Az Ember, Aki Nem Mondta, hogy “Nyan”

Mindenkinek megvannak a maga piszkos kis titkai. Nekem az egyik az, hogy öt év tokyói bloggolás még nem voltam maid caféban. Ezt eddig sikerült ügyesen ellepleznem látogatóim elől, ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám, de felismertem, hogy ha nem akarom, hogy egyszer a fejemre olvassák, hogy jár a szám ugyan Tokyóról, de még ilyen, az alapinfrastruktúrához tartozó intézményeket sem ismerek, akkor ezt a hiányosságomat sürgősen pótolnom kell.

Ha valaki nem tudná, a maid café jellegzetesen japán, azon belül is akihabarai szubkultúra, egy káváház/bár, ahol a vendégeket XIX-ik századi francia szobalányoknak öltözött pincérnők szolgálják ki azt a képzetet igyekezve bennük kelteni, mintha saját szobacicájuk lenne az otthonukban. Nem tudom ki gondolta ki, de nagyon beletalált a japán néplélekbe, mert az első maid café állitólag 2001-ben történt megalapitása óta virágzó üzletággá, sőt, sikeres exportcikké vált, ma már más ázsiai országokban is terjed.

Bevallom, kicsit visszatartott a dologtól Garren barátom esete, aki, amikor egy professzor kollégájával látogatást tett egy ilyen műintézményben, arra lett kényszerítve, hogy rendeléskor “nyan-nyan” szóval, ez magyarul a “miaú”-nak felel meg, hívja a pincérlányt, hogy és eközben még két kezét is fel kellett tartania, macskamód begörbitve. Garren, igazi angolos öniróniával, ebből hosszú és szórakoztató történetet varázsolt, ami azóta is kedvelt toposz baráti körünkben, de úgy gondoltam, elég kínos ez így elmesélve is, nem kell feltétlen nekem is megélnem.

Vajon nekem kell-e majd mondanom, hogy “nyan”? 

Ma bicikliztem egyet Akihabara környékén, így adta magát, hogy bepótoljam a mulasztást. Akihabarában sem jártam már jó ideje; a 90-es évekhez képest, amikor gyakran jöttem ide olcsó kompjuter-perifériákért, 100 MB-os drive 100.000 yenért, woáh! igencsak átalakult a környék imázsa, az elektromos holmiknak már csak mellékes szerepe van, a húzóágazat egyértelműen a manga és az anime lett. Benézem egy anime áruházba és leesett az állam. Az nem lepett meg, hogy árulnak fröccsöntött manga-karaktereket, de hogy négy, nem is kicsi! emelet tele legyen velük, na, azt azért nem gondoltam volna. Megejtő összevisszaságban sorjáztak itt a szebbnél-szebben kidolgozott és kifestett szobrocskák, brutál szörnyektől kezdve a különféle mangaharcosokon át egészen a lengén öltözött, nem is teljesen szoftcore és alig leplezetten pedofil beütésű lányfigurákig; hiába, a virtuális világ lassan, de biztosan bekebelezi a valóságosat, ez már nyilvánvaló.

De akkor lássuk a maid cafékat! Az utcán sorban álltak a maid-ek, ki-ki a saját üzletének pamfletjét kínálgatva. Kinéztem hát egyet, ami előtt nem állt sor és nem volt bántóan csúnya a szobalány, és felmentem. Kiderült, hogy az én maid cafém már második generációs volt, nem csak egyszerűen a maidek, hanem upgradelt (mer)maidekből, vagyis sellőkből, állt a személyzet. Ehhez képest pont úgy voltak öltözve mint a szobalányok, semmi uszony meg pikkelyek, csak az üzlet volt tele TV képernyőkkel, ahol valami nationalgeographicos film ment különféle halakról. Először meg kellett hallgatni egy rövid, de annál zavarosabb előadást a kis sellőkről, akik a tengerből úsztak fel ebbe a kávéházba, csakis az én kedvemért, és ezt bizonyítandó kaptam egy kék üveggolyót. Hát jó. Aztán a menü, a szokásos dolgokkal, a főattrakció, itt is az elmaradhatatlan omuraisu volt, amit a sellők személyesen írnak majd alá ketchuppal. Az árak nem yenben, hanem “pikkelyben” voltak feltüntetve, szerencsére segítségképp szóltak, hogy ha nem lenne nálam pikkely, akkor váltanak yent is, és 1 pikkely most pont egy yen, könnyű lesz az átszámolás.

