Nezu Tofu Kóbó Suda 根津とうふ工房須田

In the nineties, when we first lived in Tokyo, in a traditional house behind Gokokuji temple, there were three tofu shops within easy distance from our house. After a little while, we decided that we like the taste of one better than the others and went there to buy fresh tofu every couple of days. A few years ago, when I visited the old neighbourhood, I noticed that all three shops were gone. 

After that I have started to look for tofu workshops when walking around town. Some are still around, I have found one in the middle of Akasaka, but not many. Would they disappear soon, just like sento bath houses did? Supermarkets seem to offer more variety and better quality tofu than they used to - would that be the reason? Whatever it is, tofu makers must find new ways to attract customers. 

I think the Suda workshop near Nezu station found a way to stay relevant. First, they are offering new variations of old favourites: ganmadoki with shiso leaves, slabs of dengaku tofu with chicken flavoured miso paste, okara mixed with purple beni imo as a dessert. Second, they have a website. Third, they also offer lunch sets. Bento boxes with inari zushi on weekdays and a full set with miso soup on weekends and holidays. 

There are many reasons to spend time in the Yanese neighbourhood. Just now, the ginko trees sorrounding Nezu jinja look golden in the sunlight, camelias are blooming in the front yards and the Asakura Choso museum has reopened after almost four years. Sadly, there are fewer and fewer traditional wooden houses, two of my favourite cafés are gone, but the countless small temples are unchanged and the neighbourhood still seems to go about its business as it always has done. 

..... for a repeat visit, try Kamachiku, Ne-no-Tsu or some other fine soba / udon restaurant.

Food: 7/10 (very good) 

Ambiance: 6/10 (nice place)

Price-performance: 8/10 (excellent value)

--------------------------------------------  

 Address: 2-19-11 Nezu, Bunkyo-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 3821-0810

Egy cselekedet hullámai

Tokyóban a taxisofőrök gyakran korosak, sokan nyugdíjkiegészítés gyanánt taxiznak, ma este is egy ojísan mellé ültünk be. Miután a kollégám kiszállt a hotelénél, beszédbe elegyedtünk és megkérdezte, mi volt az a furcsa nyelv, amin beszéltük? Hangarígo, mondtam, mire felélénkült, naji, naji, mondogatta, és én először nem értettem, mire gondol, így elkezdem beszélni a szokásos témákról: Budapest, fürdők, kaja ésatöbbi. De nem tágított, naji, naji, hajtogatta, míg végül, talán amikor elhitte, hogy tényleg beszélek japánul, megkérdezte, hány éves voltam, amikor Naji-sant megölték? 

Tehát Nagy Imre... Róla kérdezett, nem Puskás Öcsiről, nem a magyar borokról, na nem mintha baj lenne ezekkel, de még csak nem is a belga időjárásról hanem egy több, mint 50 éve halott miniszterelnökről, aki "csak" annyit tett, hogy egy kitüntetett pillanatban érdekei helyett a lelkiismeretére hallgatva döntött. 

Én akkor még meg sem születtem, vallottam be, mire elmesélte, hogy ő ugyan még gyerek volt, de tisztán emlékszik, amikor a rádióban erről beszéltek, amint drukkolt a család egy távoli népnek, ahogy aztán döbbenten hallgatták a híreket a bukásról és a vérontásról.

Különös érzés látni, amint egyetlen egyenes cselekedet keltette hullámok még ennyi idő után sem ültek el teljesen az emberiség kollektív emlékezetében.

----------------------------

Ha tetszett ez a poszt és még olvasnál ilyet, jelentkezz be rendszeres olvasónak a jobb oldali oszlopban, vagy iratkozz fel a Facebook Tokyo Reloaded oldalára, vagy, ha azt jobban kedveled, a G+ Tokyo Reloaded oldalára, ezeken az oldalakon egyéb kisszineseket is találsz majd remélhetőleg!

