A halhatatlanok édessége

A fúziós konyha újabb jó példája ez a fügével töltött wagashi, amit a napokban vettem az állomás mellett újonnan megnyílt, földalatti bevásárlóutcában. Ők ezt piacnak hívják, Ark Market, de a hely minden kiválósága ellenére mi maradjunk a bevásárlóutca elnevezésben — nem láttak ezek még igazi piacot. 

De nézzük inkább a süteményt. A fantázianeve Hórai, a mítikus hegycsúcs, ahol a halhatatlan istenek élnek, megnevezése pedig いちじく葛もち ichijiku kuzumochi, amiből az első szó jelentése füge, a másodikat azonban nem tudom lefordítani.

A fügetöltelék lekvárhoz hasonlóan lágy, édes, a külső kéreg pedig valahol félúton van a zselé és a mochi között. Állaga puha, rezgős, kicsit ragacsos - mintha kocsonya lenne. Alapanyaga kudzu*, amit egy széleslevelű, lilavirágú, évelő növény gyökeréből nyernek. A wikipédia szerint ez egyfajta keményítő-liszt, melyet az orvosok mint könnyen emészthető tápszert ajánlanak betegek és gyermekek számára. Egyébként megfázás elleni szer is készül belőle, kakkonto néven. A kakkonto elég rossz ízű, reggel is ezt ittam, keserű, émelyítően gyógyszeres, de ez lehet, hogy nem a kudzu hibája, ki tudja, mit kevernek még bele. Szerencsére a sütemény nem örökölte a gyógyszer ízét, a szinte ízetlen, puha kudzu-kéreg jól ellensúlyozza a mézédes fügét.

-------------------------------------------

* vagy kudzu, angolul arrowroot

Pót-házak

Néha, például olyan napokon, mint ma, amikor először érzem, hogy jön a tavasz, hirtelen hiányozni kezd a Régi Ház. Ez ellen a legjobb gyógyszer egy hétvége Andreaséknál, Katase-Enoshimában, de ha ez nem megy, akkor tüneti kezelésként megteszi valami más, régi ház is, ahol beszívhatom a tatami illatát. Szórványosan, rejtetten, de még létezik néhány ház, ami túlélte az 1923-as földrengést, a második világháborús gyújtóbombákat, és a még ezeknél is pusztítóbb ingatlanfejlesztési lázat. Némelyik ezek között még látogatható is, az alábbi három a kedvencem. Ha hétköznap megyek, amikor kevesen vannak, még azt is elhitethetem magammal, hogy az enyémek.

A daikanyamai Asakura ház az egyik legjobb hely erre, mert kevesen ismerik; erről már írtunk.

Hosszas átépítés után, nemrég nyílt meg újra Asakura Fumio szobrász otthona. A művész majdnem hatvan évig élt itt és ahogy egyre sikeresebb lett, úgy bővítette, szépítette a házat; a műterem és a könyvtár európai stílusú, a kert és a lakórész japán. Valaha ez volt a kedvenc helyem Tokióban, főleg, mert egyáltalán nem volt múzeum jellege — ezt, sajnos, az átépítéssel tönkretették, ráadásul már fotózni sem engednek — de a ház azért még mindig nagyon szép, érdemes megnézni.

Nemrég találtam egy új helyet Jiyúgaokában is. A Kosó-an egy kávéház, gyönyörű kerttel, ahol a tulajdonos még mindig az emeleten lakik.

Persze, a főúri családok hajdani otthonai közül is sok látogatható, de akármilyen szépek is ezek, valahogy még soha nem éreztem otthon magamat. De erről majd valamikor máskor írok.

--------------------------------------------

Kyú Asakura-ke

Cím: 29-20 Sarugakucho, Shibuya-ku

Tel: 03-3476-1021

Nyitva: 10 - 18, hétfőn zárva

Asakura Chóso múzeum

Cím: 7-18-10, Yanaka, Taito-ku

Tel: 03-3821-4549

Nyitva: 9:30 - 16:30, hétfőn és pénteken zárva

Kosoan

Cím: 1-24-23 Jiyugaoka, Meguro-ku

Tel: 03-3718-4203

Nyitva: 11 - 18:30, szerdán zárva

Futó emberek, hülye ruhákban

Bár nem áll távol tőlem egy kis önsanyaragatás, a maratonfutáshoz még sohasem kaptam kedvet. A katonaságnál ugyan egy ideig futottam mezeit, napi 10-12, néha 20 kilométerek, de itt is inkább kedves századparancsnokomtól való távollét motivált, mintsem az a rengeteg felszabaduló endorfin. Így ma, amikor, nem lévén jobb dolgunk, úgy döntöttünk, ez lesz az az év, amikor végre megnézzük a Tokyó Maratont, nem kis meghökkenéssel szemléltem az embertömeget*, aki a vasárnap délelőttjét azzal tölti, hogy a csipős hidegben, a kemény betonon fel-alá rohangáljon Tokyó utcáin. A "fel-alá"-t szó szerint kell érteni, mert a pályát úgy tűzték ki, hogy két helyen is szembe jönnek azok, akik már jócskán előttünk járnak. Bár belátom, hogy az ilyen geometria mellett sok praktikus érv szól, kevesebb utat kell lezárni, élvezhetőbb a nézőknek is, de lelkileg gyalázatos lehet azt látni, hogy mi még 20 kilométerig sem jutottunk el, és ezek a piszkok már visszafelé jönnek.