A mermaidjeim közepesen csúnyácskák, de igen beszédesek voltak, mindegyik illően bemutatkozott, Suri vagyok, sellő, alászolgálja! Majd csevegni akartak, nagyjából azokat a témákat hozták fel, ami egy átlagos nicsak-gaijin! tipusú beszélgetésen előfordulhat: nyelvtudás, umai! mindent-megevés, sugoi! mióta-Japánban-levés, nagai! Később volt performance is, az egyik vendég előzékenyen befizetett egy ilyen kört, az egyik koktél mellett volt ez extra, mire az egyik maid, bocsánat, mermaid, a sarokban kialakitott szinpadon karaokézott egyet, meg-meg szakitva egy kis gimnasztikával. Aztán, még mielőtt letelt volna az első óra, 600 yen/óra az alapdíj, fizettem: 2.200 pikkely volt egy sörrel, és némi rágcsival, ráadásul egyszer sem kellett mondanom, hogy “nyan”, a hülyének is megéri!

Azt el tudom fogadni, hogy egy gimnazista, na jó, Japánban legyen inkább egyetemista, vagy egy rejtőzködő pedofil számára mindennek van valami őrjítően erotikus felhangja, számomra inkább egy enyhén malackodó feelingje volt, de azt gondolnám, hogy erre azért nehéz lenne stabil üzletmenetet alapozni. Nyilvánvaló, hogy tévedek és alábecsülöm a keresletet… Mindenestre, ha ezentúl megkérdezik tőlem, hogy milyenek is a maid cafék, azt fogom mondani: ja-ja, vannak ilyenek, de nem valami nagy szám.

----------------------------

Fotózni sajnos nem lehetett bent, ezért csak kültéri illusztrációk vannak.

Bubizás Tokyóban

Ahogy azt már tegnap elújságoltam a Reloaded FB oldalán, Tokyóba is megjött a Bubi, pontosabban közösségi bicikli itteni verziója, a DoCoMo nevű telekomcég szponzorációjában. Ma gyorsan ki is próbáltam, hogy milyen. Hát ilyen:

Hozzáférni, megérteni a rendszert - regisztrálni - bringát szerezni, eléggé frusztráló volt. Mert ugye hiába van "English" gomb a rendszer weboldalán, ilyen felirat fogad:

A "might" itt egy angolos understatementet jelez; a "hardly any" szerintem pontosabban helyzetleírás lett volna. Ráadásul, amikor azt hiszik, hogy ügyesek és - helyesen - a japán weboldal screenshotján magyarázzák el mi a teendő, azzal sem mentem semmire, mert sikeresen annyira kioptimalizálták a képeket, hogy semmi sem látszik belőle. Nekifeküdtem hát a japánnak és egy röpke óra alatt sikerült is regisztrálnom, mindeközben megadva az összes elképzelhető személyes adatomat, jószerivel csak a párthovatartozásomat és a szexuális orientációmat nem akarták tudni, de hát sebaj, már bevallottam mindent ezerszer, szerintem már azt is tudják rólam, amit még én sem...

A jó hír viszont az, hogy a rendszer nevetségesen olcsó; havi 1000 yenért, mondjuk 5 metrójegy vagy egy rövid taxiút ára, 1 hónapig rogyásig használhatom, amennyiben nem lépem túl a nemzetközi standardnak tűnő 30 percet.  Utána sem veszélyes; további megkezdett 30 percenként 100 yen.

Ha megvan a regisztráció, még nem nyertünk, bicikli is kellene... Szerencsére volt egy jó ki magyarázó tábla, ahol előzékenyen kiírták angolul, hogy mit fognak majd elmagyarázni, How to return the bike? japánul. Sok szerencsét, turisták...!

Mire megértettem, még szomorúbb lettem: ahhoz, hogy kapjak egy kódot, amivel kivehetek egy bringát, be kell logolni egy weboldalra. Igen, weboldalra, olyan jófajta klasszikusra, amibe be kell nagyítani az okostelefonon, hogy el tudjam olvasni, mit is akar. Ráadásul, a belogoláskor a virtuális keyboard pont eltakarja azt, amit írok, szóval sakk-matt. Szerencsére levittem az iPadot is, für alle Fälle, így valahogy sikerült a mutatvány*. Vagy lehet, hogy hálásnak kellene lennem, hogy laptop nem kellett hozzá?

Hát akkor lóra! ettől a pillanattól kezdve a dolgok jobbra fordultak: az elvártnak megfelelő színvonalú és állapotú hardverhez jutottam: egy pöpec piros Bridgestone bringához, elektromos rásegítéssel. 

Íme az első japán Bubim

(hatásszünet)

Jó, akkor elmondom még egyszer, másképp: Tokyóban úgy cirka félmillió forintos hibrid biciklik állnak az utcán, közösségi használatra. I love this country, mondaná az amerikai, de azért én is kellően meg vagyok illetődve. Újra eszembe jutott egyik kedvenc tételem, miszerint mi energiát meg tud spórolni az az ország, ahol jó a közmorál...