Építészet kutyáknak

A Gallery Ma karácsonyig "Architecture for dogs" címmel tart kiállítást*, erre azért felkaptam a fejem: építészet kutyáknak, miezmár? Tényleg pont az legnagyobb baja a világnak, most, post-Fukushima, a globális felmelegedés és az Ayala tájfun idején, hogy a kutyuskáknak nem megfelelő az épített környezetük? Például, hogy kiskedvencünk nyakcsigolyája természetellenesen terhelődik, ha gazdája tekintetét keresve állandóan felfelé kell néznie, ez könnyen fájdalmas izületi kopáshoz vezethet! Nem is beszélve arról, hogy érzelmi károsodást is szenvedhet attól, hogy nem tud egyenlő félként gazdája szemébe nézni. Márpedig éppen ilyen és ehhez hasonló, divatos anglicizmussal élve "első világbeli", problémák orvoslására toborozta Kenya Hara a kiállítás résztvevőit és olyan illusztris tagokat verbuvált a csapatba, mint Toyo Itó, Kazuyo Seijima, Kengo Kuma, Sou Fujimoto vagy az Atelier Bow-Wow, azért ez nem annyira gyenge mezőny, két Pritzker-díjassal a kiállítók között!

A hintázó Beagle House (MVRDV): majd csak ellesz magában a dög

A kiállítást megtekintve kicsit lehiggadtam, és végső soron azt kell mondjam: nem volt ezzel a kiállítással semmi baj, építészek is csak emberek, nem lehet nekik sem állandóan a világ nagy problémáival küszködni, jól esik néha a kisebbekkel is. Játék volt ez és ötletes dolgok születtek, ez tagadhatatlan. Az építészek nem csak úgy általában tervezgettek, hanem minden alkotónak személyesen kijelölt kutya-megrendelője volt; Kumának mopszli, Tsukamotóéknak tacskó, Seijimának bichon frisé, és így tovább. Nekem leginkább az MVRDV iroda hintázó "Beagle Home"-ja és Ito-san mobil kutyaháza jött be, de Kenya Hara egész második emeletet elfoglaló kutyaszék-tanulmányai is tetszettek. 

Mobil Home for Shiba (Toyo Ito): a kutyakocsik Ferrarija

Végső soron egy kis önirónikus játékról van szó csupán, egy a szokásostól eltérő léptékű és az előírásoktól, költségektől, akadékoskodó statikus- és épületgépészek mérnököktől mentes világban, ahol az építész végre tökéletes szabadsággal valósíthatja még elképzeléseit és ahol a célközönség farokcsóválásban megnyilvánuló csodálata, különösen, ha stratégikus pontokat némi kutyatáppal turbózzák, garantált. És talán éppen ez a legnagyobb vonzereje a kutyaépítészetnek: a kliens. Mert ugye, magunk között szólva, mi, építészek, már régóta tudjuk, hogy mi is a legnagyobb baj ezzel a szakmával, igen, az örökké akadékoskodó, vagy pont semmilyen visszajelzést nem adó, alul- vagy éppen túlművelt, csóró, vagy pofátlanul gazdag, suhógóba-tornacipőbe vagy direkt piperkőcösen öltönybe-nyakkendőbe öltöző, zseniális gondolatainkat biztosan meg nem értő, mindighülye Megrendelő, hát persze! Ha őt ki lehetne kapcsolni ebből az építészet nevű csodaklassz játékból, ej, be szép is lenne! vagy legalább domesztikálni őket, ahogy a kutyusokkal tettük annak idején, és így olyan kliensünk lenne, aki nem kritizál, hálás, és érdek- sőt feltételmentesen szereti** az elkészült épületet, és persze gazdáját, az építészt.

Kutya-perspektíva (Kenya Hara)

Nem kétséges, hogy a kutya-megrendelők minden tekintetben felülmúlják az embereket, kivéve egyet, persze: sajnos nem állják a cehet. Talán ez volt az oka, hogy őket be sem engedték a kiállításra...

Kutyának nem szabad! Kutyával nem szabad! 

