TokyoCool - Rendszám

Mit tegyünk, ha villantani akarunk a verdával Omotesandón, de Ferrarira vagy Maseratira (ez utóbbi most nagyon megy) nincs pénzünk csak egy vacak Ford Explorerre? Az egyik lehetséges megoldás speckó a rendszám. Itt ugyan hiányzik az a vadkapitalista szabadosság, mint otthon, nincs FRADI1 meg SANYI5, de azért az 1-es szám létezik, és ráadásul a nullákat valamilyen általam ismeretlen okból ki sem írják, igy ez láthatólag még kúlabb. Aki ügyes csávó (és/vagy pénze van), kerít egyet valahol, aztán indulhat a veretés a hétvégén.

Hangok

A japán takarékos nép, nem csak ennivalót, vizet és pénzt, de szavakat sem pocsékolnak. Sokszor csak egy hang is megteszi, pl:

S, a Küzdelem Hangja

A levegő lassú beszívása a fogakon keresztül, hangosan, mintha valaki ráment enne, közben szörcsögő "sss" hangot hallat.

Megfigyelhető: Minden olyan helyzetben, amikor valaki azt akarja jelezni a többieknek, hogy ő most intenzív szellemi munkát végez. Pl. Kawakami-kun nem bírja beindítani a prezentációját és a Küzdelem Hangjával demonstrálja a többieknek, hogy ő most nagyon igyekszik, hogy ráleljen a hiba forrására.

C, a Meleg Hangja

Az "atsui desu", vagyis "meleg van", vagy (valami) "forró!" mondatból-szóból származik, de annyi marad belőle, hogy "c-cc-ccc!" de mindenki tudja, hogy ez mit jelent.

Megfigyelhető: Ha valami meleg: fürdővíz, időjárás, lábos, étel. Pl. Yanagiwa-san az onsenben lassan belereszkedik a 42 fokos vízbe és közben azt mondja "accc, cccc, cccc"!

E, a Figyelem Hangja

Ca. 1-2 mp hosszan, határozottan ejtendő, ca. 5 sec-ként ismételve: "eee, eee, eee!"

Megfigyelhető: Szinte bármikor, ha valaki figyelmesen hallgatja a másikat, amikor az beszél hozzá.

A, a Csodálat Hangja

Zárt "a" (kicsit az "ó"-ra is hajaz), hosszan elnyújtva, lassan emelkedő hangfekvésben használatos: "aaaaaaaa!"

Megfigyelhető: japán turistacsoport a Louvre-ben megtudja, hogy mennyit ér a Mona Lisa.

SZ, az Udvariasság Hangja

Tulajdonképpen a "desu-masu" ige(végződés) vége, sok mindent jelenthet, pl. "Shitsureishimasu", vagy Ohaio gozaimasu", a többit elharapják és csak azt hallani, hogy "sssszzz!".

Megfigyelhető: mindig, amikor udvarias akar lenni valaki, de zavarni sem akarja a másikat a sok beszéddel, mert akkor túl közeli kapcsolatba kerülne vele és az megint csak nem udvarias. Pl. kevés a hely a boltban és valaki el akar előttünk menni. Kezével szeletelő mozdulatot tesz (talán egy szamurájkarddal gondolatban levágja kiálló testrészeinket?) majd egy "ssssz!" hangot kiejtve áttör.

T, a Fájdalom Hangja

Egyértelműen az "itai" (fáj) szó az eredete, ebből lesz az ita! ..ita! majd pedig a "t-t-t-t!"

Megfigyelhető: bármikor, ha valaki jajgat.

K, a Megtelt Pohár hangja

Ha nem akarom, hogy többet töltsenek, azt mondom: "k-k-k-k!" Fogalmam sincs, mi az eredete.

Megfigyelhető: a vacsoránál Sató-san sört tölt főnöke poharába, egyre többet, aki ezt a Megtelt Pohár Hangjával próbálja megakadályozni. De Sató-san nem hagyja magát megtéveszteni, és csurig tölti a poharat.

A nagy leleplezés

Eddig titkoltuk, de most már büszkék vagyunk rá; megy reggel munkába a sok kis robot... (ez az egyik metróbérlet-fajta hirdetése).

