Helyzetjelentés a sakurafrontról

Kövessük északra a sakura frontvonalat!* buzdítanak a plakátok az állomáson. Ahogy melegszik az idő, a "frontvonal"egyre halad az ország hosszában felfelé, egészen Hokkaidóig. Tokyóban három héttel ezelőtt volt a hanami-csúcs, de Sendaiban, háromszáz kilométerrel északabbra, szombaton ismét utolértem.

Mankai, vagyis teljes virágzás, mondták vendéglátóim; ilyenkor mindenki megy a parkba ebédelni - és én irigyeltem őket, mert melegen sütött a nap, élvezet volt kint ülni a szabadban, míg Tokyóban a hanami elmaradhatatlan kelléke a sapka-sál, gyakran süvítő széllel, borús idővel dacolva fagyoskodunk csak azért is a virágzó fák alatt. 

Sendaiban a sakura is más volt, mint nálunk. Tokyó jellemző fajtája a Sómei Yoshino (Prunus × yedoensis), aminek fürtökben lógó, halványrózsaszín virágai szinte fehérek; a szirmok vége középen bemetszett, a töve lilásvörös. Az öt szirom jellegzetes körvonala gyakran díszít kimonót, lakkdobozt, vagy kerámiatálat, de még tetoválásként is népszerű.

Sendaiban, a Tsutsujigaoka Parkban azonban shidarezakura szegélyezte az utakat; a tivornyázó társaságok boltívszerűen lehajló, hosszú ágak alatt ültek. A virágok aprók, sötét rózsaszínűek. A parkon belül még sokféle cseresznyefa nőtt - fehér, halvány-, vagy sötét rózsaszín, sokszirmú yaezakura fajták.

A japán díszcseresznye attól olyan szép, hogy a virágok megelőzik a leveleket, így tavasszal a fát mintha rózsaszín felhő burkolná be - vagy vattacukor, ízlés szerint. A hazakura állapot, amikor már hullanak a szirmok és kibomlanak a levelek, esztétikai szempontból alacsonyabb rendű. A yamazakura**, vagyis hegyi cseresznye például nem igazán kóser, mivel a levelek még a virágok előtt megjelennek. 

Ehető gyümölcs persze nem terem ezeken a fákon, így nyáron megint méregdrága amerikai cseresznyét eszünk...

 -------------------------------------

 * a “sakura zensen” szószerinti fordítása 


 ** Lafcadio Hearn, a népi legendák összegyűjtője írja, hogy a lapos orrú, előreugró állkapcsú embereket yamazakurának csúfolják, mert a foguk (ha, hangzásra = levél) megelőzi az orrukat (hana, ami meg úgy hangzik, mint a virág) - én ugyan ezt soha nem hallottam, de ha így van, elég kegyetlen mondás. (Glimpses of Unfamiliar Japan)

Kényes ügyek

És van-e sok néger Magyarországon? kérdezte a bácsi, lassan, tagoltan, hogy biztosan megértsem. Nemleges válaszom után tovább érdeklődőtt: hát kínai? Ők kicsivel többen vannak válaszoltam de azért ezt sem nevezném soknak. Akkor ez egy jó ország! állapította meg a bácsi elégedetten. Erős volt a kisértés, hogy beszóljak, hogy sőt, még japánok is alig vannak! de minek elrontani egy amúgy kellemes estét, amikor egy jó kis magyar vacsi eszegetése közben ecseteltem hazánk szépségeit egy hamarosan Magyarországra látogató baráti társaságnak.

Aki kicsit is tájékozott az ázsiai történelmi-politikai viszonyokban, az tudja, hogy, ahogy az angol mondaná, "not much love lost" az itteni népek között. A thaiok nem bírják a khmereket, a vietnámiak utálják a kínaiakat, a koreaiak egymást és nagyjából mindenki a japánokat. Ez utóbbinak persze megvannak a közismert okai, bár azért megjegyzendő, hogy a közhiedelemmel ellentétben a japán gyarmatosítás nem volt sem kegyetlenebb, sem pedig kizsákmányolóbb, mint mondjuk az angol vagy a francia, ugyanazzal a civilizációs küldetéstudatba csomagolt profitéhséggel hódítottak, mint európai pédaképeik, csak éppen elkéstek úgy 20-30 évet és ez megbocsájthatatlan volt az addigra már a gyarmatosítás kifinomultabb formáihoz szokott nyugati közvélemény szemében. Ami viszont azóta is jelentősen terheli viszonyukat sok ázsiai országgal, az az attrocitások szívós tagadása vagy elbagatellizálása, a nankingi mészárlás, az un. "komfort nők" és a titkos orvosi kisérletek témája még most is kvázi-tabu és nem része az iskolai tantervnek. Emellett persze azért a japán üzletemberek és turisták, főleg a 80-90-es évekre jellemző, megveszlek-öcsi-kilóra attitüdje sem sokat javított a helyzeten, de ilyet azért már más néptől is tapasztalhattunk.

Ördögök a metróban...