Nem először ültem már ilyen rásegítéses bringán, nagyon jópofa, fütyürészve lehet felhajtani a legmeredekebb lejtőkön is, de a vízszintes részeken azért hagy tekerni. Maga a bringa jó masszív, a Bubihoz hasonlóan "van benne anyag", csak ez a fentiek miatt egy cseppet sem zavaró. Ami még nagyon jó rajta, az az ideiglenes lezárás: nem kell semmi lakat, oszlop, miegyéb, csak ráhúzzuk a kerékzárat a hátsóra és ha ki akarjuk nyitni, csak be kell pötyögni a kódot és mehetünk tovább.

A rásegítés kontrollja: van erős, gyenge és automata üzemmód

Az autentikáció, a lakat és az elem

Ha kukacoskodni akarnék, még elmondhatnám, hogy nem lehet állítani a nyereg magasságán, vagy lehet, hogy csak nem jöttem még rá, hogyan kell, és naná, hogy nem az én méretemre van, illetve, hogy nem túl kiterjedt a rendszer, egyelőre csak a Minato és Edogawa és Chiyoda kerületekben van állomás**, de azokban sem sok, de úgy tűnik, hogy építik az állomásokat sorjában.

A kérdés persze az, hogy van-e létjogosultsága ilyen hálózatnak Tokyóban, ahol nem lopják a bicikliket olyan ipari léptékben mint odahaza? Szerintem bőven van, hiszen nem feltétlen akkor akarunk bringával visszajönni valahonnan, ha oda is azzal mentünk, vagy fordítva. Főleg, ha nincs is biciklink... De nekem van, így azért kétesélyes, hogy mennyit fogom használni, hát majd meglátjuk. De ha építenek egy állomást az irodánk mellett, akkor ki tudja? még az is lehet, hogy leszokom a tilosban parkolásról...

----------------------------

* nem, nincs app-ja az Appstore-ban, megnéztem. Elvileg van egy kártya is, amivel ki lehet venni, de azt valamiért nekem nem engedte megvenni. Amikor másodjára próbáltam, akkor szerencsére már emlékezett a login adataimra, így a belogolással már nem volt gond, és ha nehezen is, de használható volt okostelóról.

** itt egyébként van egy szörnyű kételyem, hogy lehet-e otthagyni egy másik kerületben a bringát? Ha nem, az nagyon gáz lenne, de majd kiderítem, ne ítelkézzünk előre.

Kedvenc szavaim: yossh!

Annak idején, amikor japánul tanultam, jártam ugyan órákra, de a nyelv egy nem jelentéktelen részét, bizonyos szavakat, de még nyelvtani fordulatokat is, hallás után sajátítottam el, mint a kisbabák. Így még ma is van jónéhány olyan szó, aminek a eredetével vagy jelentésével nem vagyok tökéletesen tisztában, de ez nem akadályoz meg abban, hogy gátlástalanul, és csak remélem, hogy helyesen, használjam ezeket.

Azért néha érnek meglepetések.

Az egyik ilyen az volt, hogy nemrégiben kiderült, hogy a yoshh! hangzású, szuszogásszerű hang nem egyszerűen egyike a korábbi posztomból sajnálatosan kimaradt zörejeknek, hanem önálló szó, ráadásul eredeti formájában úgy hangzik, hogy yoisho, és a yossh! ennek csak egy röviditett formája.

De mikor is illik azt mondani, hogy yoshh!? Először is akkor, ha valami nagy feladatba akarunk fogni, odébbtolni egy szekrényt, megírni egy diplomamunkát, reggel felkelni az ágyból. A yossh! azt sugallja, hogy utána valami emberfeletti erőfeszítés fog következni, és egyfelől bátorságot akarunk magunkba önteni, menni fog ez! hó-rukk! másfelől szeretnénk, ha a környezetünkben levők kellően méltányolnák a fáradozásunkat, ld. még a porszívózó férj esete. Ilyenkor a yossh!-egyszer, hangosan, mindenki által hallható, erős "s"-sel illendő mondani, a kellő hatás végett esetleg egy ganbarimashó!-val is megtoldva.

Van aztán egy másik, levezetésszerű, kevésbé a közönségnek, mint inkább saját magunknak szóló yossh! is. Ezt halkabban, a feladat elvégezte után háromszor elismételve szokás mondani, yosh-yosh-yosh, mint ahogy a kismalac röfög, amikor még nem mutál a hangja. Ezt a fajta yossh!-t gyakan követi egy másik, szisszenő hang is, de azt már a sörösdoboz adja.