Akagi is dead

Délután lementem a sarki bótba, venni egy kis rizsát meg ezt-azt, ballagok hazafelé és látom, hogy iszonyú hosszú sor áll az Izumi Garden Gallery előtt, csupa feketébe öltözött ember, többségében fiatal, néhányan virágokkal (videó itt).

Meghalt valaki? De valahogy furcsa... az emberek beszélgetnek, nevetgélnek, fotózkodnak, sokan pedig - noha feketében vannak - egyáltalában nem tűnnek temetésre öltözve. Mi lehet ez? A bejáratnál nagy tábla jelzi, hogy Akagi úr temetési szertartása lesz bent. Megkérdezem az egyik szervezőt, hogy ki volt az a bizonyos Akagi úr, talán valami híres ember, hogy ennyien vannak? Bizony, mondja nagyon híres, a valaha élt... izé, volt legjobb mahjong játékos, igazi őstehetség... egyébként ő egy manga-figura, hogy-hogy, én nem ismerem? Szégyenkezve bevallom, hogy nem. De mi az, hogy meghalt? Tudja, már régóta Alzheimer-kórban szenvedett, a játéka sem volt az igazi, és az utolsó folytatásban összehívta a régi ellenfeleit, elbúcsúzott tőlük és mérget ivott. Hát ez igen sajnálatos, és most mi lesz, eltemetik? Azt azért nem, de meg lehet emlékezni róla és a hívei, a rajzolóval együtt mahjongot játszanak búcsuzóul.

Hát ez óriási, a rajzoló leöli a képregényhőst és most idecsődül a fél város a temetésre! Rohanok fel a fényképezőgépért.

Mire leérek elül a tömeg, de így legalább beférek és azért így is van mit nézni. Rendesen megcsinált soshiki (ez olyasmi mint a ravatalozás nálunk, de nincs tetem - még jó, hogy! - csak sok-sok virág és az elhúnyt képe) és vagy egy tucat öltönyös ember vadul mahjongozik négy asztal körül. Lehet persze mindenféle merchandise-t is kapni, elvégre biznisz az biznisz. És sok-sok ember, fiatalok, idősebbek, akik mind azért vonatoztak ide, hogy elbúcsúzzanek egy... mangahőstől. I love this country...

Hát akkor emlékezzünk meg az elhúnytról ezzel a rövid videóval (angol felirat is van!):

http://www.youtube.com/watch?v=yxBEvo7AYb8

Külcsín és belbecs

Ezt a rámenest már rég kinéztem, nincs messze az irodától, az akasakai szórakozónegyedben van, néhányszáz másik étterem társaságában. nagyon gusztusosan néz ki, nyers fapult, faasztalok, egyszerű, világos színek, nagy, szépen festett feliratok kanjival, pont, ahogy az ember egy japán éttermet elképzel. A menü színjapán, ezek nem nyalnak be a turistáknak, láthatólag nem ők a célközönség, a szakácsok pedig tiszta, fehér kötényben, homlokukon kendő, de igazából kínaiak, ezt tisztán hallani a kiejtésükön. Ez mind, megannyi jó jel. Berendelek egy chashúment, shióajival (sós alaplé), ez ugyan kicsit szabályszegés, mert arról volt szó, hogy mindíg az alap-ráment eszem, de hát a francba a szabályokkal! különben is, olyan ígéretes az egész.

Megjön a cucc, jól néz ki, bár sok benne a moyashi* és azért én nem vagyok annyira oda. Na nem baj, attól még lehet finom.

De nem az. A men ugyan nem rossz, de chashú száraz, mi van itt, kérem szépen, kilopták a cupákot? a moyashi a várakozásnak megfelelően túlteng és uncsi, a menma túlfőtt, szivacsszerűen puha, a leves pedig... vacak, egyszerű sós lé, lehet hogy nem szeretem a shióajit? meg is hagyom a végén, nagy bátran, pedig vertek már meg ezért okyakusant Japánban. Ez bizony méretes csalódás volt, meg sem kérdem, hogy olvassák az étterem nevét, "Itten-valami", de minek ennél többet tudni, ugyse jövök vissza. Na, hát ezért nem pontozom a dekort...