Cserébe viszont a japánok is lenéznek mindenki mást Ázsiában, egyedül talán a kínaiak irányába lelhető fel a riszpekt némi nyoma, úgy vélve, hogy ők az egyetlen "civilizált" nép Ázsiában. Pontosabban még ott sem, mert az "Ázsia" kifejezés a köznyelvben inkább a Japán nélküli kontinenst jelenti, persze a földrajz ilyetén való kreatív értelmezése megint csak nem példa nélküli a világban. Mindezt a japánok a maguk szubtilis módján, uras eleganciával teszik, ó, hát a filippínók nagyon kedves emberek, csak hát, ugye, a higénia nem az erős oldaluk, nyoma sincs itt a koreaiak vicsorgó japán-gyűlöletének, ők azzal ünnepelték az 50 éves évfordulóját a japánok kiebrudalásának, hogy kivágták a cseresznyefákat amiket a japánok ültettek, egyrészt, mert ez jobban passzol a felsőbbrendű attitűdhöz, másrészt mert valahol azért már érzik, hogy ez a dolog a XXI-ik században azért már nem annyira píszí. Hogy ez jobb-e vagy sem, az olvasóra bíznám, a magam részéről úgy gondolom, hogy annak felismerése, hogy a rasszizmus nem illendő dolog, azért már egy apró lépés előre.

A sápadtarcúakhoz már bonyolultabb a viszonyulásuk; egyrészt kitapintható egyfajta csodálat a Nagy Fehér Varázsló iránt, aki ismeri az Idegen Világokat, és érti az ottani Varázsbeszélyt, ám ez csak az érme egyik oldala, a másikon ott van például egykori szépemlékű szállásadóm, Nakamura úr, aki, kisebb mennyiségű alkohol bevitele után, kifejtette, hogy rokonszenves embernek tart és higgyem el, őt tényleg nem zavarja, hogy én a majmoktól származom, de azért azt jegyezzem meg, hogy ő, honfitársaival egyetemben, a Napistentől.

...és a sípályán.

No de mi bajuk van a japánoknak a négerekkel? Hiszen, talán Roppongitól eltekintve, csak elvétve lehet feketéket látni az utcákon, Afrika messze van és Amerikában sem tipikusan a gettókban forgolódnak a japán turisták. Hát, leginkább csak az, hogy feketék... A fekete = gonosz, ördögi; ettől az ősi sztereotípiától még itt nem sikerült megszabadulni. Japán tele van un. "manner poszterekkel" melyeken, a közérthetőség végett, a jó fiúkat fehérrel, a rosszakat feketével jelölik, csoda-e hát, ha ilyen erős vizuális alapozás után van némi előítélet? 

Végezetül tehát: rasszisták lennének a japánok? hát, bizony, előfordul. Jobban mint mi, magyarok? na annyira azért nem...

-------------------------------------

Disclaimer: természetesen, minden általánosítás, így a "japánok", "magyarok" vagy "kínaiak", csak a nagy statisztikai átlagra, nem pedig az egyes emberekre értendőek. Így akinek nem inge....

Törésvonalak

Nemrég Nagano környékén síztünk és hazafelé megálltunk Obuse városkában, ami építészkörökben a jól sikerült tömbrehabilitációról, azon belül is a Hokusai múzeumról nevezetes, egyébként meg az almájáról, gesztenyéjéről és a Masu-ichi sakéról. Ha gesztenye, akkor persze wagashi - így miután letudtuk a múzeumot, benéztünk az Obusedo* boltba, ahol egyből beleszerettem a képen látható édességbe. Na, nem az ízbe, mert kóstolót nem adtak, hanem a látványba. Fényes, lekerekített, fekete fémdoboz, aranyszínű gesztenyelevél-mintával díszítve és benne kontrasztos, fénylő, szándékosan-véletlen repedésekkel szabdalt jeges felület, napsárga foltokkal pettyezve. Tudom, tudom, a fekete-arany csomagolás a hagyományos lakkfelületet utánozza és én általában utálom, ha egy anyag valami másiknak tetteti magát, a kőszerű műanyag konyhapultot, a fa erezetű habszivacsdobozt és társaikat, de mégis, mégis, csupán észérvekkel nem tudtam ellenállni a csábításnak.

Kurikasse - mondták a boltban, kuri, mint gesztenye és kasse, mint a francia casser, vagyis törés, egyébként meg kantenbe ágyazott gesztenye. A kanten** , a warigóri alapanyagaként már ismerős volt, cukorsziruppal keverve kívül kemény, belül pedig puha, zselés állagú. Olyan sharishari シャリシャリ, mondták helyi barátaink - kellemesen, könnyedén roppanós. A textúra rendben is volt, kellemesen ellenpontozta a gesztenye puhaságát, de az íz? Tömény kristálycukor-édesség, ami minden mást elnyomott. A stílus ismét győzött a tartalom felett - de sebaj, tea mellé megettük és már csak azt kell eldöntenem, hogy mit tartok a dobozban...