Mindennek ellenére, vagy épp ezért, komoly nagy buli volt, sok szurkolóval, akik rokonukat, kollégájukat vagy éppen honfitársaikat jöttek buzdítani. Meglepően sok a taiwani zászló; részint a földrajzi közelség folytán, de úgy éreztem, hogy ez egyúttal afféle mini-tüntetés is volt, hogy vegye észre végre a világ, vagy legalább Tokyó, hogy ők is csak egy ország, még ha ezt sokan szeretnék is letagadni. Az élvezeti faktort növelte, hogy a résztvevők jelentős része futásra szemmel láthatólag alkalmatlan, idióta jelmezben vágott neki a távnak. Ez minduntalan csodálattal tölt el; nem elég, hogy lefutnak egy akkora távolságot, amibe az első erre kisérletet tevő konkrétan belehalt, de hogy ráadásul ezt még úgy teszik meg, hogy a fejükön valami ütődött fejfedőt egyensúlyozzunk, esetleg öltönyben-nyakkendőben futják le a távot, esetleg valamit, zászlót, aktatáskát, tubát, még cipeljenek is közben, na, ehhez valóban komoly adag elszántság, vagy exhibicionizmus, kell. Mivel a bolond emberek általában szórakoztatóbbak a normálisoknál, ezért a fotóim is elsősorban rájuk koncentrálnak. Tehát akkor: nézegessen futó embereket, hülye ruhákban!

Camera-man

Octopus-man

A Marathon Szelleme

Na ez mi? Nekem nem sikerült dekódolnom...

A kedvenc kosztümöm: egyszerű de hatásos, és még nem is zavar nagyon

Ha ennyi még nem lett volna elég, még több képet itt lehet látni.

 

 -----------------------------

* ráadásul korántsem mindenki futhat, aki szeretne, nyerni kell hozzá egy sorsoláson

Egy bizottsági étel

Nehogy azt higgyük, hogy Hokkaidón egyedül csak a misoráment tekintik őshonos ételnek. Minden város és falu azon igyekszik, hogy valami saját, egyedi ételt kínáljon, majd azt felfuttassa, mert ha mindenki hallott már róla - és netán a tévé is beszámol róla - akkor mindenki azt akarja majd enni. Eddig a dolog stimmel is, a japánok ilyen téren valóban megbízhatóak és tegyük hozzá, hogy a helyi specialitások általában valóban finomak szoktak lenni.

De mit tegyen egy olyan hely, mint Furano, ahol kevés a lakos, sok a turista és valószínűleg nem létezik marketingre érdemes helyi specialitás? Nem esik kétségbe, hanem kitalál valami újat, de ez azért nem is olyan könnyű. Furanónak például szerintem kicsit félresikerült ez a próbálkozása. Elképzelem, ahogy a városi tanács, a helyi turistairoda, vagy a vendéglátók szövetsége összeül és ötletel: Lássuk csak, mi van a faluban? Krumpli, hagyma, tök - de ez mindenkinek van a környéken, egész Hokkaidó erről híres. Van még borunk is, de azt mégsem lehet az ételbe rakni, gondoljunk a gyerekekre! A gyerekek szeretik a tojást és az is van helyben. Na jó, legyen akkor valami tojásos dolog zöldséggel, de ne legyen olyan reggeli-szerű. Végül valakinek eszébe jut a curry, mint jó meleg, téli étel, és ezt tojással nemigen eszi senki, tehát unikális is. Ezen a ponton valaki felveti, hogy ez a két dolog nem biztos, hogy passzol egymáshoz, de a többiek lehurrogják. Az alapszabályok kidolgozása ezután gyorsan megy és a bizottság már éppen elégedetten felkel az asztaltól, amikor valaki a homlokára csap és felkiált yappari dame desu, hol a tej? A tej a leghíresebb termékünk, nehogy már pont azt hagyjuk ki! Ráadásul a helyi tehenészgazdák is megsértődnek, ha pont ők kimaradnak. Újabb kör ötletelés indul, de már ebédre jár az idő, mindenki menni akar, így kompromisszumos megoldás születik — kerüljön egy üveg tej az étel mellé.