Men: 7

Leves: 3

Chashú & the rest: 4

Összpontszám: 14/30 --> gyenge

* szójabab-csira. Ízesítve, salátában szeretem, de magában olyan áttetsző, üres íze van.

Nem fért be

Most akkor az autó nagy, vagy a garázs kicsi? A Nemfértbe gyűjteményem szépen gyarapszik!

Az első, klasszikus Nemfértbe

Kisfurgonnal is lehet Nembeférni

Színkoordinált Nembeférő

Eredetileg ez a tűzoltóautó sem fért be, de egy hozzáépítés segített

Ez az autó a sarokházba sem fért be...

...és hiába toldotta meg a házát!

Hülyeszabályok - a Vécépapucs

Azt mindenki tudja, hogy Japánban le kell venni a cipőt, mielőtt bemegyünk egy lakásba. Ennek - mint annyi minden másnak Japánban - történelmi oka van: a régi japán házak alaprajza két, élesen elkülönült részre osztható, a földpadlós rész, a doma, ahová bocskorban-cipőben is be lehetett menni, régen az állatokat is beengedték télen, és a tatamival burkolt lakóterület, amit oszlopok tartottak és így nem érintkezett a földdel és szintben is el volt választva, ca. 60-80 cm-el magasabban volt. A tatamira értelemszerűen nem léptek fel cipőben, hiszen - ellentétben pl. a kőpadlóval - nehéz volt tisztítatni és tönkre is ment volna a kemény talpú cipőtől. Ez még nem hülyeszabály, ez teljesen logikus. Amikor aztán a lakások szép lassan elnyugatiasodtak, a most épült lakásokban max. egy tatami-szoba van, de leginkább egy sem, ez a különbségtétel megmaradt, és még a teljesen nyugati stílusú, tatami-mentes lakásokban is szigorúan le kell venni a cipőt az előszobában és papucsba bújni. Én még ezt sem nevezném hülyeszabálynak, hiszen mire jó behordani a sok piszkot a lakásba?

Van viszont a lakásnak egy része, ami területenkívüliséget élvez, vagyis a piszkossági faktora nem a lakáshoz, hanem az utcához igazodik. Ez pedig a WC. Biztosan itt is vannak történelmi okok, valószinűleg a WC is földpadlós helyiség volt régen, de az is lehet, hogy egyszer valaki még a Heian-korban részegen levizelte a WC-padlót, azóta ez így van és kész. A lényeg, hogy ebből kifolyólag a WC-be nem szabad, nem lehet, a házipapuccsal becsoszogni, sem pedig mezitláb vagy zokniban belépni. Ugyanez a helyzet az olyan éttermekben is, ahol le kell venni a cipőt, mert tatami van (sok van ilyen és szeretjük őket). De hát mégiscsak macerás dolog lenne a bejárathoz visszamenni, átvinni a cipőnket a lakáson/éttermen, és csak a WC-hez újra felvenni, majd pedig le és vissza.

Színre lép tehát a Vécépapucs.

Ez egy viszonylag visszafogott dizájn

A Vécépapucs jellegét tekintve olyan mint a házipapucs, csak annál három számmal kisebb, műanyagból van, rikító, ronda színű és gyakran valami vicces van ráírva és/vagy rajzolva. Az elsőt nem tudom miért van, a többire még visszatérünk. Tehát amikor kimegyek vécére, gondosan lerakom a papucsomat a bejárt előtt, kinyitom a WC ajtaját és - ügyelve, hogy ne lépjek se papuccsal, sem pedig mezítláb a borzasztóan piszkos WC padlóra - beleügyeskedem a lábomat a Vécépapucsba. Pontosabban a nagylábujjamat, vagy jó esetben a lábom első felét, a többi ugyanis sajnos kilóg belőle és bizonnyal rettenetesen piszkos lesz. Dolgom végeztével ugyanez fordítva. Igen ám, de míg befelé menet még csak-csak megbotlok a Vécépapucsban és felveszem, kifelé azonban, talán a megkönnyebbülés miatt? erre már ritkábban figyelek. Így hát áll az ember a szoba közepén és az a fura érzése támad, hogy nézik, egy idő után rájön, hogy konkétan a lábát nézik, odapillant és meglát egy pár sárga papucsot, rajta piros, bilin ülő kisfiúval, elvörösödik, hebeg valamit és kimenekül.

