néhány méterre levő másológépig, másol, majd hasonló jellegű mozgással visszatér hozzám. A jelenséget hangeffektusok is kisérhetik, pl. a josh! josh! szavak és/vagy lihegés. A felületes megfigyelő talán úgy vélheti, az illető futott, ám fontos megjegyezni: a mozgás sebessége (v=s/t) NEM múlja felül a gyalogos haladást, sőt! talán még lassabb is annál.

Mi is történt?

Japán kollégánk az alábbiakat szerette volna a tudtunkra adni: "én nagyon igyekszem, hogy kedvedben járjak, látod, futok, rohanok, csak, hogy örülj, mert tudom én azt, hogy te szereted ha a dolgok gyorsan történnek, no de azért azt ne hidd, hogy meg fogok szakadni a kedvedért, hohó, ott már/még nem tartunk, de nem ám, barátocskám! Elégedj meg most ezzel." Ezt elég hosszú, unalmas és némiképp kínos is lenne elmondani, ezért kollégánk inkább játékfut egy kicsit. Mi pedig értjük, mit üzen.

Hol fordul elő a játékfutás?

Elsősorban főnök-beosztott viszonyban, egyik volt kollégám például remek játékfutó volt, de üzleti meetingen sem ritka, sőt, egyszer a magyarországi japán nagykövet futott nekem egy kicsit játékból, pedig neki igazán nem kellett volna, de hát a diplomácia, ugye...

Esti Prada

Az egyik este Omotesandón jártam és a Prada (Herzog - de Meuron) mellett mentem haza. Ilyenkor még ütősebb mint nappal!

Még több kép itt.

Saroktelek reloaded

A minap írtam egy sarokházról. Azóta tüzetesebben megvizsgáltam, a lépcső NEM a másik házba vezet csak az emeleti irodába. Mérsékelten tágas, de nem hagyunk egy négyzetcentimétert sem pocsékba menni! Még néhány fotó itt.

A kutya sírhelye

Mert ugye jön a gaijin, elkezd japánul tanulni; már túl van az iniciális sokkon, hogy akkor itt újra kell tanulnia írni, de hát, végül is a hiragana-katakana azért nem olyan vészes, a kanji nevű hegy teteje meg olyan sztratoszférai magasságokban van, hogy azzal most még nem törődik, tanulgatja hát a szavakat, a nyelvtant és egyszer csak észreveszi, hogy nini! itt nem kell igét ragozni! sőt, a főneveket sem! hohó, hát ez eccerű!!!

De csak lassan a testtel.

Nézzünk meg egy egyszerű dolgot: én-te (igérem, nem indítok nyelvtanfolyamot!): I-you, ich-du, ja-tű, yo-tu és még sorolhatnám.... Nem nagyon jut eszembe olyan nyelv, ahol erre kettőnél több szó lenne. A japánban a dolog már ott szétválik, hogy most fiú vagy-e vagy lány? utána meg, hogy hány éves vagy? kihez beszélsz? milyen szituációban: business meetingen, irodában, kocsmában, börtönben? és a legfontosabb: akivel társalogsz, az hozzád képest hol helyezkedik el a társadalomban: alattad, melletted vagy fölötted? esetleg gaijin vagy (mert ekkor - legalábbis a japánok szerint - feje tetejére a világ)?

Nézzük hát sorban a fiúk nyelvét (ez mégiscsak hazai pálya...), íme néhány példa az "én" szóra:

watakusi: politikus vagyok, beszédet mondok

watashi: üzleti meetingen vagyok (vagy gaijin vagyok és még azt hiszem - mert azt mondták - hogy nekem mindig ezt illik használnom)

boku: irodában társalgunk egymással

ore: kocsmában vagyunk, rugunk befelé

asshi: öreg vagyok és mesélek az unokámnak

És akkor a "te" variációi (a teljesség igény nélkül):

(semmi): vagyis, ha udvarias vagyok, akkor nem mondom azt, hogy "te" , hanem nevén nevezem az illetőt, ez esetben az erősorrend (pl. Mr. Ichiro Tanaka esetében) az alábbi:

Tanaka-sama: seggnyalós, és/vagy formális, kőudvarias megszólítás

Tanaka sensei: elvileg ez ugye, tanárt jelent, de ezt nem kell nagyon szigorúan venni; pl. amikor jöttek hozzám, mint építészhez a burkolólap-kereskedők, én is "Kobachi-sensei" voltam.

