Vidéki élet

Ez most egy kicsit öncentrikus poszt lesz, de hát ilyen is kell néha, és a barátok amúgy is noszogatnak, hogy miért nincs ilyen? Hát most lett.

Április végén ugyanis elköltöztünk; Roppongi-alsóból Sasazukára, a Belvárosból a Külvárosba, ahogy azt a nóta is mondja. Jó, azért nem kell megijedni, annyira nem külváros, egy, ortodox megítélés szerint három, megálló Shinjukutól, de hát akárhogy is nézem, ez már kívül van a Yamanotén, ergó Vidék. Hát ez van, majd palántázok rizst és tartok kecskét. Bár elvi szinten régóta fontolgattunk egy ilyen lépést, elvégre nem rossz dolog az, ha az ember kinyújtóztathatja a lábát és nem rúgja ki egyből a falat, na jó túloztam. De amitől végül az elvekből gyakorlat lett, az az volt, hogy Juditnak új munkája lett, pontosabban az (egyik) régi munkája dagadt fel akkorára, hogy ezt már csak teljes idősnek lehet nevezni, heti három odajárással, fizetéssel, saját vízummal, az ám! A munkahelye pedig künn van a vérbe', valami Hashimotó nevű állomáson, Roppongitól majd két órára, minimum kétszeri átszállással. Ez még heti három kirohanáshoz is sok, így nekiugrottunk a térképnek és kisütöttük, hogy nekünk valahol a Sasazuka-Hatagaya-Yoyogiuehara háromszögben kellene lakni, és akkor Judit mehetne átszállás nélkül Hashimotóra, én pedig Chiyóda-sennel Akasakára, ilyen egyszerű ez.

Így hát nekiestünk mindenféle ingatlanos weboldalnak, utána pedig mentünk lakást nézni az ügynökökkel, láttunk kicsit, nagyot, magasat és alacsonyat, drágát és még drágábbat, közelit és messzit, mert az ügynöknek mindig van egy Tuti Helye, ami persze juszt sem ott van ahol mi keresünk, de feltétlen nézzük meg, mert nagyon szép! A végén magunk is meglepődtünk, amikor pont ott találtuk meg az Igazit, ahová eredetileg is belőttük magunkat. Csinos kis házikó, teljesen a miénk, három emelet, na ettől azért nem kell megijedni, afféle kis toronyszerű ház. Három éve épült, és a tulaj áprilistól kiküldetésre ment Kínába három évre, és arra az időre kiadja, és így, mivel limitált idejű a szerződés, egészen jutányos volt. A legjobb benne, hogy ellentétben a szokásos japán lakásokkal-házakkal, ahol a tűzhelyen kívül jószerivel semmi sincs, ez majdnem teljesen berendezetten jött, és nem is ízléstelenül! na jó, a csillár egy kissé randa volt, de az már összepakolva lapít az egyik szekrényben. És még kedvezményt is kaptunk a berendezés miatt! Ez most lehet, hogy hülyén hangzik, de logikus: amiatt, hogy nem hozzuk a saját cuccainkat és az övékét használjuk, nekik elég egy jóval kisebb méretű raktárt bérelniük a dolgaiknak amíg nincsenek itt. Az így megspórolt pénz egy részét némi noszogatásra megosztották velünk...

Aztán a költözés... Nem hiszem, hogy bárki szeretne költözködni, mi meg pláne nem, de voltaképp egészen simán ment, Juditnak persze lehet, hogy erről más a véleménye, de egyszer csak itt volt egy rakás doboz, lehetett bontogatni, mint Karácsonykor. Utána persze rohangálás különféle boltokba beszerezni a hiányzó dolgokat, ez még azért folyamatban van. De már kezdünk lenyugodni, alig egy-két felbontatlan doboz van, azok is könyvek, vendégek is jöttek már, egészen úgy tűnik, mintha itt laknánk. Milyen is ez?

A legnagyobb változás nem is az, hogy ez kijjebb van, végül is ilyen házak-negyedek egész központi részeken is vannak, hanem hogy a service-apartment életből egy férglyukon átugrottunk a sajátház életbe. Volt már ilyen persze korábban is, a Régi Házban, nem teljesen ismeretlen a dolog, megvan ennek a szépsége. Good-bye hajlongó recepciósok, helló szomszédok! Viszlát tea nyomor-konyha, szia gáztűzhely! És végre vendégszoba is lesz, még ha csak egy tetőtéri is. Ezenkívül welcome járható gardrób és sok-sok polc, normális méretű franciaágy, átszellőztethető lakás és éjszakai csend, hatalmas CSEND, amit csak egy-egy bagzó macska tör meg, igaz, az nemkicsit. Vagy esetleg majd éppen mi, ha vendégség lesz és egy kis ereszdelahajam. 

Azért persze van veszteséglista is. A gyalog vagy biciklivel való munkába járást lenne fair ide számolni, hiszen családi átlagban legalábbis nullszaldósra jön ki a munkába járási idő. De a gym, vagyis az edzőterem, az már mindkettőnknek egyformán fáj, nem mintha nem lenne a környéken, de azért az az igazi, amikor az ember papucsban slattyoghat le az esős évszak közepén egy kis gépezésre, na meg az usziba. Aztán oda a szép kilátás is a magas házakra és a Tokyo Towerre, nem lesz többé kieru shunkan sem, igaz, cserében elvileg van Fujimi a felső emeletről, de a kezdeti lelkesedés után rájöttem, hogy ez egy nagy hasbaakasztás. Oké, tiszta időben két ház között tényleg látszik egy picit a Fuji-san csúcsa, de ez inkább csak elméleti kilátás.

Ami viszont nagyon élvezetes, az a környék. Na nem mintha Roppongi kibírhatatlan hely lett volna; amolyan magasházas negyed, sok és szépen karbantartott parkkal, üzletekkel. De valljuk be, ha nem lennének japán feliratok, a világ bármelyik nagyobb városában lakhattunk volna, miközben Sasazuka letagadhatatlanul japán, tokyói: két-háromszintes, kvázi-falusias beépítés, apró, sokszor szedett-vedett, szabadon álló házakkal, körülötte parányi kertekkel, pont olyan mint a Régi Ház környéke. És persze tele van jó kis boltokkal, például egy remek saké-üzlet, a tulaj kevés híján kidobott, amikor megkérdeztem, hogy sört lehet-e kapni, egy hibátlan breton palacsintázó, és persze számtalan jólkinéző izagaya. Most épp a mézesheteket éljük, esténként kipróbálunk egy-egy új helyet, hétvégén pedig az üzletekben bóklászunk. Ismerkedni könnyű, itt még nem lejárt lemez a Beszélő Gajin, mindenki szivesen traccsol velünk egy keveset.

Aztán, ha majd valamennyi hiányzó tárgyat megvettünk, minden boltot kipróbáltunk és megvolt az összes parti, majd megint írunk posztokat is...