Nem kérek egy kis magurót? kérdezi Jinnó-san és szeme reménykedve csillog. Igazából eszem ágában sincs magurót enni Saigonban, elsősorban, és másod-, sőt harmadsorban is, vietnamit szeretnék enni, ami imádnivalóan finom kaja, na nem mintha a japán nem lenne hasonlóan jó, de azt majd inkább Tokyóban, holnap. De Jinnó-san nem megy holnap Tokyóba, sőt holnapután sem, ezért megadóan bólintok, de, én is pont egy kis nyers tonhalra vágyom, boldoggá tenne, ha rendelne egy kevéskét. Mert most az ő vendége vagyok, és ezért neki csak azt szabad rendelnie, amivel nekem örömet tud szerezni, de hát én akkor örülök, ha ő örül, naszóval ilyen bonyolult az üzleti élet.
Jinnó-san idestova 13 éve bolyong a világban, egy nagy japán cég képviseletében, először Lengyelországban töltött el 5 évet, ide még ő kérte magát és nagyon élvezte. Amikor letelt a penzuma, jött volna haza, elvileg ez a dolgok rendje, de a főnöke bekérte a szobájába és hosszú magyarázatba fogott arról, hogy mennyire fontos a munkája a cég számára és a végén kibökte, hogy lenne egy nagy kérésük. Így hát Jinnó-san bevállalt újabb öt évet a Közel-Keleten, végül is ez sem volt rossz, kiválóan keresett és szakmailag is előre tudott lépni.
Másodszorra már nem is kerteltek annyit, Jinnó-kun, magának már olyan jól megy ez, mondta az akkori főnöke, mit szólna Vietnámhoz? Jinnó-san szabadkozott és próbálta udvariasan megfogalmazni, hogy ő tulajdonképpen most már leginkább hazamenne Tokyóba, a célzásokat a főnöke egy ideig elengedte a füle mellett, majd amikor már elkerülhetetlen volt megválaszolni, nyilvánvalóvá tette, hogy a Cég ezt nem tekintené lojális lépésnek. Jinnó-san tudta, hogy a választás ezek után a vezetőség jóindulata és egy jól fizető Ho Chi Minh City állás vagy valami istenhátamögötti japán kirendeltség között van és az utóbbiból nem igazán vezet út Tokyóba. Persze ott is hagyhatná a Céget, kapva kapnának rajta a versenytársak, de jó eséllyel mások is csak a világot megjárt, rutinos, angolul jól beszélő építésvezetőt látnák benne és újra csak egy tengerentúli állást ajánlanának fel.
Jinnó-sant azért annyira persze nem kell sajnálni, köszöni, jól elvan, sofőrös autója és szép háza van a villanegyedben, és bőséges fizetéséből nyakig el tud merülni Saigon dekadens örömeiben, és mindemellett félretenni is marad még pénze, bőven. De hiányzik neki Tokyó, a nyelv, az ízek, a régi helyek, és lassan család is jó lenne már és ha nem akar vegyes házasságot, márpedig egy japán férfi ritkán akar, akkor itt bizony elég szűkös a felhozatal. De vannak azért, akik rosszabb lapot húznak nála, és napjaikat egy dzsungel szélén épülő japán autógyár fülledt konténer-irodájában japánul-angolul nem sokat értő vietnámi munkások, estéiket pedig ugyanott, japánul-angolul még annyira sem értő viszkisüvegek és/vagy helyi erotikus szolgáltató kisiparosok társaságában töltik.
Száműzöttek ők mind, bűnük közös: tudnak angolul… Ha tényleg csak néhány évről lenne szó, jóval többen nekivágnának, főleg a fiatalok, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egyszer kikerül valaki külfőldre, nehéz a visszatérés és a karrier is kizökken. Többször hallottam már, hogy a cégbe frissen kerülő fiatalok nem nagyon reklámozzák, ha beszélnek valamelyest angolul, mert könnyen Száműzetés lesz a vége. És ha kevés a jelentkező, még valószinűbb, hogy az a néhány, aki mégis bevállalja, nehezen jut haza, tehát még kevésbé tűnik jó ötletnek a külföldi kalandozás és ezzel összefüggésben az angoltanulás, hiszen sokkal könnyebb elkerülni a Száműzetést, ha valaki tényleg nem tud angolul…
Az eredmény egy fokozatosan beszoruló ország, ami fél kimozdulni biztonságosnak hitt csigaházából és egyre kevésbé érti maga körül a világot. A paradigma, ami Japánt annak idején naggyá tette, arról szólt, hogy kell egy jó kütyüt gyártani odahaza, majd odaadni valakinek, aki rá tudja sózni a gaijinokra, kasszírozni a pénzt és csinálni belőle egy még jobb kütyüt. Ma azonban már nem dolgokkal, hanem szolgáltatásokkal, szoftverekkel, dizájnnal lehet igazán nagyot kaszálni, és ehhez nem elég otthon ülve okosnak-szorgalmasnak lenni, hanem bizony oda kell menni, fizikailag vagy legalább szkájpilag, és kommunikálni kell a vásárlókkal, megérteni az igényeiket és alkalmazkodni a sajátosságaikhoz. Ezt pedig a japánok többsége nem kedveli, milyen macerás ez már? jobban elvannak ők magukban. Ráadásul, amint a fenti folyamat mutatja, a kevés vállalkozó szelleműt is könnyen el lehet bátortalanítani. Hogy lesz ebből Japán Reneszánsz*?
Jinnó-san persze egyszer majd haza fog jönni, hogy egy kényelmes tokyói irodában töltse le a nyugdíj előtti utolsó 5-10 évet. De addig jó eséllyel bolyongani fog, ha szerencséje van New York és London, ha nem, akkor pedig Jakarta és Peking között. Hová is érkezik a gépem? kérdezi Jinnó-san a vacsora végén, Haneda vagy Narita? A mikor megtudja, hogy az utóbbi, kissé elhomályosult szemmel jegyzi meg, hogy ha ő Naritára érkezik, sohasem mulasztja el, hogy bemenjen Narita városba, mert ott híresen finom a grillezett angolna. Érdekes, de ez nekem még sohasem jutott az eszembe, pedig én is szeretem az angolnát.
-----------------------------------
* Abe Shinzó miniszterelnök meghirdetett gazdasági megújulási programja ami szélesebb értelemben egész Japán megújulását veszi célba.
Még több itt (angol).
