Félelem és reszketés Tokyóban

Az asszociáció útján hűsítő technikák erről már egész sorozatot írtunk egyik legősibb módja a szellemidézés. Ha hiszünk benne, ha nem, a nyár a horror- és kísértettörténetek ideje. A Kabukiza leadja a Yotsuya kaidan bosszúhistóriát, a mozik a legújabb “Kör”-t és a vidámparkokban benépesül az elvarázsolt kastély. Idén ráadásul egyszerre három múzeum is kiállítást rendezett a japán mondavilág fantázialényeiről. 

A Mitsui Emlékmúzeumban a “Yókai: Demons, Folklore Creatures and Gegege no Kitaró” című kiállítás régi metszeteket helyezett Shigeru Mizuki népszerű képregénysorozata mellé. Az ukiyoe és a manga rokonsága szerintünk első pillantásra belátható és arról sem kellett sokat győzködni minket, hogy Kitaró szörny-ellenfelei igen hasonlítanak az Edo-korabeli, többszáz éves fametszetek yókai-démonalakjaihoz. 

Ahogy azonban a régi nyomatokat nézegettük, bennem egy másik összefüggés kezdett felderengeni — lehet, hogy megtaláltam az ételfejű kabalafigurák őseit? Korábban úgy gondoltam, hogy a kedves, önfeláldozó Anpanman lehetett az, de úgy tűnik, a gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. 

Ez a Bakemono-zu például katalógusszerűen mutatta be az alakváltoztatásra képes démonokat: lehetnek állatok (tigris, róka, szitakötő, béka), közönséges használati tárgyak (legyező, teáskanna, papírlámpa, kőlámpás), vagy ételfejű szörnyek (hal, tök, répa, retek). 

Ma a megyék és városok nevezetes ételeket és jellegzetes termékeket mutatnak be a kabalafigurákon, míg annak idején talán azért ábrázolták ezeket, mert a közönséges háztartási tárgyak alakját felvevő démonok a mindennapokba is becsempészték a rettegést, ha félrenézel, lehet, hogy rád ugrik és szétmarcangol a teáskanna!

Jégbedermedt nyár

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, vagyis az utolsó tájfun óta esténként már érezhetően hidegebb van, szépen gömbölyödött a szeptemberi aratóhold, megjelentek a nyulak és ősziesre fordult már a wagashi-választék is.

A napokban Akasakában, ebéd után valami édesre vágytam és arra lettem figyelmes, hogy féláron kínálják a nyári wagashikat. Hogy mitől nyári egy wagashi? Elsősorban, mert hűsít: vagy a hőmérsékletével (fagyi, kakigori), vagy az állagával (zselé), vagy asszociáció útján (pl. vízkék színű). Én ugyan télen is szeretem a fagyit, a zselékért meg nyáron se rajongok, de ez csak olyan egyéni különcködés, ami megzavarja a kapitalizmus olajozottan működő gépezetének működését.

Fentieket belátva, na meg mert olcsó volt, engedelmesen vásároltam egy félárú zselét. A csomagolópapír teljes összhangban van a beltartalommal; a félig áttetsző washi papír takar, de közben  megmutatja a lényeget. A papír alól előbukkan a hűvös, víztiszta zselében lebegő sárgabarack, mint egy jégbefagyott kövület. Nem is kell megenni, úgy tökéletes, ahogy van.

Tokyo Bestiárium

A középkori bestiárium csodás és tanulságos történetek gyűjteménye volt; mesés lények keveredtek a csupán elbeszélésből ismert, egzotikus állatokkal. Akkoriban valószínűleg az egyszarvú, a sárkány és a griff sem tűnhettek egyébként valószínűtlenebbnek, mint a krokodil, az elefánt, vagy a strucc.

A legendás állatok manapság leginkább a shintó templomokban élnek, de néha felkapaszkodnak az épületek homlokzatára, szobornak álcázzák magukat, vagy ártatlanságot színlelve meglapulnak a játszótereken.

Köztünk vannak. Sötétedés után életre kelnek és benépesítik a tokyói éjszakát.

-------------------------------

A teljes Bestiáriumot itt nézheted meg. For the full Tokyo Monster Gallery click here.

Gyoza Lou

I would like to say that we found this place by ourselves and thus to claim discovery, but it would be a lie. The queue should have been a giveaway, but somehow we missed it. The truth is that we have read about Gyoza Lou in Metropolis, in a rather snobbish article, mentioned as a sort of antidote to dining at the Mandarin Oriental and similar high class restaurants. That was a few years back, so by now, having introduced loads of visiting friends to the place, we feel quite proprietorial towards Gyoza Lou. It has proved a safe bet for anyone not averse to pork.

