Amikor az ősidőkben először Japánba érkeztem, elég gyorsan rákaptam a sumóra. Valószinűleg az egzotikum is vonzott, de hamar észrevettem a a dolog sportértékét is, és csakhamar rendes gaijinhoz illően, afféle sumó-fan lettem. Volt ott egy rikishi, aki, azon felül, hogy mindig nyert, azzal tűnt ki, hogy nem volt dagadt, csak hihetetlenül izmos, és ráadásul technikás is. Naná, hogy ő lett a kedvencem, a “Wolf”, vagyis Chiyonofuji, de leginkább “Chiyó”. Mindent megnyert, egyszer 53 meccsen át nem tudták megverni, ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni. Nemcsak erős, de csodálatosan technikás is volt, nem pofozkodott és lökdösődött, hanem a legváltozatosabb, és többnyire igen elegáns! módokon távolította el vagy vágta földhöz nálánál tipikusan nagyobb és nehezebb ellenfeleit.
Az utolsó meccsét sajnos elbukta... Ma reggel láttam meg a neten, hogy vasárnap, 61 éves korában meghalt. Hasnyálmirigyrák, úgy látszik manapság ez viszi el a legjobbakat.
Úgy szeretnék rá emlékezni, ahogy a nálánál kétszer nehezebb Konishikit egyszer kirakta a dohyóból. Beugrott a kezével cséplőgépszerűen hadonászó hawaii közelébe, két kézzel megragadta oldalt az övét, felemelte, kicsit talán még meg is rázta, aztán odasétált a dohyó széléhez és lerakta, mint egy zsák szenet, tökéletes tsuridashi! Még meg is fogta utána, nehogy véletlenül leessen és még megüsse magát. Akkor, visszafelé menet, a szája sarkában finoman elmosolyodott...