Vagy lehet, hogy ez nem is baleset, hanem maga a CÉL? Hiszen a Vécépapucsot viselő gaijin vicces, nagyon vicces, a móka kiapadhatatlan forrása, unalmasabb lenne az ország nélküle...

Véletlenek egybeesése

Ha 2009 szeptember 20-a, vasárnap, délelőtt 9:51 perc van és süt a nap és már megreggeliztem és még van még egy pár percem indulásig és jó a kedvem és hanyatt fekszem a padlón és hátrafelé, a fejem felett kinézek az ablakon, akkor pont ezt látom.

Aki nem hiszi, próbálja meg.

Megeszik a napot

Hát ez nem megy, feladom. Azt gondoltam, most ne kínozzuk magunkat az írásjelekkel, elég, ha szavakat tanulok, jó sokat, és akkor majd egyre választékosabban fogok beszélni japánul. De már látom, ez nem fog menni, ha nem foglalkozom a kanjikkal. Pedig tényleg jól elvagyok írás-olvasás nélkül; ha kapok valami fontos levelet, azt felolvastatom, ha irnom kell, azt leírom kompjuteren fapadosan (jó sok hiraganával) vagy lediktálom, aztán a kollégák meg kisimogatják. Akkor hát minek kínlódni ezekkel a megjegyezhetetlen krikszkrakszokkal*?

A kanji nem is az íráshoz, hanem a beszéd miatt. Ez elég hülyén hangzik, de rögtön megmagyarázom.

A japánban öt magánhangzó van: a, i, u, e és az o; nagyjából úgy ejtik őket mint magyarul. Mássalhangzóból sincsenek túl jól eleresztve, r=l, b=v, h=f, a firnyákosabbakból (gy, zs, ty satöbbi) meg ne is beszéljünk, azok egyszerűen nincsenek. Marad úgy 15-20 mássalhangzó (azért vagyok ilyen bizonytalan, mert mivel önnmagában mássalhangzó a japánban szinte nem is létezik, így nehéz pontosan megállapítani, hogy magyar értelemben mennyi van). Mivel (majdnem) minden mássalhangzót követ egy magánhangzó (vicces lehet, amikor egy japán szerb-horvátul tanul! vajon hogy ejti azt, hogy zmrzlina meg krk?) kombinációk nagy része le van tiltva. Aztán egy másik részük meg egyszerűen csak nem fordul elő. Egyszóval a rendelkezésre álló hangkészlet meglehetősen korlátozott.

Ebbe a kis számú dobozba kellett belegyömöckölni annak idején az 5-6000 kínai irásjelet. Nem lehetett könnyű... a kínai hangkészlet összehasonlíthatatlanul gazdagabb, ott gyakorlatilag minden kanjinak van saját hangalakja**, így amíg pl. a kínaiaknak ez a két írásjel: 小 és 渉 teljesen másképp ejtődik, japánul mind a kettő "shó"-nak ejtendő. Leírva persze egyből mindenki tudja, hogy az első az a "kicsi" míg a második "kapcsolatban lenni valakivel". És ha azt mondjuk, hogy "kóshó" akkkor a hangzás alapján lehetetlen eldönteni, hogy a fejünkben a "negotiations" vagy "public name" vagy "welfare minister" vagy "school badge" vagy "(historical) investigation" vagy "ore deposit" vagy "noble" vagy "spring of yellow buds" vagy "licensed prostitution" vagy "authentication" van-e, vagy pedig inkább a Kóshó (1455-1457) korszakra gondoltunk éppen. És ez egyáltalában nem kirívó példa...***