Tanaka (pl.) kacho: vagyis a hivatali címe, esetleg a nevével együtt. Nyilván el akarok adni neki valamit.

kacho-san, kacho: Tanaka-san beója vagyok, ha nem sokkal alatta, akkor nem kell a "san"

Tanaka-san: standard udvarias forma, ezzel tényleg nem lehet hibázni

Tanaka-kun: rangban alattam levőhöz (korban fiatalabb beosztott, alattam járó iskolatárs stb.), de csak, ha férfi

Tanaka: gimnáziumi vagy egyetemi osztálytárs, szigorúan ugyanazon az évfolyamon

Ichiro: áltisis osztálytárs, vagy akkor országos haverok vagyunk, hogy már legalább egyszer tartottam a fejét hányás közben. A másik lehetőség, hogy külföldön találkozom Tanaka-sannal, és akkor úgy mutatkozik be, hogy "I am Ichiro".

anatagata: muszáj valamit mondanom, de nem tudom a nevét és udvarias akarok lenni

anata: relatív udvariasan beszélek egy nálam alacsonyabb státuszban levőhöz, esetleg külföldihez (ami gyakorlatilag ugyanaz, ha japán vagyok), de az is lehet, hogy a feleségem szól hozzám

kimi: a beókhoz, tanítványokhoz, nem vagyok mérges vagy részeg

omae: letolom a beót vagy yakuza oyabun vagyok (ez esetben a többit el is felejthetem)

Galamblelkű gaijin főnökként én az omaét és a kimit nem használom (na jó, az utóbbit néha), de azért félreértés ne essék; én is csendőr-pertuban vagyok a beókkal, ez itt már csak így megy. "Shacho" (főnök) megy vagy "Kobachi-san", vagy a régieknek esetleg "Bence-san"; a hozzáillő igeformával. Mert ilyen értelemben igenis kell ragozni; van jónéhány, a fenti listának nagyjából megfeleltethető igeforma, igy nem mondom azt, hogy "watakusi wa iku" vagy hogy "ore wa mairimasu" pedig mind a kettő olyasfélét jelent, hogy "megyek".

No, hát ITT van az a bizonyos kutya elásva. De hát ez persze csak a füle vége...

Maibuli

A mai buli helyszíne: Minoru háza, ami egy ház tetején van. A kaja finom, sör hideg, a whisky és a társaság pedig kimondottan kellemes volt!

A kilátás pedig....

...tolerálható. Íme, ugyanaz éjjel is (Shinjuku).

Az idei nyár hülye tokyói divatja

Rövid délutáni shibuyai sétánk alapján biztonsággal kijelenthetjük: az idei nyár őrülete a pörge szalmakalap. Lehetőleg műanyagból, pszichedelikus szinekben, fiúnak és lánynak, öregnek-fiatalnak, soványnak-kövérnek.

Kettőslátás

A ház visszanéz

Ez a kedvenc házam Tokyóban. Tervezője Shinohara Kazuo (remember this name!), a XX sz. végi japán építészet szürke eminenciása, matematikus, filozófus és építész, a nála jóval jobban ismert Toyo Ito, Hasegawa Itsuko és Sakamoto Kazunari mestere. Jellemző, hogy az angol Wikin még címszó sincs róla, pedig...

(More pics here.)

Ez tehát a Centennial Hall, a Hyakunen Kinenkan, ami a Tokyo Institute of Technology 100 éves évfordulójára épült, funkciója nem sok van (na jó, mondjuk múzeum + étterem), igazából egy absztrakt szobor, amely visszabámul a kaotikus városra, ami körülveszi. Az egyetemem bejáratánál áll, évekig naponta elsétáltam mellette, először nem értettem és kicsit bosszankodtam rajta, de végül fokozatosan egyre jobban lenyűgözött. Tíz év után visszatérve azt kell mondjam, hogy erejéből és enigmájából mit sem vesztett, talán csak a környezete romlott le olyan értelemben, hogy itt is egy "development" zajlott le és az Ookayama állomás körüli megkapó zűrzavar helyét átvette egy sematikus, kommerciális rend. Igy már kevésbé érthető a Hyakunen Kinenkan vagány, pökhendi gesztusa: majd adok én nektek Rendet!

Hogy lehet, hogy az aránylag egyszerű alaprajzi forma ilyen hihetelenül változatos és komplex tereket szüljön? Miért törik meg enyhén a tetején átfektetett fél cilinder? Miért van kivezetve a hátsó oldalon levő "száj" egész a félhenger pereméig? Biztosan nem azért, mert az építész ne lett volna tisztában azzal, hogy nem illik ilyen vékony peremeket hagyni... A Centennial Hall helyenként szándékosan ügyetlen, bizonytalan, provokatív. Sokan, sokfélét írtak már erről a házról, ezt most inkább nem ismételném el, csak annyit tennék hozzá, hogy számomra nincs Tokyoban még egy olyan épület, mely ehhez hasonló tökéletességgel ragadná meg a látszólagos káosz alatt rejlő bonyolult, asszimetrikus rendet, ami - szerintem - Tokyo egyik lényege.