Egyenlő felek (Kenya Hara)

Még néhány tanulmány a kutyák egyenjogúsítására (Kenya Hara)

Dakszli-rámpa (Atelier Bow-Wow)

No dog, no life! (Sou Fujimoto)

------------------------

* Ezen az oldalon lehet találni egy rövid leírást és szép képeket a kiállításról, itt pedig az architecturefordogs.com projekt honlapja látható, az összes kiállított tárgy képével + a szupercuki lakókkal, és még a tárgyak tervrajzait is le lehet szedni, ha valaki esetleg meg akarja csinálni Blökinek.
** Egyébként ezen a ponton nem bírom nem elmondani, hogy a magam részéről egyáltalában nem vagyok vevő erre a kutyákkal kapcsolatos "feltétel nélküli szeretet" elméletre, ami mögé olyan olyan, komolynak nevezhető írók is beálltak, mint Kundera vagy Houellebecq. Nyilván jól esik, ha van egy biztos társ az életünkben, aki bárminemű disznóságunk után is áhított csodálattal néz ránk, Hitlernek is bizonyára jól esett, hogy német juhász kutyája feltétel nélkül szerette, de ennek piedesztálra emelése meglehetős érzelmi sivárságról ad tanúbizonyságot. Nem beszélve arról, hová tűnne az a feltétlen szeretet, ha egyszer kifogyna a kutyatápos zacskó... Ha valami felsőbbrendű, akkor az a tettekkel és viszont-szeretettel kölcsönösen kiérdemelt szeretet. Na ez már régen bennem volt... Bocsánat. Nincs mit. Szóra sem érdemes.

----------------------------

Ha tetszett ez a poszt és még olvasnál ilyet, jelentkezz be rendszeres olvasónak a jobb oldali oszlopban, vagy iratkozz fel a Facebook Tokyo Reloaded oldalára, vagy, ha azt jobban kedveled, a G+ Tokyo Reloaded oldalára, ezeken az oldalakon egyéb kisszineseket is találsz majd remélhetőleg!

Facebook, G+ és Tsai

Nem állítanám, hogy 2013-ban ez valami hallatlanul progresszív dolog lenne, de jobb későn mint soha; megindítottam a Tokyo Reloaded Facebook oldalát. Hogy miért pont most és miért nem 1-2-3 évvel ezelőtt, tkp. magam sem tudom, eddig valahogy nem akaródzott, de beláttam, hogy a sok olvasónál csak a még több a jobb és erre azért alkalmas az un. szociális média. Nem mintha eddig nem linkeltem volna be a posztokat a Facebookról, de ez csak a személyes ismerőseim véges köre, esetleg azok barátai, láthatták, és én a végtelent is el szeretném érni. Ezenkívül újabban van egy olyan parám, hogy az FB nem rangsorolja olyan magasra a blogspot.com-ra mutató linkeket, mert ugye, dögöljön meg a Google! a blogspot.com ugyanis az övéké. 

Lényeg, hogy akkor be lehet, mit lehet, kötelező! lájkolni a Tokyo Reloaded FB oldalát, felmentést csak az kap aki ehelyett a G+-os oldalt pluszegyezi, mert ezt is beélesítettem, ezen már ne múljon, és igyekszem ide is beposztolni ugyanazt. Ha minden jól megy, azért ezekre az oldalakra nem csak a posztokra mutató linkeket teszek, hanem kisszineseket is, na de azért ezt még majd meglátjuk.

PS: És tessék majd lobbizni, hogy lehessen italic-kal írni az efbés posztokban, mert annélkül félkarú óriásnak érzem magam...!

A Nagy Gaien Higashi Dóri Fogócska

Ragyogó őszi nap van, kimentem hát körülnézni a városba valami posztolnivaló után. Nem kellett messzire mennem, az orosz követség környékén állt a bál, pedig nem is ma van az Északi Területek Napja*, ment a macska-egér harc a rendőrség és a jobberek, az un. Uyoku, között. Az ideológiai megalapozottságról már korábban írtam, maga a játéktér így néz ki:

A Gaien Higashi Dóri és a Shuto Kosoku Dóro kereszteződése,
egyenesen tovább, ca. 500 m-re, a jobb oldalon van az orosz nagykövetség

A főbb szereplők:

Az Őrszem

A Lezáró

A Jobberautó, tipikusan fekete

A játék célja: bejutni a Gaien Higashi útra és az orosz nagykövetség előtt óbégatni. A rendőrök objektívája ezt megakadályozni. A pontozás a következő: ha a jobberek bejutnak, amiről azért nem nagyon hallottam, akkor ipponnal nyer az Uyoku, hiszen akkor az oroszok valószinűleg diplomáciai diplomáciai jegyzékben tiltakoznak. Ha nem jutnak be, döntetlen, a rendőrök nem tudnak nyerni.

