Maszkparádé

Kimenő influenza- és bejövő pollenszezon van, nem csoda hát, hogy a maszkőrület csúcson pörög, tőlem nem független megfigyelők szerint úgy 20-30%-os a maszkviselők aránya, így nem tartott sokáig Shinjukuban levadászni pár tucat maszkos nénit-bácsit-fiút-lányt-gyermeket, íme egy kis kollekció.

Ezt látva talán már nem is annyira meglepő egy volt kollégám kijelentése, aki, miután látván, hogy maszkban ül az asztalánál, jobbulást kívántam neki, kifejtette, hogy nincs semmi baja, csak szereti hordani.

----------------------------------

És még egy ráadás: a Maszkos Szörny

Feketefolyami úr és társai

Ez a poszt nem lesz nagy vaszizdasz annak, aki japánul ÉS kínaiul is ért, van pár ilyen, mondhatni szemtelenül túlképzett fő az olvasók között, tudom, de én csak most szembesültem ezzel a dologgal és bevallom, mérhetetlenül szórakoztat.

-----------------------------------------

Kínai építész-vendég kavart az irodában a múlt héten, cipeltük ide-oda, szabad idejében pedig megpróbálta levadászni az izgalmasabb épületeket. Nos, Tang úr, merre járt ma? kérdezem az esti vacsorán. Ó, sokfelé, mondja láttam például An-teng múzeumát. Értem mondom, pedig nem is értem, no és hol van az a múzeum pontosan? Hát itt a közelben,  Liu Benmu-ban*.

Hamar kiderült, hogy ő a japán neveket és helyeket a kanjik kínai olvasatával ismerte, így neki Andó Tadao (安藤 忠雄) az An-teng Zhong-xiong és Kuma Kengó pedig (隈 研吾) Wei Yanwu. Ez kábé olyan, mintha mi Lápi Rezső színművész és Üveg Fülöp zeneszerzőt emlegetnénk**, vagy hogy a szakmában maradjunk: Vasember Pétert, Kedvesgyermek Dánielt és Feketefolyami úrat***, vagyis megtartva a szó eredeti jelentését, a saját nyelvünkre fordítjuk. Kicsit arrogáns ugyan, de tagadhatatlanul kényelmes.

Azután szóba kerül az is, hogy már nem először járt Japánban, pár évvel ezelőtt körbeutazta az országot és volt Jingdu-ban és Daban-ban is. Ezen a ponton megkértem, hogy írja le a városok neveit, város-kanjikban jobb vagyok mint nevekben, és így csakhamar rájöttem, hogy Kyótoról és Ósakáról beszél. Utána, amikor én emlegettem Andó egyik házát, mint látogatásra érdemes épületet, segítségképp hozzátettem, tudja, az az építész, aki biztonságos... (安) Ja, igen, An-teng Zhong-xiong. Egyszóval, jól megértettük egymást.

A dolog vicces részétől eltekintve itt is látszik, hogy a kínaiak, elismerem, nem teljesen alaptalanul, mennyire a magukénak tekintik a kanjikat, számukra kínai az egyetlen helyes kiejtés, és úgy gondolják, hogy szegény japánok csak valami fatális félreértés folytán ejtik rosszul a neveket, de igazából nem is úgy hívják őket. Na de majd talán idővel rájönnek...

-----------------------------------------

* Ez, mint később kiderült, Roppongi akart lenni.
** Annyiban ez nem jó példa, hogy baráti társaságunkban így is hívjuk őket...

*** Az utóbbi Kurokawa Kisho akar lenni, de a keresztneveknek értelemszerűen nincs magyar megfelelője. A másik kettőt nem mondom meg, tessék kitalálni! (nem nehéz)

Kedvenc szavaim: zehi, zehi

Zehi, az olyasmit jelent, hogy mindenképpen, biztosan. Ha azt mondom a kollégáknak, hogy holnap zehi jöjjenek be fél kilencre, akkor bejönnek, mert zehi. De bizonyos kontextusban a zehi azt is jelentheti, hogy biztosIsten, hogy soha a büdös életben...

Látogasson meg otthon és mulassunk!* mondja az állófogadáson a kvázi-üzleti partner, akit életemben először látok, zehi, zehi! felelek rá csillogó szemmel, és egy pillanatra belegondolok, milyen arcot vágna, ha egy este beállítanék hozzá egy üveg borral, de tényleg csak egy pillanatra, különben hangosan elröhögném magam.