Rajzokat a neten nem könnyű fellelni, de itt egy apró alaprajz, érdemes bogarászni. Vannak jobb fotóim is, otthon, dián, de most egyelőre maradjunk ezeknél, szerencsére szürke, esős idő volt, a Centennial Hall ilyenkor a legszebb! A többi fotót itt nézhetitek meg, enjoy!

Tea, hosszú utóízzel

Várj egy percet, mondom a barátomnak, kell vennem egy teáskannát!

Elhúzzuk a zörgő tolóajtót és belépünk a régi teaboltba, apró, öreg néni pattan fel a teadobozok közül és elmagyarázza, hogy a teáskannák az alsó polcon vannak, válogasson csak nyugodtan, hétszáz yen darabja, de a matrica nélküli kannák olcsóbbak! Kiválasztok egy teáskannát, a néni becsomagolja. Várjanak még, adok egy kis teát, mondja, és már önti is a vizet a vízforralóból a csészébe, onnan pedig a teáskannába. Így udvariasabb, mondja és már kínálja is a teát két kis csészében. Ez shizuokai tea, magyarázza közben, ez a leghíresebb, de tudják, a tea ízlés dolga, mindenki azt szereti, amit megszokott. De maguk milyen jól tudnak japánul! dícsér minket, maguknál Magyarországon mindenki ilyen jól tud nyelveket? sokat kellett tanulni? milyen szép magasak maguk mind és milyen hosszú a karjuk és a lábuk! én apró vagyok, nézzék, milyen rövid a kezem, mint egy gyereké, ezért Chibinek* hívtak, de egy nőnél az nem olyan nagy baj, de a külföldi nők azért sokkal szebbek, nagyobb és magasabb az orruk, az olyan elegáns! igaz, a japán nők meg kedvesebbek, az is valami...

Megnyugtatjuk, hogy ez is ízlés dolga.

Leöntöm még egyszer, várjanak, hadarja, a második leöntés mindig keserűbb, mert már kinyíltak a tealevelek és közvetlenül éri őket a forró víz. Valóban, nagyon keserű a második csésze tea. Ilyennek kell lennie nyugtat meg minket a néni, a teának keserűnek kell lennie, egyszerűen ilyen az íze, de ha jó a tea, a végén nagyon jó íz marad a szájban, ez mutatja meg, hogy tényleg jó-e a tea, mert az olcsó tea utóíze rövid. Hol is lakik az úr? Roppongiban?! hű, az nagyon messze van, még nem jártam ott, tudják, az utóbbi időben nem nagyon megyek el otthonról, minek is mennék... Már mennek is? Köszönöm a vásárlás, nagyon köszönöm! A viszontlátásra!

Elbúcsúzunk. A tea ízét sokáig érezzük a szánkban.

* jelentése: kisgyerek

Saroktelek

Tokyoban nem megy pocsékba egy négyzetcentiméter sem. Ha kicsit keskeny a telek, azért még lehet kezdeni vele valamit... A képen látható saroktelek így tulajdonképpen a szomszéd ház bejárata lett, a lépcső alá pedig még egy kis indatlaniroda is befért. A ferde lecsapás a benapozási szabályok miatt van.

Tetszik?

Baku

Csapjunk a lovak közé, megnyitjuk az étterem-kritikai rovatunkat! A szabadidő eltöltése Tokyoban jelentős részben a zabálásról szól és én ettől soha nem tántorodtam vissza. A minap a Jiyugaokai "Baku" éttermbe látogott el kritikusunk, természetesen inkognitóban, magát éhes gaijinnak álcázva, mélyen beágyazódva egy kilencfős, japán-amerikai-egyiptomi-magyar társaságba.

Az étterem Okusawa állomástól száz méterre, egy csöndes kis mellékutcában van, ha nem tudod, hogy ide kell jönni, sohasem bukkansz rá (de tudod, sőt, térképed is van!). A bejárat sokat sejtetően visszafogott; az ilyen helyek tudnak néha nagyon ütősek lenni...!

A vacsora persze "kósu" (vagyis előre kiválasztott course, menüsor) volt, igen jól kezdődött, előétel tál, egy kis barna konyaku misóval, rántott saba* (ez picit túl olajos volt), egy rakás tökpüré almadarabokkal és kis csészékben, továbbá mózoku; ez egy igen fura konzisztenciájú alga-egyveleg, nyúlós, majdnem-mondtam-mihez-hasonló zöld színű izé, yuzuval** (kis, illatos japán citrom), ami igen ügyes kis csavar adott az egésznek, nagyon finom volt! Utána jött egy bundába rántott gombócszerű valami, hal-, zöldség- és polipdarabok voltak benne, ez ugyan érdekes volt, de nem átütő.