Dehát akkor hogyan tudnak a japánok egyáltalán japánul beszélni? Nehezen. Kontextus rulez. Ha éppen üzleti tárgyaláson próbáljuk lealkudni a viszonteladó marginját akkor nyugodtak lehetünk; ha azt mondjuk, hogy "kóshó shimasu", nem fognak kuncogni és azt hinni, hogy éppen bárcás prostitúcióra biztatjuk őket. Na de mi van akkor, ha éppen a strici alkuszik? Nyilván, hogy a kontextus nem minden esetben teszi egyértelművé a jelentést... ilyenkor jön a kanji rajzolgatása, papírra vagy tenyérre vagy újabban inkább egy katakana-angolsággal odavetett szó, hogy pl. ez esetben mondjuk az, hogy "negó desu" (a negó az a negotiation japánosítása). Elég perverz az hallani, hogy az angolul alig (pontosítsunk: egyáltalában nem) tudó japán sararimenek angol (vagy annak vélt) szavakkal magyarázgatják egymásnak mire is gondolnak...

De ez még mindig nem a végső ok, amiért kanjikat kell tanulni; elvégre tudok én angolul (és élek is vele). Hanem mert másképp nem bírom megjegyezni azokat a nyomorult szavakat. Megőrülök. Van "kaishó" meg a "kaijó" (mind a kettő egyenként 8-10 jelentéssel), ott a "keijó" (6 jelentés) és a "keiyó" (4) aztán ugyanezek rövid "o"-val: kaisho (3) kaijo (3) keijo (6) keiyo (2). Ha eltévesztem, néznek rám bután (de nem szólnak, mert nem illik a főnököt kijavítani...). Csak úgy lehet rendet rakni a fejemben, ha tudom, hogy pl. a 会場-ban (kaijó = assembly hall) a kai az "találkozni", és ez ua, mint a kaisho-ban a kai (会所), és ez azt jelenti hogy klub (találkozás + hely). Rögtön helyére kerül minden. És akkor vannak olyen gyöngyszemek, mint a "nisshoku" (napfogyatkozás): 日食. Igy önmagában nem egy nagy szám, de ha tudom, hogy az első kanji azt jelenti, hogy "nap" ("nichi"), a második meg hogy "enni" ("shoku") akkor gyerekjáték megjegyezni, megeszik a napot, hát nem gyönyörű?!

Tehát minden rendben van, most már csak azt a 2000 kanjit kellene végre rendesen megtanulni, ami a gimnáziumi szintnek felel meg, piha, ez már szinte a nevetségességig lájtos, ahogy Nyelvész Józsi mondaná...

-----------------------------------------------

* ez most nem volt szép, mert igazából szeretem őket. Nézni.

** persze ott meg az bonyolítja a dolgot, hogy ua. a kanjit másképp kell kiejteni mandarinul, shanghaiul vagy éppen kantoniul. Hja, az élet nem egyszerű...

*** kisérletezésre javaslom a kiváló Nihongodict-et: http://www.nihongodict.com , ezeket az eredményeket is onnan szedtem

Matsuri

 

Japánban minden rendes városnak vagy kerületnek van matsuri-ja, vagyis fesztiválja, vagy akár mondhatnánk: bucsúja, évente egyszer, többnyire a helyi shitó szentély rendezésében. Ilyenkor általában körbeviszik a mikoshi-t, ami egy hordozható szentély, talán, hogy az ott lakozó helyi kisisten, a kamisama, mint egy kiskutya, megjelölhesse a körzetét. A dolog időnként látványosabb és/vagy vadabb formákat is felvehet, van, ahol a fiatalok olajozott póznákra másznak, jeges vízbe merítkeznek, vagy épp görgő szálfákon csúsznak alá egy meredélyen; mindegy, csak fájjon és be lehessen közben rúgni, ez utóbbi ugyanis szerves része a történésnek, és itt ne csak afféle szalonspiccre gondoljunk, hanem rendes, fekvehányós lerészegedésre.

