Javában benne vagyunk az esős évszakban - bár ez persze nem jelenti azt, hogy mindig esik, ma például gyönyörű napos idő van, de azért ez nincs annyira gyakran, így ki kell használni minden derűs napot.
Ma a városházára kellett mennem a helyi adóigazolást kikérni. Reggel gondosan kimostam és kiteregettem - mint mondtam, ki kell használni minden napsütéses napot - majd bicajjal elkerekeztem a városházára, elintéztem a dolgomat, és hazafelé indultam.
Útközben ráakadtam egy patakra, és mivel a kocsik elől elzárt, virágokkal szegett, cseresznyefáktól árnyékolt út szép volt, azt követtem, ameddig csak lehetett. Kicsit eltértem ugyan a hazafelé vezető iránytól, de cserében rátaláltam egy jó kis kávéházra.
Ilyenkor, az esős az elején virágzik a hortenzia. Fehér, halványkék, rózsaszín, lila, sötétkék virágok nyíltak a patakparton, egy-egy megkésett lila vagy sárga írisszel tarkitva. A kék árnyalat a leggyakoribb, az otthon ismert rózsaszín hortenzia ritka Tokióban - állítólag azért, mert nem lúgos a talaj.
Edó - ez volt Tokyó neve a 19-ik század közepéig – régen a csatornák városa volt, keresztül-kasul szelték a mesterséges folyómedrek, melyeket áruszállításra, vagy ivóvíz szállítására ástak ki. Ezek nagy része mára eltűnt, "elvesztette patak jellegét", ahogy ezt manapság szokás mondani, betemették vagy lefedték őket, autópálya, parkoló vagy egyszerűen csak út lett belőlük, de még amelyik megmaradt, az sem mindig kellemes látvány: magas kerítés övezi, vagy éppen egy ötméteres betonmeder mélyén kanyarog.
De néha – és mostanában egyre gyakrabban – összeszedik magukat a helyi önkormányzatok, és visszaállítják a patakmedret, mint például a környékünkön, ahol a XVII században kiásott ivóvizet szállító csatorna (Tanagawa Josui a becsületes neve) most egy kellemes darab dzsungel lett, a növények mellett vannak kacsák, teknősbékák, néha egy-egy daru, sőt, vizisiklót is láttam már! Másutt a lefedett pataknál korlátozzák a forgalmat, csak gyalogos- illetve bicikliforgalmat engedélyezve, és így kellemes, szemet gyönyörködtető parkok alakulnak ki. Ez, ahol bicajoztam, 8-10km hosszan kanyarogva szeli át Setagaya kerületet. Ebben a sűrűn lakott városban, ahol minden tenyérnyi zöldfelület számít, nagy kincs egy ilyen kanyargó zöld sáv, így nem csoda, hogy sokan felkeresik, és egyre több kávéház, étterem is ide települ. Nyáron ezek a zöld sávok felüdülést biztositanak a rekkenő hőségben.
Lassan és bizonytalan léptekkel ugyan, de Tokyóban is megindult a poszt-indusztriális városfejlődés, ahol a maximális beépítés és az autóforgalom mindenek feletti prioritása helyett az élhetőség kap nagyobb hangsúlyt.
Ülök a kávéház előtt egy padon, élvezem, hogy süt a nap, és kellemes szellő fújdogál. Az apró örömök élni segítenek.