Íme, az eredmény, a Furano Omelette Curry. A helyi turistabrossúra külön oldalt szentelt neki, ott olvastam a szabályokat: kizárólag helyi rizst, zöldséget, tojást, sajtot, vajat tartalmazhat; az étel mellé egy kis üveg furanói tejet kell feszolgálni; az omlett közepében pedig egy, az eredetet igazoló zászlócskát kell szúrni. Amennyiben egy étkezde a fentieket, valamint az 1000 yenes maximált árat betartja, szabad kezet kap saját verziójának kidolgozásához.

Vajon sikeres ez a kampány? Igen, mert ugyan én nem szeretem a japán karét, de kíváncsiságból, mégis berendeltem egyet. Nem, mert elég volt egyszer ezt a meglehetősen bizarr ételt megkóstolni, utána nem jártam végig az összes éttermet, hogy a variációkat ízlelgessem.

Kalandok Rámenországban

Hokkaidó rettentően büszke a rámenjére, így adta magát, hogy a hosszúhétvégés furano-i sízésen kicsit körbekóstóljam a választékot. Ime, ezt találtam:

Az első ráment a "Prince Hotel" sípálya alsó állomása mellett ettem, ez gasztronómiai szempontból elég rizikós dolog. Egyfelől, mert ilyen helyen ritkán szoktak jót adni, ahogy ezt ebben a posztban is kifejtettem, a japán hütte-gasztronómia sajnálatosan alulfejlett, másfelől pedig mert a hideg, a fáradtság és a kiéhezettség sajátságosan eltorzítja ízlelésünket: ilyekor még a közepesnél alig jobb ételek is mennyeinek tűnhetnek, hátha még egy forró levesről van szó! Így ezt a beszámolómat kellő távolságtartással javaslom olvasni...

Rendes jegyváltós hely volt, a legjobb rámenesek többnyire ilyenek: egy automatából veszed meg a jegyet és odaadod a szakácsnak, hogy ne kelljen a pénzzel összepiszkitania a kezét. Szézámmagos ízesitésű shió-ajit vettem, kell néha ilyen is. Piszok sokára lett kész, hiába, sokan vélték jó ötletnek a déli rámenezést, de meglepően jó lett. A szézámmagos ízű lé jó kis csavart adott a klasszikus shió-ajinak, a men és a hús nagyjából olyan volt, amilyennek lenniük kell, egy kis menma (erjesztett bambuszrügy) és egy darab nori (szárított alga) volt még hozzá, hogy teljes legyen a kép. Meglepően korrekt rámen volt, különösen a hely némiképp nagyüzemi jellegéhez képest. Rámenfotó sajnos nincs, de van helyette üzletfotó.

Men: 7
Leves: 8
Chashú & the rest: 7
Összpontszám: 22/30

A második ráment egy kis panzió-étkezdében ettem, ezt John, aki ausztrál és helyi túrasí-tótumfaktum, ajánlotta. Érdekes volt a menü; a kötelező misorámen mellett olyan kompoziciók szerepeltek az étlapon mint a sütőtök-rámen, a tejes (!) rámen és a vegetáriánus (!!!) rámen, ez utóbbit nyilván az itt csellengő nagyszámú gaijin miatt lehetett az étlapon, mert kétlem, hogy épeszű japán vevő lenne erre. Én a sütőtökre mentem rá és izgatottan vártam, hogy mi lesz... Hatalmas tálban jött, rengeteg zöldséggel, a sütőtökön kívül hagyma, bambusz, szójababcsira, és két nyeszlett, nem túl finom chashú-szelet. Sütőtök voltaképp nem is volt benne sok, csak a levében érződött az íze, jól harmonizált a misoval. Voltaképp ez egy misoízű zöldséglevest volt, korrekt rámen-tésztával, annak nagyon finom, de valahogy nagyon messzire szakadt az eredeti rámen koncepciótól. Azért persze síelés után jól esett...

Men: 6
Leves: 7
Chashú & the rest: 6
Összpontszám: 21/30

A harmadik rámen-kaland az asahikawai repülőtéren esett meg, már hazafelé menet. Itt egy amolyan luxus-rámenre csábultam el, most akkor vakáción vagyunk, vagy mi? 1300 yenért adták és kame-ramen néven futott. Kis csuporban szolgálták fel, innen nyilvánvaló volt a referencia az un. kame-meshire, ami hasonló edényben jön és főtt rizsre pakolt finomságokból áll. Ennek megfelelően a kame-ramen is tele volt pakolva minden földi jóval: kakuniku (kockára vágott zsíros disznóhús), menma, nameko gomba, falfüle gomba, félig nyers tojás, nori, sült hagyma, zensai (erdei zöldségek), de még zsüliennre vágott sárgarépa és kockába préselt puffasztott rizs is, az utóbbit erősen kétkedve nézegettem, de nem volt rossz. A leve shoyu-aji volt, először azt hittem, tévedésből miso-ajit hoztak ki, olyan sötét szine volt, és egész jó, a men pedig vékony volt és sárgás, szeretem az ilyet. Jól elvoltam vele, ilyen finom belevalókkal nem lehet hibázni! de megint csak azzal volt egy kis bajom, hogy ez már nagyon, ugyan most egy másik irányban, de, eltávolodott az eredeti rámen-koncepciótól: a men szinte csak kiegészitője volt a belevalóknak, pedig annak kellene játszania a főszerepet.