The menu can not be any simpler than this. There is a choice of yaki (fried) or sui (steamed) gyoza with or without garlic and nira (a kind of onion) and three kinds of side dishes: cabbage, moyashi (bean sprouts) in a spicy, meaty sauce or chilled cucumber cubes with white miso. I’m generally partial to fried gyoza, but for some reason the steamed variety at this place tastes just as good.

Actually, at these prices, there is no need to make decisions at all, just order everything on the menu (minus the cabbage). Each plate will only cost a few hundred yen anyway. Considering the location at Jingumae, just one block behind the luxury boutiques of Omotesando, prices at Gyoza Lou are miraculously cheap. Nevertheless, the price itself would not make us come here as often as we do, if the gyoza were not so good. It is. Tasty, with just the right thickness of skin.

There are counter seats on both sides of the open kitchen and a few tables by the windows, seating four each. There is usually a queue, but it moves quickly. Try to go outside peak dining hours.

Food: 7/10 (very good) 


Ambiance: 5/10 (OK)


Price-performance: 10/10 (a steal)

 -------------------------------------------- 

Address: 6-2-4 Jingumae, Shibuya-ku, Tokyo

Tel: +81 (3) 3406-4743

Tájfun makrélacsukával

Közeledik Tokyó felé egy irdatlan nagy tájfun, az úgynevezett 18-as, itt nem tisztelik meg a szélviharokat női nevekkel, és mivel már elrontotta a barátainkkal a hosszú hétvégére, hétfőn "Tiszteld az Öregeket Nap" okán munkaszünet van, tervezett kétnapos hegymászós-ottalvós túrát, most úgy döntöttem, bosszúból jól kiszerkesztem.

Szó ami szó, ez egy nagyobbfajta darab, hosszú karjaival kaszál körbe-körbe, hajnalban már rendes esőt kaptunk és Andreas, aki a tengerparton, Enoshima mellett lakik, reggel aggódva hívott, hogy elmentünk-e a túrára, mert náluk már akkora eső volt, hogy a szemben levő házat sem lehetett látni, pedig szűk utcában lakik. Megnyugtattam, hogy lemondtuk a kirándulást és sok szerencsét kívántam a tájfúnhoz, elkél neki, mivel tavaly egy ennél kisebb elvitte a fél háztetőjüket.

A média értelemszerűen nem hagyja ki ezt a ziccert, hogy feltornássza kissé a nézettséget. Reggel óta "tájfun special"-ek sorjáznak minden adón, nosztalgiaműsorokban emlékeznek meg az elmúlt évek nagyobb viharjairól, majd lenge öltözetű, törékeny alkatú riporterlányokat zavarnak ki az esőbe, bizonyára titkon remélve, hogy a szél felkapja őket, vagy legalább a szoknyájukat. Őket morcona, sisakos-esőkabátos férfiak váltják, akik a tengerparton halált megvető pózban, háttérben a partot ostromló hullámokkal jelentik, hogy jön, jön, az évtized legnagyobbja! Helyenként 500 mm esőt jósolnak, ez egész szeptemberben átlagosan hulló csapadék 2-3-szorosa! és ráadásul a vihar középpontja pont Tokyó felé tart, ami amúgy nem túl gyakori dolog, mivel általában Okinawát és Kyúshút célozzák meg az őszi tájfunok, mi inkább csak a széléből szoktunk kapni.

Ezek után ma délelőtt kisütött a nap.

Ha az ember az időjárástól való félelmében lemond egy kirándulást, akkor akaratlanul is a vihar drukkerévé válik, hiszen szeretné bizonyítva látni, hogy jól döntött. Így nem tudtunk őszintén őrülni a ragyogásnak, de ha már így alakult, nekivágtunk a városnak biciklivel. Ezen a hétvégén Tokyóban matsuri-túltengés van, úton-útfélen hallani a dobszót és a mikoshit hurcolászó részeg emberek ihaj-csuhajozását, ott a helyünk! Megcéloztuk hát a legnagyobbat, a megurói SUN matsurit, ami arról híres, hogy Meguro város ezen a napon 6000 darab grillezett sanma halat, Pacific saury, Cololabis saira, vagyis Csendes-óceáni makrélacsuka, osztanak szét ingyen, innen a neve, fonetkusan ugye, sanmatsuri, az ősz kezdetét megjelölendő. Ennyi halat megsütni nagy füsttel jár, ezért egész városrész kékes, olajos, halszagú füstbe burkolódzott, könnyű volt megtalálni a helyszínt.