A következő fogás egy zöldségtál volt: roppanósra sütött brokkoli és paradicsom, valami kis szósszal, nem hangzik túl izgalmasan, de remek volt! Már korábban észrevettem, a paradicsomnak időnként íze is tud lenni, nos, ez ilyen paradicsom volt. Utána főtt isaki jött hagymás-paradicsomos szószban (figyeljünk a paradicsomra, mint leitmotifra!), ez NAGYON jó volt! Az "isaki" nem egy ismert hal, fogalmam sincs, hogy hívják magyarul vagy angolul, a társaságban levő japánok jót vitatkoztak, hogy hogyan is írják (mert Japánban ott kezdődik valaminek az ismerete; ha tudjuk a kanjiját...) de abban megegyeztek, hogy ez egy nyári hal.

Itt egy kis kitérő: nálunk fejlettebb tengeri-gasztronómiai tapasztalattal bíró országokban nemcsak a zöldségeknek, de a halaknak is évszakjuk van. Így aki télen étteremben angolnát vagy katsuót akar enni, az kábé akkora a bunkó (enyhébb esetben gaijin), mint aki mondjuk otthon nyáron kocsonyát kér az étteremben. Az unagit és a katsuót én is tudom, de persze vannak még mélységek...

Az isaki egyszerűen csodálatos volt, omlós, de azért szép állagú fehér halhús, remekül ment hozzá a szósz, nekem ez volt a csúcspont. Pedig az étterem specialitása csak most következett: a paradicsomos nabe. A nabe, az egy cserépedényben, vendégek szeme láttára az asztalon főlő ételfajta (maga a "nabe" szó maga is cserépedényt jelent), rengeteg variációja van és általában nagyon finom. A mai nabét személyesen a fehér szakállú konyhai atyaisten hozta ki, a fedő levételekor kicsapó gőz kiváltotta a kötelező tiszteletteljes "ooooooh!" kiáltást a vendégekből (mélyen kezdve, lassan emelkedő hangon, hosszan elnyújtva, ahogy illik). Utána belerakott egy raklap kínai kelt és elment. Mi hagytuk rotyogni, közben (relatíve) alacsonyabb árfekvésű, de kellemes spanyol fehér- és vörösborral múlattuk az időt.

Tegyünk említést a dekorrol is: a beltér a képen is láthatóan igen decens, visszafogott fények, shoji, tatami, ahogy kell (egyetlen kifogásom, a kis puffok amiken ültünk; se-szék-se-tatami, valahogy nekem nem jön be). Na persze szűk a hely, nagyon, de hát, kérem, ez Tokyo. Aztán kimentem a mellékhelyiségbe és jött a sokk: tele amerikai futball és baseball parafernáliával, mintha egy dinerben lennék. Mert, mondják, a tulaj nagy rajongó. Jó, de miért kell erről nekünk tudni?

Elkészült a nabe! Mindenki óóó-zik meg ááá-zik, engem egy kicsit a paradicsomos káposztára emlékeztet, azt meg nem nagyon szeretem. Azért, ahogy fogy a káposzta és elő-előbukkan egy-egy polipláb meg kagyló, már javul a kép. De ettem már jobb nabét... A végén beleöntik a rizst és egyfajta rizottó-szerűséget csinálnak a maradék szószból, még parmezánt is kapunk rá. Háááát, jelentem a rizottó JOBB. Nekem, ez ugye egy kicsit szívügyem, de legyen az a rizsszem a szósztól felduzzadva, ne pedig előfőzve. Jó, ezt nem hívták rizottónak, ha úgy nézzük nem is volt rossz, kétségtelenül takarékos felhasználása a maradék szósznak.

Aztán kaptunk még fagyit (körte, finom) és teát ahogy kell. A ceh úgy 6-7000 yen körül lehetett (nem tudom pontosan, mert voltak meghivottak is és így mi többet fizettünk), ami mindent összevetve (ca. 3-4 üveg bor + némi sör) nem mondható túlzottnak. Nem volt ez egy rossz hely, csak én vagyok szigorú.

Kaja: 7

Beltér: 8

Kiszolgálás: 10 (ez mindenütt 10 lesz, úgyhogy ezentúl nem is mondom...)