Zehi, menjünk együtt sízni!  No persze, már pakolok is, alig várom, hogy egy vadidegennel töltsem a hétvégét... De azt válaszolom, hogy zehi-zehi! és így a közepesen szimpatikus, ötvenes üzletember tökéletesen érti, hogy én tulajdonképpen elküldtem őt a fenébe, pontosabban nem is; mert én is tudom, hogy ő sem szeretne velem síelni, ezt csak a tatemae-világ számára mondta, és igazából csak annyit akart közölni, hogy "igen, én is szeretek sízni". És mindenki tudja, hogy a másik sem gondolja komolyan az ilyen kijelentéseket. De azért mondjuk, mélyen, átéléssel, mert hazudni csak úgy lehet igazán jól, ha magunk is elhisszük.

---------------------------------

* Uchi ni asobini kite kudasai! - szó szerint: jöjjön el hozzám játszani!

Idill a háztetőn

Tsukamotó-san, vagy ahogy akkor bemutatkozott, Yoshi, gyakorlatilag az első japán volt, akit életemben megismertem. Ekkor még fiatal és bohó építészhallgató voltam és álmomban sem gondoltam volna, hogy Japánban fogom letölteni életem néhány jelentősebb darabját. Yoshi akkor kedves professzorom, Polónyi tanár úr meghívására érkezett Budapestre, a Gül Baba türbe felújítására szervezett nemzetközi építészhallgató-workshopra. A két hét alatt a Gül Baba türbe ügye ugyan nem sokat lendült előre, viszont kiváló alkalom volt a csajozásra meg bulizásra és Yoshi igyekezett mindkettőből derekasan kivenni a részét. De a workshopokat már akkor is komolyan vette, akkori vicces angolságával mit sem törődve elszántan vitatkozva védte vélt vagy valós igazát, szemében ott lobogott már az építészek világmegváltó őrülete.

Tsukamoto Yoshiharu

Yoshiból mára neves építész lett, egyike azoknak a pszeudo-fiatal építészeknek, az a jó ebben a szakmában, hogy még 40-akárhány évesen is ebbe a kategóriába esünk, akiről a szaksajtó azt mondja: up-and-coming. Még tavaly késő ősszel látogattam meg a házában, ami egyszerre az irodája is a cégének, az Atelier Bow-Wow-nak. A home-office tökéletes metaforája az építész workoholic életmódjának; amikor a hosszú éjszaka után felkel, a reggeli müzli mellett ellenőrizheti az éjjel elkészült rajzokat, az egyetemről hazaérve, mert egy fiatal építésznek itt is tanítania kell, hogy megéljen*, épp időben érkezik a vacsora-meetingre a megbízóval, majd este azzal a lendülettel bulizhat egyet a kollégákkal a teraszon. You gotta love this shit, ahogy a költő mondaná... és Tsukamotó-san láthatóan szereti is, a nem-alváshoz pedig már valahogy hozzászokott.

A házat nem könnyű megtalálni, mert egy blokk közepében van elrejtve, nyeles telek. Így olcsóbb volt, magyarázza Tsukamotó-san, azt hitték, ide lehetetlen építeni. A homlokzat ennek megfelelően irreveláns, úgysem látja senki, teljesen az alaprajzi beosztás és a fényeffektek határozzák meg. A tervezéskor nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minden napszakban legyen természetes világítás, ezért még egy tűzfalra is nagy ablak nyílik, és hogy a meleg tokyói nyárban jól át tudjon szellőzni a lakás. A hűtést-fűtést ezen kívül egy, a talajvizet mintegy 30 méteren szondázó szivattyú-rendszer is segíti. Megéri? kérdezem, egy fenét, vallja be, de jó érzés, hogy van. Ennyi pénzből vehettem volna akár egy jobb kocsit is, de azt gondoltam, hogy ez érdekesebb lesz. 