A potya Japánban is potya, így mire odaértünk, már olyan hosszú sor áll az ingyenhalért, hogy fájó szívvvel lemondtam róla. Azért nem mentünk hiába, volt remek kézműves sör Ibaraki-ból, dobkoncert és oroszlántánc, és persze az elmaradhatatlan mascotok, meg egyáltalán, nagyon vidám volt az egész, és még hasra sem estünk a sárban. Az eső néha el-el eredt, és a záporokat követő napsütés gőzölgő, füllesztő szaunává alakította az iskolaudvart, ahol a halsütés folyik, a közelgő apokalipszisra csak a körben keringő kisautókból hangszórón szóló susogó női hang utalt: hatalmas tájfun közeleg, legyünk óvatosak. Az autókat általában öreg taták vezették, komoly lehet a dolog, ha ők is megkapták a SAS-behívót a helyi önkormányzattól.

Kansaiban azért már nem volt ennyire derűs a helyzet, a tévében látottak szerint esik rendesen, volt egy-két kisebb víztölcsér is, de úgy tünik, ez nem volt még elég erős ok arra, hogy Osakában lemondják a helyi matsurit, a japánok egy kis esőtől nem ijednek meg. De a vihar kétségtelenül közeleg, mi csak egy kis haladékot kaptunk ma Tokyóban, az előrejelzés szerint holnap hajnalban-délelőtt kapunk majd az arcunkba nem kevés szelet és esőt. És akkor majd végre megnyugodhatunk, hogy jól döntöttünk, hogy lemondtuk a kirándulást.

Azért remélem, Andreas barátom háztetője ezúttal a helyén marad...

----------------------------

Utóirat: ahogy az az újságokból talán már kiderült, nem lett vége a világnak, sőt, Tokyót nem is ütötte meg annyira, azért Kyóto környéke kapott rendesen, és amikor elment, ilyen naplementét hagyott engesztelésül, igen, baloldalt az a Fujisan:

A hatszirmú cseresznyevirág története

Időnként sikerül elkapnom egy-egy, a japán kultúrát népszerűsítő, ingyenes előadást. Kóstoltam már nihonshút (sakét), találkoztam tokyói geishával, főztem újévi ételeket és megnéztem, hogyan alakul át egy fiatal kabuki színész nővé a színpadon. Nemrég végre bejutottam egy wagashi-workshopra is. Fogyasztói szemszögből már sokat írtam a témáról, így legfőbb ideje volt egy kis gyakorlatot is szerezni!

Eguchi sensei, az oktatónk, díjnyertes cukrász, a wagashi-formázás mestere. A japán édesség, mint annyi minden más a hagyományos kultúrában, szezonális és a forma, textúra, íz összhangja együttesen idézi meg a változó évszakok szépségét.

január: ume (szilva), február: suisen (nárcisz), március: mizutori (vizimadár), április: sakura (cseresznye), május: shobu (írisz), június: fuji (lilaakác), július: bara (rózsa), augusztus: asagao (hajnalka), szeptember: kikyu (léggömbvirág), október: kiku (őszirózsa), november: tsubaki (kamélia), december: botan (peónia)

A képen látható édességek alapanyaga azonos: vörös és fehér babpaszta, amit a sensei diónyi gombóccá gyúrt, majd könnyed mozdulatokkal a hónapnak megfelelő alakra formált, végül néhány egyszerű eszköz segítségével — háromszög keresztmetszetű fadarab, ceruzaszerű botocska, evőpálcika — néhány másodperc alatt rózsabimbóvá, nőszirommá, vagy madárkává mintázott.

A feladat egy cseresznyevirág megformálása volt. Kaptam három, fóliába csomagolt, színes masszát. Ezeket golyóvá formáltam, oly módon, hogy a külső réteg teljesen beborítsa a vörösbab-tölteléket, majd a marcipánhoz hasonló masszát vaskos hengerré lapítottam. Eddig megtévesztően egyszerűnek tűnt a dolog, de hamarosan kezdődtek a problémák. A cseresznyevirág öt sziromból áll, így a hengert szemmértékkel öt részre kell osztani. Kezdőknek ez nemigen sikerül, így a sensei sugallatára inkább az egyszerűbb hatodolást választottam. Egy fadarabbal bejelöltem az osztóvonalakat, majd két kézzel, alulról és felülről egyszerre dolgozva alakítottam ki a szirmokat. Egy szirom egy mozdulat, kellene, hogy legyen, de mivel ez nem sikerült, megpróbáltam nyomkodva, ütögetve és masszírozva, ami nem tett jót a végeredménynek.