Helyfoglalás: +81-3-3717-1615

Cím: Tokyo, Setagaya-ku, Okusawa 2-11-4-102

Térkép: http://navitokyo.com/03-3717-1615/

*makréla

**illatos, pici japán citrom

Breakfast at Kinokuniya

Hétvége van, igy újra felkerekedtem tovább nyalogatni a várost (egyben megenni úgy sem tudnám), kezdjük a Régi Helyen, Omotesanón! Van sok új ház, a modell-sanok változatlanul űrlény módra grasszálnak, a metrólejárók csinos sapkát és randa logót kaptak és megnyugtatásul kollégáimnak ezúton üzenem, hogy a régi iroda még a helyén van*, valamint szintén állnak korábbi létezésünk többi fontosabb sarokpontjai is: az Andersen pékség, a Halas, Dotour, a Madu Café, ez utóbbiba be is ültem. No és a Kinokuniya? a kvitesszenciális gaijin mennyország, ahol, drágán ugyan, de volt ehető kenyér, valódi sajt, sőt, még Tokaji Aszú is akadt**? A Bolt, ami sokáig egymagában tartotta a lelket Tokyo félmillió gaijinjában, ha már nem bírták tovább a rizsen, tófún és halon? Megvan, de alaposan átalakult; a régi, csúnyácska épületet lebontották és egy dögös magasház került a helyére, az új bolt pedig a föld alatt kapott helyet, mint minden rendes szupermarket Tokyoban.

De mi van ezzel a reggelivel?! Hogy lehet egy szupermarketben reggelizni...?

Egyszerű. Besétálok, fogok egy kosarat, a rend kedvéért belerakok valamit, majd álmos képpel sétálgatok fel- és alá. Minden sor végén van egy alkalmazott, ami valami kóstolót kínál. Kuncsorogni nem kell, rám tukmálják a kis falatkákat. Ma áfonyával kezdtem, ez a közönséges áfonya, ez pedig, kérem tisztelettel, a prémium áfonya, méltóztassék megkóstulni! Méltóztatom. Majd méltóztatok még egy kis savanyú algalekvárt, néhány kisebb szendvics-falatkát és egy darab grillezett angolnát, egészen amíg meg nem érkezek a sajtospultig. Ott csinos kis ostyadarabokra van szortírozva és kikészítve vagy hatféle sajt, komoly képpel megeszek néhányat, elgondolkodó arcot vágok és megkérdem, hogy ez melyik? Miután megmutatják, hümmögve méregetem és beteszek a kosaramba egy olcsóbb cheddart, hogy ne érje szó a ház elejét. A kínáló néni ezt látva felderül, okyakusan! kiáltással magához int és rámtukmál még vagy 3-4 féle francia sajtot, hosszasan magyarázva a származási helyeket és az érlelési időket. Látszik, hogy belelkesül attól, hogy értek japánul, pedig csak olyan nagy okosságokat mondok mint, hogy ez jól menne a vörösborhoz, meg hogy tényleg érezni a hosszú érlelést (érezni fenét). Nem mellesleg, azért iszonyú finom sajtokat eszegetek, még ha apró falatkákat is. A végén úgy kell elmenekülnöm a nénitől, mert láthatóan szeretné felmondani az összes sajtot...

Hmmm, valamivel le kellene öblíteni ezt, nézzük meg mi újság a borrészlegnél! Látszik, hogy válság van; a 34.000 yenes Mouton Rothschildra már nincs kiírva, hogy fejenként csak egyet szabad elvinni, mint egyszer régen. Azért a felhozatal még most se rossz és már ott áll a jegesvödör, talán egy kis Cava esne jól így reggel féltizenkettő felé, őőő, milyen évjárat is ez? Utána még egy kis cheese-caket parancsolok, majd a reggelit egy pohár mexikói kávéval fejezem be.

Ez az eljárás egyébként más szupermarketekben is működik, minél drágább, annál inkább, de míg másutt a gaijin csak kuriózum, a Kinokuniyában kifejezetten hajtanak ránk, mi vagyunk a fő célcsoport, a Gazdag Külföldi, akinek csak a legjobb elég jó. De már a japán vásárlók vannak többségében, mert hiába gazdag a gaijin, hülyének azért nem annyira hülye, hogy 8200 yenért vegyen kobe marhát. Félreértés ne essék, nem egy kiló ennyi (ca. 16.000 HUF) hanem 10 deka...

* a legelső irodát az állomás közelében viszont már lebontották

** sajnos, már nem kapható

Vacsorálok

Lementem a bótba és vettem ezt-azt. Semmi extra, sőt, kifejezetten egy spórolós vacsora. Így sikerült, nézzük csak sorjában:
Gohan: az ételek alfája és omegája, maga a Kenyér, a szó legszentebb értelmében. Tegnapról maradt egy kevés, nem szabad kidobni.