A játék menete: az Őrszem bejelez, hogy jön a Jobberautó. Ezt nem túl nehéz észrevenni, hiszen a fekete autók fülrepesztő hangon üvöltenek hazafias dalokat a hangszóróikból. Sípszó harsan, a forgalomirányítók lezárják a kanyarodó sávokat, a Lezáró rohan, tolja a mobilrácsot. A fekete autó odér, lassít, kicsit megáll, gondolom megkérdezi miért nem lehet bekanyarodni, felvilágosítják, hogy izé... momentán nem alkalmas, javítják az útpadkát, ha lehetnekérnémszépen, fáradjon tovább! majd kiabál valami csúnyát a mikrofonba az oroszokról és eltolja a bringát, ismét sípszó, útzárlat felold, a szúró fájdalom a fülben kissé gyengül. Valahogy így:

Aztán az első kereszeteződésnél kanyarodnak vissza a jobberek, és kezdődik az egész előről, a másik irányból. A játékot nagyjából 2X20 jobber és ugyanannyi rendőr játssza, t.i. az utca túlsó végén szintén megy a fogócska, szerintem ez úgy napi 1-2 millióba biztosan benne van az adófizetőknek, és a készültség 7X24 órás. De szerintem mindezzel együtt megéri, hiszen mindenki jól jár; az Uyoku ideológiai szilárdsága és harckészsége edződik, a rendőrségnél biztosítva van a teljes foglalkoztatottság, az arra járók pedig remekül szórakoznak.

-----------------------------

* Northern Territories Day (北方領土の日), 1981 óta minden február 7-én emlékeznek meg a szigetek elszakításárol, ez olyan japán Trianon-nap, ilyenkor zeng a város a fekete autóktól.

A felszarvazott ház

Sokan kérdezték már tőlem, mi az az izé ott Roppongiban, a Don Quijote áruház tetején? A látszat ezúttal nem csal, az valóban egy hullámvasút-szerűség, legalábbis annak készült 2006-ban. De sohasem helyezték üzembe, mert a környékbeli lakosok tiltakoztak, hogy túl zajos lesz és a látványosság minden bizonnyal, oh, borzalom! sok embert csábít majd a környékre. El is érték céljukat, és nekik köszönhetően Roppongi megmaradt annak, aminek szeretjük: csendes, bár kissé unalmas kertvárosi negyed Tokyó közepén, korán záró üzletekkel, kihalt utcákkal.

A felszarvazott ház

Vajon milyen lehetne itt hintázni...?

Tokyo Underground

Saccperkábé kétszámjegyűre tenném a százalékos részarányát azoknak a fiatal japánmagyaroknak, akik, amikor az eredetmítoszuk után érdeklődnek, úgy kezdik, hogy "hát olvastam a Tokyo Undergrundot és nagyon tetszett, kijöttem és...". Innen aztán elágaznak a történetek de ahhoz kétség sem fér, hogy, a könyv, ezen blogban is nemegyszer említett, írója, Vágvölgyi B. András, ismertebb nevén Vagesz, barátom sokak életét változtatta meg. Ezen laudáció apropóját az adja, hogy nemsokára immáron harmadszor jelenik meg a könyv, ezuttal a Konkrét Könyvek gondozásában, paperbackben, de új borítóval, bizonyám!

Az új borító, sztem dögös

Hát ez klassz, kérdezhetné az olvasó, de mi a relevanciája egy több, mint tízéves pillanatképnek? És sorolhatná az anakronizmusokat: lomtalanításkor ma már nem Sony Trinitronokat, hanem Samsung plazmatévéket lehet guberálni, iPod helyett iPadokat adnak a múzumokban és nemigen van már olyan otaku, aki CD lemezekkel bíbelődne, bakelittel még csak talán, amikor le is tölthet. Megkockáztatnám: talán nem ez a lényeg. Egyrészt azért nem, mert a könyv korántsem pillantkép, hanem a japán underground kultúra korrektül történelmi-gazdasági-szociális kontextusba helyezett tablója, bízvást nevezhetnénk akár ravaszul olvasható formába öntött kultúr-antropológiai munkának is, másrészt, mert lehet ugyan, hogy azóta Japánt lassan, de azért csak elég lassan, lenyomja Korea gazdaságilag, Kína pedig még katonailag is, de trendekben, divatban, és főleg: undergrundban, Kairótól keletre továbbra is Japán fújja a passzátszelet.