------------------------------------------------------

* Obusében állitólag 600 éve termelnek gesztenyét, a bolt cégére is három gesztenye.

 ** 寒天 kanten - angolul agaragar néven fut, tengeri vörösmöszatból nyert kocsonyás valami, élelmiszerekben sűrítő, zselésítő anyagként használják. Kevésbé gusztusos info, hogy a Wikipédia szerint a molekuláris biológia agaragart használ a mikroorganizmusok táptalajaként. Japánban sokféle külsőben / név alatt szerepel - tokoroten néven még tészta is készül belőle.

Kiss József, vasárnap délelőtt

Kichijóji, becsületes nevén Kiss József, városnegyede ideális választás egy békés, áprilisi vasárnap délelőttre: van szilvavirág (még), cseresznyevirág (már), csónakázótó (mindig) és jó idő (néha). Mindazonáltal, biztos ami biztos! bizottságunk; Judit, Marci barátom és az Önök fáradhatatlan japánbloggere, bónakovács, elment, hogy ellenőrizze, rendben mennek-e a dolgok? jól viselik-e magukat a teknősők? szabályosan nől-e a fű? meg ilyenek. Az alábbiakat tapasztaltuk:

A hattyúhajók töretlen népszerűségnek örvendenek; Japánban nincs valamirevaló csónakázótó hattyúhajó-flotta nélkül, szegény Wagner ha tudta volna, mivé fajul Lohengrin legendája, feltehetőleg már az első felvonás közepén vízbe fojtja. 

Egy Hattyúhajóért félórás sorállás van, míg a csónakok nagyrészt üresen állnak

Sétáltatni lehet gyermeket vagy kutyát, az utóbbiból egyértelműen több volt. Lényeg, hogy über-hercigül fel legyenek öltöztetve, a gyerekekkel általában nincs is baj, de sajnos még továbbra is akad egy-egy szégyentelen pucér kutya, tenni kellene végre ez ellen már valamit! 

Keresd a Batdogot!

És ha valakinek mindez még nem lenne elég, íme a "Ki a legelmebetegebb kutyatulajdonos?" verseny mai győztese:

Jobbra! Nem hallod, te...!

Aztán persze, hozzám hasonlóan, lehet fotózni rogyásig; egymást, gyereket, kutyát és főleg szilvavirágot, cseresznyevirágot, valamint ezek tetszőleges kombinációit is, figyelemre méltó pl. a "kutyuli szilvavirággal" kombináció, nem beszélve a mindezen témákat kényszeresen megörökítő fotósokról. De azért vannak még olyanok is, akik a képrögzítés hagyományosabb, analóg módozatait kedvelik.

Vajon hány terabájt telt meg ma?

Végül ne feledkezzünk meg magáról a cseresznyevirág-partiról, hiszen ilyenkor a hanami az alaptevékenység. A folyamat itt az un. bashotori-val kezdődik, vagyis a kopasz kimegy kora reggel és foglalja a helyet, még szerencse, hogy mindeközben lehet inni, aludni és ismerkedni, vagy bármelyik kettőt a háromból. Utána jön a hanami lényegi része, a mértéktelen zabálás és berugás, ennek részleteibe most nem mennék bele, bővebben itt, de a lényeg az, hogy a hangulat sokat emelkedett a séta végére. 

A bashotori és a hanami 

Miután Bizottságunk ellenőrzése során Kiss József vasárnap délelőtti tevékenységét az előírásoknak megfelelőnek találta, egy közeli rámenesbe vonult el ebédelni. De erről majd legközelebb.

A cseresznyevirág íze IV.

Vasárnap reggelre kipattantak a rügyek a cseresznyefákon a házunk előtt — megérkezett a sakura-szezon! Úgy gondoltam, hogy idén a jól bejáratott sakuramochik (pl. ez vagy ez) helyett kipróbálok valami vagányabbat is; a szezonális kínálatot áttekintve egy sakura-kintsuba 桜金鍔 nevű namagashit* találtam a legalkalmasabbnak. Már maga a név is érdekes - a sakura cseresznyevirágot jelent, a kin aranyat, a tsuba pedig a vívó kezének megvédésére szolgáló hárítógyűrű, más néven kosár. A japán katana kézvédője általában kerek és vékony, ez a sütemény meg pogácsa-vastagságú - mégis innen származna a neve? 

A kintsuba egyébként a wagashi egyik alaptípusa: agar-agar porral zselésített tsuboan-édesbab-kocka, hártyaszerű, édes, rizslisztes palacsintatésztában kisütve. A külső réteg így picit roppanós, a töltelék pedig puha, zselés. Mindehhez hozzáadódott a sakura-sütemények jellegzetes, sós-erjedt, enyhén rothadó, íze, amit azonban jól kiegyensúlyozott az édes bab. Nekem bejött. 

 --------------------------- 

Találtam egy receptet is a neten, ki lehet próbálni.

* magas nedvességtartalmú sütemény, a száraz higashi ellentéte