Ika-sómen: csíkokra vágott tintahal, ez nézett ki ma a legjobban a halaspulton így estefelé. Kis shoyuval és wasabival kiváló étek!

Natto: erjesztett (vagy mondjuk ki bátran: rohasztott) szójabab. Haladóknak és/vagy erős idegzetűeknek. Fehérjebomba és igen olcsó (80 yen). Én szeretem.

Valami algaizé, Hokkaidóról: biztosan van neve is, de nem bírom elolvasni, csak azt, hogy "goma" (az a szézámmag, amivel ízesítik). Édeskés és tengerízű. Ebből csak egy kicsi kell, a többit elrakom.

Miszógyártási melléktermék zöldséggel: na ez elég riasztóan hangzik, de teljesen bio és egész jó. Megint csak nem tudom a nevét, de ennélkül is meg lehet venni. Kicsit olyan mint a gríz, de azért jó, és ez is nagyon olcsó.

Umeboshi shisóval: ezt már tanultuk. Remekül megy a gohannal és a nattóval. Meg a többivel.

Wasabi: kell-e magyarázni?

Karashi: olyan, mint a dijoni mustár, csak japán. A nattóra kell nyomni belőle.

Kirin bíru: az egyik klasszikus sör, majdnem a kedvencem (mert az a Yebisu).

És akkor mindezt egy hashi (evőpálcika) segítségével jól megettem és most, mint a kétfenekű dob...

Women only

"O-kyakusan, kore wa josei senyosha desu, yo!" kiabál rám a kalaúz. Aztán látva, hogy értetlenül bambulok, hozzáteszi: "vuman onri*". Vagyishogy húzzak ebből a kocsiból, mert ez nőknek van fenntartva (na jó, egy kicsit udvariasabb volt, de erre gondolt). Hoppá, mi ez itt, kérem, talán Szaud-Arábia? Leszállok, megnézem a feliratot és valóban, reggel 6 és 10 között az első kocsi "joseisenyo" vagyis nők számára fenntartott, merthogy a chikan-októl kell megvédeni hölgyeinket.

Akkor most egy kis magyarázat: a chikan az a tapizós bácsi. Kihasználja a zsúfolt metrót, közel férkőzik kiszemelt áldozatához és odadörgölődzik, fogdossa, egyebek. Tekintve a tokyoi metró minden képzeletet felülmúló zsúfoltságát (azt hitted, a 7-es busz tele van? haha!) ez nem túl feltünő másoknak, a megfélemlített nő pedig mukkanni sem mer, mert ugysem segítenének neki, bizonyítani nem tudná, inkább csendben tűri, leszáll vagy elköltözik máshová, ahol nem olyan zsúfolt a metró és/vagy nincs annyi chikan. Az egészről meg nem illik tudni, beszélni, írni, csak a nők pusmognak róla egymás között szomorúan az ebédszünetben. De ez a múlt, enters the XXI. century!

Mióta nem voltam ott, valami forradalomféle mehetett végbe a fejekben, mert plakátok vannak kitéve, hogy harcolni kell a chikanok ellen és a "josei senyosha" ennek ékes bizonyítéka. A titkárnőnk szerint marhaság az egész, ő sohasem utazik ezekben mert mindig a szerelvény elején vagy a végén vannak és az kényelmetlen (10 mp-el többet kell menni a mozgólépcsőig). Egyébként is, mondja, a férfiak be vannak fegyelmezve, és már csak feltett kézzel mernek utazni, mert így senki nem vádolhatja őket semmivel. Mert hogy voltak esetek, amikor ártatlanul hurcoltak meg férfiakat. Hú, ez remek, gondoltam, ezentúl nekem is csak magasra tartott kézzel szabad metróznom?

Ennyire persze nem drámai a dolog, mindenki békésen megy a dolgára, fiúk a fiúkhoz, nők a női kocsiba. A csador bevezetését egyelőre nem tervezik. Végezetül, (mielőtt valaki megkérdezné): férfiaknak nem kell félni, női chikanokról még nem hallottam...

----------------------------------------------

*hogy miért "onri" és nem only, arról majd talán egyszer máskor

Még több Shinkanzen

Kis kiegészítés az előző poszthoz: Ilyen érzés kijönni a városból, és ilyen teljes sebességgel menni a nyílt pályán (valahol Nagoya és Kyoto között).

Utazás az Új Fővonalon

Mondjuk, ma Münchenben van dolgod. Felkelsz, ahogy szoktál, bemész a gyárba, mert még van egy meetinged kilenctől, ezt letudod, fél 11-kor elindulsz a Nyugatiba, a vonat 11-kor indul, fél kettőkor Münchenben kiszállsz, taxi, megteszed, ami kell, ötkor újra a vonaton, nyolckor már otthon szisszen a sör.