Mindemellett ott van még az kikacsintásokkal, asszociációkkkal teli gonzó-próza, ami azóta nemhogy kiment volna a divatból, hanem éppenhogy mainstream lett, talán ezért is hat olyan frissnek a szöveg. Hiszen minek is tagadjuk, mindahányan a Magyar Narancs köpönyegéből bújtunk ki, annak a Narancsnak, aminek legprogresszívebb időszakában Vagesz volt a főszerkesztője, így akár azt is lehet mondani, hogy a szerző vastagon tehet arról, ahogy ma beszélünk, írunk és, nem utolsósorban, blogolunk.

Nem tagadom, kedves nekem ez a könyv, nem is elsősorban azért, mert valami kevés közöm nekem is van hozzá, az építészetről szóló részekben segítettem tanácsaimmal a szerzőt annó, hanem mert hangulatában remekül elkapja azt a lendületet, ami Tokyóban, az én kedves városomban, azóta is folyamatosan elvarázsol, megszédít és leteper. Éppen úgy, mint Vageszt ezeken a képeken...

Mert YES, the City is Still Kicking!

Buhera

Már volt egy ilyen témájú posztom, ahol is egy konkrét gyöngyszemet műelemeztem. Mivel az annak kapcsán írt elméleti alapvetést, miszerint a japán buhera precíz és alapos, azóta is érvényesnek tartom, nem is locsognék többet, lássuk inkább a gyűjtemény újabb darabjait!

Variáció a korábbi esővíz-témára, de, ha lehet, annál is szebb!

Tekintsük meg közelebbről is ezt a csodálatos torkolati kialakítást!

A gyűjtőedény-megoldás sem marad el kreativitásban;
figyeljük meg a műanyagcsőre boruló cseppvédő fóliát!

Ivócsap egy állomáson, szerintem múzeumban lenne a helye

Motor-buhera; az organikus és a mérnöki tökéletes szimbiózisa

Yakitori, fukeiki, reloaded

A nagyon kitartó olvasók, akik a kezdettől fogva követik a blogot, őket nagyon szeretjük ám! vagy a nagyon lelkiismeretes olvasók, akik ugyan később szálltak be, de nem restellték elolvasni a régebbi posztokat is, őket különösen kedveljük! talán még emlékeznek a Yakitori fukeiki idején c. szösszenetre, még valamikor az Ősidőkben, még a Nagy Földrengés előtt, 2009 őszén írtam, ha mégsem, hát itt lehet elolvasni. Namármost, a sors úgy hozta, hogy ennek a posztnak lett egy kereszgyereke, mégpedig egy fotókiállítás formájában, Magyarországon. 

Történt ugyanis, hogy egy nap az FB-n megkeresett egy barátom barátja,  TR olvasó, a fenti típusból ha jól tudom, az első, bizonyos Minyó Szert Károly fotóművész, és megkért, hogy használhassa ezt a címet a kiállításához, mert, mint mondta, konkrét köze ugyan nincs a bloghoz, de hangulatilag pont passzol, "elemeli a témát". Ő úgy fordítja, hogy "Egyszerűség a nehezebb időkben", ami voltaképp stimmel is, hangulatilag. Hát akkor miért is ne? Ez még jó két hónapja volt, azóta a körösztfiam megszületett, egészen pontosan kedden volt a megnyitó, a Petrys Galériában, az A38-as hajó után-előtt-mellett, nem kívánt rész törlendő.

Tehát akkor, akit érdekel egy TR-poszt metamorfózisa, vagy még inkább egy jó kis fotókiállítás, az ne habozzon elmenni a Hajóra! De gyorsan, mert úgy nézem, csak november 24-ig van nyitva! Infó, képek, szövegek itt. Én is mennék, ha tudnék....