A nappali, a tűzfalra nyíló ablakkal

Az olvasósarok

A kommerciális funkció kombinálása egy lakóépülettel Japánban egyébként nem újkeletű dolog; az Edó-korban kialakult machiya háztípus az utcai fronton üzlet volt, hátul pedig lakóház. A régi machiyák földszintesek voltak és a terek hosszában, az utcára merőlegesen sorolódtak. Ezt a luxust ma Tokyóban még az igen gazdagok sem engedhetnék meg maguknak, így a House Atelier BOW-WOW ezt a lassú metamorfózist függőlegesen hajtja végre. Ennek megfelelően a belépéskor irodai hangulat fogad, természetesen hófehér Macintosh képernyők, nanáhogy! majd ahogy feljebb megyünk, egyre intimebbek lesznek a terek; a lépcsőforduló tulajdonképpen modellraktár, a nappaliba még felmehetnek a kliensek, de a harmadik emeleti ebédlő-konyhába már csak a barátoknak van bejárás, a hálóba pedig már mi sem nézhetünk be. Az emeleteket egy különös, oldalra ferdülő vaslépcső köti össze, izgalmas átlátásokat kínálva a fotósnak. Az egész házban érezni azt, hogy itt munka folyik, minden dinamikusan változik, és csak az erőteljes háziúri-főnöki hatásnak köszönhető, hogy ne legyen pillanatok alatt ordas nagy kupleráj.

Lelátás az irodába

Végül egy meredek lépcsőn és egy csapóajtón át eljutunk a tetőig, ahol egy apró, idilli tetőteraszt találunk, virágzó rozmaringbokrok és hangos döngicsélés és zümmögés fogad a késő őszi verőfényben, már csak Micimackó hiányozna egy lufin csüngve. Mindeközben körülöttünk 360 fokban elterül, ha szabad ilyen közhelyesen kifejeznem magam, a Város. Tsukamotó-san láthatólag szeret itt lenni, meglocsolja a virágokat, szeretettel beszél méheiről, letelepszik a fapadra és arról beszél, hogy nem ismer Tokyónál izgalmasabb helyet élni.

A tetőterasz

Ülünk a háztetőn, a döngicsélésben, és arra gondolok egy pillanatig, hogy lehetnék én is kamikázé? hiszen az építészek belterjes világa, gőgös önsanyargatása és gyermeki hite a dizájn általi megváltásban annak idején engem sem került el, és amikor lassacskán ráébredtem, hogy pályaelhagyásom nem csak ideiglenes kitérő, hanem visszafordíthatatlan leágazás, egy darabig sajnáltam, hogy én így kimaradok az üdvtörténetből. Ebből mára már csak annyi maradt meg, hogy a vízumkérő lapokon következetesen "építész"-nek titulálom magam, de összességében azt hiszem, gyógyult vagyok, lejöttem erről a szerről, már tudom, hogy ha anélkül halok meg, hogy nevemet viselné néhányszáz köbméter beton, még nem cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy elrontottam volna az életem. Most mégis, akár egy leszokott dohányos, remegő orrcimpával szívom be az építészet szagát, és persze irigykedem is, nemkicsit.

---------------------------------------

* ez lényeges eleme a business model-nek is, miszerint a munkaerő nem jelentéktelen része alul- vagy sehogyan sem fizetett diáksereg... de ez nem egyedülálló a neves japán építészek között.

Még több kép az épületről itt található (saját) vagy pedig a Bow-Vow oldalán nézegethetünk még képeket. Tsukamotó-san és az Atelier BOW-WOW építészetéről pedig Judit írt bővebben az Oktogon magazin 90. számában (de ezt sajnos meg kell venni, nincs meg a neten).

A stílus győzelme a tartalom felett, avagy a külcsín és a belbecs

Anélkül, hogy elmélyednénk a wagashi-taxonómia rejtelmeiben, annyit szeretnék csak megjegyezni, hogy két, alapvető kategória létezik - a namagashi 生菓子 (amiről sokáig azt hittem, hogy a szó szerinti értelemben nyerset jelent, de kiderült, hogy csak a 30%-nál magasabb víztartalomra utal) és a higashi 乾菓子, vagyis a száraz sütemény. Utóbbi lehet savanyúcukor, zselé, arare (a hajdani zizire hasonlitó rizslisztcukorka), vagy a képen látható rakugan 落雁. 

Utóbbi tulajdonképpen szezonális formába préselt porcukor - pontosabban egy wasanbon nevű, japán porcukor, valamint rizsliszt keveréke, természetes festékanyagokkal szinezve - emberi fogyasztásra szerintem teljesen alkalmatlan, de apró és színes, így egy babaházi teadélutánra tökéletes játékszer lenne. Sajnos, valódi teaceremónián szolgálják fel, a tea előtt, de erre már kifejlesztettünk egy jó módszert: ügyesen el kell dugni a nyelvünk alá és megvárni, amig kihozzák a teát, ami aztán gyorsan feloldja. 

Style over substance - avagy a stílus győzelme a tartalom felett - mégis ez lenne a tökéletes japán édesség?