Na hát valami ilyesmi érzés a Shinkanzenen (mert, hogy ez azt jelenti: "új fővonal") utazni. Épp most tettem egy hasonló utat Osakába, ami nagyjából összemérhető távolság. Persze, ilyet a TGV is tud, ámde:

Q: mi van, ha nem Osakába megyek? A: Gyakorlatilag minden fontosabb helyre el lehet jutni a Shinkanzenen.

Q: mi van ha elkések? Ugrott a jegy? A: ne izgulj, 5 (csúcsidőben) - 10 (egyébként) perc múlva jön a következő.

Q: ezt hogy csinálják? A: passz...

Q: éhes vagyok, adj ennem! A: fantasztikusan jó és nem is túl drága o-bentó boxokat árulnak a csinos stewardessek.

Q: sört is akarok! ócsóér'! A: az is van, nem drága, csak a pofádat befogod, mert ez azért nem kocsma (ld. még később az ezzel kapcsolatos veszélyeket)

Q: elálmosodtam.... A: business class méretű és dőlésszögű székek. A legroomról nem is beszélve...

Q: annyira elfoglalt vagyok, hogy itt is dolgozni akarok. Méghozzá az interneten! A: no problemo, van WiFi a vonaton

Q: jó-jó, de lemerült a laptopom akksija! A: kérem, csatlakoztassa elektromos berendezését a középkonzolon elhelyezett áramforráshoz!

Q: majd jól kisiklik a vonat és meghalunk...! A: baleset alig, komoly (halálos) baleset pedig még soha nem fordult elő*

Egyszóval a Shinkanzen egyszerűen insanely cool, javaslom, szavazzuk meg, legyen otthon is!

*Pontosítok: egy haláleset már volt, amikor is az egyik utast felbosszantotta, hogy valaki részegen hangoskodik, felállt, és egy szamurájkarddal ledöfte az illetőt, és az meghótt.

Pepsi shiso

Japán az élelmiszeripari innováció hazája, ezen belül a vicces üdítőitalok fontos szerepet játszanak; nincs olyan hónap, mit hónap, hét! hogy valamelyik nagy élelmiszercég ne jönne ki valami új ravaszsággal, maniókalével, agáveitallal, krumpliturmix-szal meg effélékkel. Úgy látszik, ebből a Pepsi sem akar kimaradni, így megjelent a PEPSI Shiso.

A shisó egyfajta mentaféle (mint ahogy ezt ca. 5 perce megtudtam a wikipédián...), a levelét esszük, bokron nő, leginkább sashimi* mellé adják, de az umeboshinak** is fontos alkotórésze (bár ekkor a vörös shisot használják) és más ételek mellett is felbukkan itt-ott. Szeretjük. Hátha akkor inni is szeretni fogjuk? Lelövöm a poént: nem.

Egyébként ilyen a shiso (a sashimi mögött):

Kinyitom, sziszeg. Na, ez nem kezdődik jól. Megszagolom, egész kellemes, alapvetően shiso-szaga van. Kiöntöm, óvatosan belenyalok. Hááát, viccnek kicsit erős. A palette-t egyfajta mosogatószer-íz uralja (némi citrusos felhangokkal) emögött felsejlenek némi kőolajszármazék-jegyek is. Mintha leturmixoltak volna egy darab maguro-sashimit (shisoba csomagolva) és felöntötték volna szódavízzel. A lecsengése sajnos hosszú... Talán, ha nem lenne benne buborék. Talán. De egyelőre a melegben inkább maradok a hideg mugicha-nál.

* nyers hal

** savanyított szilva

Great Jobs: Az őr

Létezik Japánban néhány izgalmas munkahely. Sorra vesszük ezeket; ma először ismerkedjünk meg a forgalomirányító őrrel! 

Hétvége, délidő, rekken a hőség, baktatunk fel a domboldalon, a kis mellékúton forgalom egy szál se. Az őr egy tábla mögött áll, jól fel van öltözve, hogy ne fázzon: csizma, sisak, overall, sapka, kesztyű. Vékony keretes szemüveg, akár intelligensnek is mondható arc. Amikor odaérünk, kimérten, de udvariasan biccent és jelzi, hogy ne menjünk neki a táblának, nem megyünk. Jó ötven méterrel mögötte valóban folyik valami munka, a biztonság kedvéért itt is van egy Őr és integet, hogy ne essünk a gödörbe, nem esünk. Három óra múlva ugyanarra megyünk vissza, az Őr még mindig ott áll, változatlan testtartásban, bár a jobb lábát kissé berogyasztja, de amikor odaérünk, kihúzza magát és jelzi, merre menjünk. 