Men: 8
Leves: 7
Chashú & the rest: 8
Összpontszám: 23/30

Tanulság: jó dolog a kisérletezés rámen-ügyben, de azért ügyelni kell, hogy közben nehogy a dolog esszenciája odavesszen. A rámen alapvetően disznóhúsleves, sok tésztával. Pont. 

Doria

A  krokke, az omuraisu és a kare közeli rokonaként a doria is a yóshoku tipikus egyede, vagyis olyan étel, amit a japánok nyugatinak tekintenek, de ami félreértés, egyszerűsítés, honosítás, vagy csupán némi helyi kreativitás hatására a felismerhetetlenségig átváltozott. A színjapán washoku-val szembeállitott yóshoku (szó szerint "nyugati étel") fogalma a Meiji-korban született, minden olyan étel gyűjtőfogalmaként, amit NEM ettek evőpálcikával.

A doria egytálétel és sütőben készül, kicsit olyan mint a gratin, csak a tészta helyett rizs van benne. A főtt rizsre csirkét, garnélarákot, darálthúst, vagy gyakorlatilag bármit halmozunk, majd leöntjük besamellel és megsütjük és a tetejére sajtot olvasztva tálaljuk. Az egész egyfajta - ahogy Amerikában mondanák - comfort food.

Állitólag Európában is létezik egy a la Doria elkészítési mód, ami az olasz nemzeti szineket tartalmazza és egy ősi, genovai családról neveztek el, de gondolom, ha ez igaz is, akkor sem sült-sajtos rizst értenek alatta. A Wikipédia szerint a japán doriát egy svájci zsidó vendégszakács találta ki, a huszas évek végén, egy yokohamai szálloda éttermében. Manapság csak avitt kávéházak, múzeumi éttermek és sípályák tartják még a menün, pedig nem rossz étel.

A képen látható példány keema curry ízesítésű volt és Hayamában ettem, a tengerparti művészeti múzeumban, az orosz kommunista plakátkiállitás alkalmával. A kaja tehát eredete tehát olasz, az interpretálója svájci és/vagy zsidó, a helyszín japán, a kiállítás orosz, én meg hát lenni magyar; ez már jobb mint Rakhmár oázisban a kantin orosz hússalátája. Tudjátok, ahol négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál.*.

--------------------------------

* megfejtéseket a szerkesztőségbe kérjük

Daruma-máglya

Hétfőn setsubun volt, a babhajigáló, ördögűző szertartás, de mivel erről már az előző években beszámoltam, ezért tegnap inkább elmentem a Nishi Arai Daishi templomba, Daruma-égetést nézni. 

Daruma, a kerekded, piros kabalafigura a kitartás, állhatatosság, odaadás jelképe és mindenféle vállalkozást sikerre visz. Névadója, Bódhidharma, az indiai származású zen mester, a legenda szerint kilenc évig meditált egy barlangban, miközben karja és lába lassan elcsökevényesedett - azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom a szimbolikát. Egy japán közmondás szerint az igazi férfi "Nanakorobi Yaoki," vagyis ha hétszer elbukik, nyolcadszor is felkel - ez a papírmasé Darumára is igaz, mivel az üreges figura alul súlyosabb, tehát mindig talpra áll = felülkerekedik a viszontagságon és leküzdi a balszerencsét. 

A babáknak először csak egy-egy fehér folt van a szemük helyén. Az egyik szemet akkor kell kifesteni, amikor megvesszük, a másikat, amikor teljesült a kívánságunk. Választások környékén gyakran látni a tévében politikusokat, akik hatalmas ecsettel festik a közel emberméretű Daruma szemét. 

A hagyomány szerint év végén vissza kell vinni a Darumát oda, ahol vettük és a templomok szertartásosan elégetik azokat. Azt még értem, hogy elégetik, hiszen a szemétbe dobni valahogy nem való olyasmit, ami szerencsét hozott. De miért jár le a szavatossága egy év alatt? Erre még nem jöttem rá... Üzleti modellnek mindenesetre nem rossz, hiszen legközelebb újat, lehetőleg még nagyobbat kell venni.

Félórába sem telt és a magasra tornyozott Darumákból csak egy kis halom hamu maradt.