A végső lépés a sakura-jelleg, vagyis a szirmok végén levő lehelletfinom beharapások kialakítása volt, ezt egy erre rendszeresített fadarabbal kellett a tésztába nyomni. Ezután jött még az apró, sárga bibék készítése — de ezt a sensei már nem bízta rám. Alulról átnyomott egy szitán egy adag, sárgára színezett babpasztát és abból egy keveset egy evőpálcika segítségével leemelt és a virág közepére helyezte.

Ezt a típusú wagashit nerikiri-nek hívják, ezekből a sensei egy nap úgy 400-t készít, hacsak nincs valami ünnep, mert akkor 5-600 is kikerül a keze alól. Nekem egy úgy negyedóráig tartott, viszont legalább elég ronda lett. Do not quit your day job, mondaná erre az angol, igen bölcsen.

Három város

Nemsokára, most szombaton! eldől, hogy hol tartják a 2020-as olimpiát; és Tokyónak jó esélye van, hogy ezúttal, második nekifutásból, megcsípje a rendezés jogát. De nézzük csak meg szép sorjában a három, pakliban maradt jelöltet!

Madrid váltig állítja állítja, hogy igen nagyon takarékos olimpiát tudna most rendezni. Ennek, mint EU-s, jelenleg ugyan csak kvázi-, adófizető, módfelett örülök, mindennek ellenére az a véleményem, és azt hiszem ezt sokan osztják, hogy ha lehet kérni, Spanyolország előbb tegye rendbe a saját gazdaságát, és csak azután adósodjon csak el újra a gatyakorcáig. Mert azért Görögország jelenlegi mizériájában jelentős szerepet játszott az a kéthetes, nagy buli 2004-ben... a mi pénzünkön. Szóval ennek az érvelésnek a vonalai mentén Madridot nyugodtan kiejthetjük.

Isztanbul sokáig favoritnak tűnt, de az idén sikeresen lenullázta magát, köszönhetően Erdoğan elnök iszlámosítási politikája miatt kirobbant tüntetéseknek, és főképp ezek némiképp erőskezű kezelésének. Ez rögtön eszébe is juttatta az illetékeseknek a török kandidáció egyéb gyengeségeit: a hiányzó létesítményeket, a rossz közbiztonságot és szörnyű közlekedési viszonyokat. És persze az sem segít, hogy Szíria ott van a szomszédban... Meglepne, ha ezután megkapnák a rendezést, bár azért még nem teljesen kizárt.

Olimpiai installáció Odaibán (háttérben a Rainbow Bridge)

Marad tehát Tokyó, ahol a létesítmények, kis túlzással, 1964 óta készen vannak, ami pedig még nem, például az új nemzeti stadion, azt az olimpiától függetlenül is megcsinálják. Itt a legkisebb az esélye, hogy görög-pekingi-barcelonai mintára un. "fehér elefántot", vagyis a Játékok után kihasználatlanul álló, felesleges létesítményeket, hozzanak létre, hiszen ekkora városban amúgy is elkél egy új stadion. Pénz van bőven, a gazdaság felszálló ágban van és a közbiztonság legendás, a terrorveszély elhanyagolható. Kis negatívum, hogy a lakosság nem túl lelkes, de már ez is javulóban van, hála a kitartó kampányolásnak.

De van egy bökkenő, mégpedig Fukushima... Ahogy ezt az elmúlt hetekben olvasni lehetett, a helyzet korántsem megnyugtató, igaz, most nem Tokyó forog veszélyben, hanem az egész Csendes-óceán, már amennyiben ez bárkinek is vigasztalást jelent, így a helyzet esetleges rosszabbodása sem jelentene veszélyt az olimpiára, de azért nem öregbiti az ország jó hírét, hogy innen fertőződnek meg radioaktív mocsokkal a világtengerek. 

Ezenfelül, mint azt már a 2011-es válság idején láttuk, nem az számít, hogy valójában mekkora a veszély, hanem. hogy mekkorának tűnik az egyes emberek szemében. Adott esetben hiába hiszik úgy a szavazók arról, hogy nem fenyegeti semmi veszély a sportolókat és a nézőket, ha felmerül a gyanúja, hogy az érintettek nincsenek erről meggyőződve és emiatt esetleg távol maradnak, no az legalább olyan nagy baj. Vagyis nem elég biztonságosnak lenni, annak is kell látszani....

Így hát, mivel mind a három városnak van egy-egy komoly hendikeppje, nyílt a verseny. Talán nem meglepő, de én Tokyónak drukkolok.