PS: ma este hazafelé szintén láttam egy csoport munkást az út szélén, egy közülük vadul dolgozott egy betonvágó géppel, négyen irányították a gyalogosokat, egy valamit pakolgatott, kettő beszélgetett. Néha nem értem, mitől működik ez az ország...

Lépések

Ahogy kilépek a gépből, gyomorszájon vág a párás levegő; a repülőtér légkondicionált épületéig vezető néhány méteres folyosó elég ahhoz, hogy emlékezzek; milyen is lesz a nyár Japánban. Baktatok a hosszú folyosókon, nocsak, újabban minden ki van írva koreaiul is? fel- és leszállok a mozgójárdákra, „ashimotoni gochūi kudasai” ismételgeti monoton udvariassággal egy női hang és én tényleg vigyázok, hogy ne botoljak el, majd az útlevél ellenőrzésnél engedelmesen bedugom a két mutatóujjamat az ujjlenyomat-szkennerbe, régen az itt lakó gaijinokat kezelték potenciális bűnözőként, úgy látszik, most a turistákon a sor, közben nézem a képernyőn a stilizált Fujisant és mosolygok, mert fotóznak is, a csomagkiadónál egy egyenruhás bácsi elkapja a futószalagról érkező bőröndöket, hogy ne puffanjanak akkorát, majd megigazítja, hogy szépen álljanak, hiába, ez is kell a teljes foglalkoztatáshoz, végzek a vámvizsgálattal, nyílik a tolóajtó, kilépek, vagy belépek? most már tényleg Japánban vagyok.

Újratöltés

Jó, akkor fél évre* visszaköltözöm ebbe a zsúfolt, meleg, zajos, kaotikus, ronda, lepukkant, de a végletekig kifinomult, élveteg, halálosan izgalmas dologba, amit jobb szó híján városnak hívunk, pedig ez már rég nem az, ez valami túlbonyolított szerkezet, amiben kiment a biztosíték, elromlott a fék, és most bután gurul a végzete felé, vagy éppen ellenkezőleg; egy túlméretezett falu, ahol ugyan leaszfaltozták az utakat, de az üres telkeken - és fejekben - még megterem a rizs, túlkoros kamasz, aki naponta meglep blőd éretlenségével és koravén bölcsességével, fafejű bürokrata; pontos elképzelése van, hogy mit csinálj és főképp, hogy mit ne, vagy inkább a virtuális valóság rétegei mögé rejtőzködő cyberpunk? leginkább egyik sem, mert mire gombostűre tűzöd, hogy meghatározd, kisiklik a kezeid közül és valami más lesz, hiszen nincs még egy város, mely ilyen gyorsan rombolná le és teremtené újjá magát. Ezt a várost szeretheted, gyűlölheted, akár egyszerre is, de megunni biztosan nem fogod, és megszabadulni tőle, azt nem fogsz soha, mert rád tekerődzik, visszahúz, bezabál és kiköp, csak hogy újra felfalhasson, de akkor már nem is ő az, hanem valaki más.

Így hát nem is Tokyo "reloaded" hanem én magam vagyok az; kis híján tíz év után - akár az azt megelőző tizenegy ott töltött évben - én leszek újra a lövedék a Mátrixban, meglátjuk, most merre repülök ki és mit találok el... Addig is, keresem, lefényképezem, megírom, hogy mi az ami megváltozott és mi az, ami nem, megpróbálom kihasználni, hogy újra frissek a szemeim, élesebbek az érzékeim, fürgébb az agyam és talán megint enyém egy darabig a shoshin, a "beginner's mind".

Most szólok: ez egy középhaladó blog lesz; nem magyarázok el mindent, de kérdezni persze lehet, ha valami nem világos. Biztosan lesz majd kaja, építészet, business, meg még ki tudja, mi minden más. Egyvalami biztosan nem lesz: sítúra. Arról ugyanis itt olvashattok (nem mintha nagy esélyem lenne az elkövetkező fél évben gyarapítani túráim számát..). Majd kialakul. Meglátjuk. Addig is, ha érdekel, akaszkodjatok rám az Atommal, RSS feed-del meg efféle hasznos kütyükkel és követhettek a Twitteren is, hátha eszembe jut napközben is valami okosság.

Hát akkor tolom...

PS: A japán szavakra az un. Hepburn átírást fogom használni, mert a magyar átírástól kiráz a hideg, bocs. Vagyis "Tokyo" és nem "Tokió", "chashu" és nem "csasú" és "shiso" nem pedig "siszó".

-------------------------

* ez azóta idejétmúlt információ, ld. a részletes magyarázkodást ebben a posztban.