Shitamachi

...vagyis alsóváros, a városnak az a fele, amelyiket nem az arisztokraták, yuppik és az újgazdagok, hanem állítólag az úgynevezett igazi emberek népesítenek be. Megfigyelésem szerint legtöbb városban ez valamiért a keleti oldalon van, gondoljunk csak bele: Budapest, Berlin, London és tsai, ez alól a szabály alól Tokyó sem kivétel. Igaz, itt ennek ideológiai oka is: a buddhista hagyományok szerint a gonosz szellemek északkelet felől jönnek, tehát itt rizikós lakni. Ehhez jön még hozzá, hogy a mai Tokyó keleti fele régen mocsaras, maláriás környék volt, így nem csoda, hogy aki tehette, a dimbes-dombos nyugatra, a Yamanotéra, költözött.

Egy, a kevés autentikusan megmaradt shitamachi utcából (Shibamata)

Persze, azért maradtak is lakók, bőséggel. A tizennyolcadik század közepére Edó, mert ekkor még így hívták Tokyót, a világ akkori legnagyobb városa lett, 1 millió feletti lakossal. Ez volt a shitamachi virágkora; a jó helyek, az éttermek, színházak, sumó-arénák és nem utolsósorban a vöröslámpás negyed, mind a város ezen oldalán volt megtalálhatóak. Gyakran ukiyo-nak, vagyis "lebegő világnak", nevezték a korabeli Edót, ez egyfajta szóvicc volt, ugyanis az ukiyo (浮世) homofón a buddhista 憂き世 kifejezéssel, ami szenvedésekkel teli és magunk mögött hagyandó "gyötrelmekkel teli világot" jelent, de az első karakternek itt "lebegés", vagy áttételes értelemben "frivolitás", értelme van, ami azt sugallja, hogy megfelelő ételek, italok és hölgytársaság esetén néha egészen kibírható is tudott lenni ez a gyötrelem a korabeli Edó városában. Aztán ez a lebegő világ a Meiji reformok, a második világháború, és a modernista építészet csapásai alatt szép lassan semmivé lett, a város központja nyugatra húzódott, és mára már csak itt-ott maradt meg néhány utca, vagy inkább csak ház. Ma a shitamachi inkább csak rezidenciális környék, a kevésbé tehetősek számára.

Ez persze azért nem jelenti, hogy ne lenne érdemes itt körülnézni. A kaja például, mint az alsóvárosokban mindenütt, remekjó, hiszen attól, hogy valaki szegény, jókat enni még szerethet. Persze nyilván nem a flancos olasz és francia éttermeket kell itt keresni, sőt, még sushit sem annyira, hanem sobát, yakitorit, vagy dangót és az ehhez hasonló tenyeres-talpas, de mindazonáltal igen finom, ételeket.

Algában hempergetett dangó és édesburgonyás yókan

Más nevezetességek is vannak, itt van például a shitamachi leghíresebb és egyben legautentikusabb lakója, Tora-san, az utazó ügynök és reménytelen hősszerelmes, akinek Shibamata állomás előtt szobra van, és a közelben levő házát is meg lehet tekinteni. Tora-san valójában soha nem élt itt, tekintve, hogy ő egy kultikus, évtizedeket átívelő és a mai japán identitást bizonyos értelemben megalapozó filmsorozat* hőse volt, de Japánban az már bőven elég, hogy a sztori szerint itt lakott, így a környék afféle zarándokhely lett azóta.

Tora-san szobra a rajongókkal

És akkor néhány fotó a shitamachiból:

Egy hagyományos rizsszaküzlet, kb. 30 féle rizs kapható!

Tora-san nyolc arca

Shichi-gó-san, a 7-5-3 éves gyerekek ünnepe

Egy ifjú szamuráj 

...és a hölgykoszorú

Egy retró-ajándékbolt, pre-pachinkó-kori flipperekkel

--------------------------------

*Az "Otoko wa tsurai yo", magyarul "Nehéz férfinak lenni", címmel 1969 és 1995 között 48 egész estés film készült, Kiyoshi Atsumi főszereplésével. Részletek itt (angolul): http://en.wikipedia.org/wiki/Tora-san