Ő láthatólag már ráérzett a matsuri lényegére

A matsuri kiváló alkalom a helyiekkel való vegyüléshez, ha eleget bámészkodik az ember, akkor előbb-utóbb felajánlják, vagy inkább berángatják, a cipelők közé, izzadj te is, vazze! utána meg jól leitatják; a kettő értelemszerűen szoros árukapcsolásban van, külön-külön egyik sem működik. Tegnap itt, Roppongi Icchómében cipelték a mikoshit, én ezúttal megmaradtam a hűvös kivülálló szerepében, inkább fotóztam és nem törtem össze a kamerát. Ime az eredmény:

Az se baj, ha esik az eső

Egyet előre, egyet hátra

Multikulti matsuri

És akkor egy mozi is:

Hülyeszabályok - az Uszoda

Óra ötvenkor füttyent az úszómester és a közönség engedelemesen megindul kifelé a medencéből. Én, aki öt perce jöttem, ezt igyekszem nem tudomásul venni és úszok tovább. Jön a fordulóhoz egy fiatal segéd-úszómester, de én fürgébb vagyok, gyorsan megfordulok és úszok vissza a másik irányba gyorsúszásban, a fejem szinte végig a vízben, így igazán megérthetik, hogy nem látom, amint közben vadul integetnek a partról.

Újabb 25 méter, muhaha.

Persze tudom, hogy a móka nemsokára véget ér, mert a következő fordulónál már minden bizonnyal az uszoda egész vezetősége fog ott állni, a tűzoltók meg valószínűleg már útban lesznek. Így amikor elérem a falat, engedelmesen megállok, ja, hogy ki kell menni, jajj, bocsánat, nem hallottam, de tényleg miért is kell kimenni? mert, hogy ez a szabály? aha, értem, de tessék mondani, MIÉRT? Ez a kérdés teljesen kiborítja őket, tanácskoznak egy darabig, a szenior úszómester végül azzal a válasszal áll elő, hogy "az egészségem érdekében". Értem, köszönöm az aggodalmat, de én most jöttem, nem vagyok még fáradt.

De akkor is ez a szabály.

Na jó, ne feszítsük tovább a húrt, kimászom. Közben mintát vesznek a vízből, ez rendben is lenne, de miért kell ehhez kiüríteni a medencét? majd alaposan megszemlélik a medencét, megszámolják az elmúlt órában keletkezett vizihullákat, melyek számossága - tekintve a 120 cm-es vízmélységet - általában meglehetősen alacsony.

Aztán várunk.

Egészkor újabb füttyszó, lehet bemenni a vízbe, úszni egy hosszat, majd a fordulóban sorban állni, majd megint egy hosszat, egészen a következő óra ötvenig. Jobb, mint a zen.

Down and out in Tokyo

Ilyen is van, nem is kevés. Ezrek (tízezrek?) élnek dobozokban, sátrakban. Ez a hajléktalan elég kreatívan oldotta meg a kérdést (ráadásul, ha belegondolunk, a kuckója egész mobilis; csak össze kell csuknia az ernyőket!) és még a színkoordinációra is ügyelt.

Ai Wei Wei

A neves kínai minimalista-akcióművésznek és építésznek most megy a kiállítása a Mori Museum of Art-ban. Olyan minimalista dolgok, és ahogy ilyenkor lenni szokott, van aki fikázza, és van aki imádja. Nekem viszonylag bejött, tetszett a képgaléria a Bird Nest stadionról*, a lukak, amin át lehet nézni, az 1 m3-es teakocka, egy érdekes dokumentumfilm vidéki kinaiaknak a kasseli Documentára való utaztatásáról, meg hasonlók. Az építészeti munkákat kifejezetten jónak találtam. Aztán van egy megdöbbentő képsorozat, ahol a művész leejt egy értékes, Tang-korabeli vázát, ami össze is törik, ahogy kell. Ai Wei Wei szerint a váza elejtésével a régi érték ugyan elpusztul, de az akció során új érték keletkezik. A fene tudja, elég perverz, de néha úgy érzem, van benne valami. Vagy mégsem, de mindenesetre elgondolkoztatott.

Aztán volt egy rózsafából kiesztergált Kína-szobor/térkép, 1 m magas, az egyes provinciák külön-külön kis oszlopocskákként megfaragva. Gyönyörű tárgy volt, fantasztikus kidolgozással. De álljunk meg egy pillanatra: az egymásba kapaszkódó provinciák-etnikumok, a sok kis részből összálló egységes egész, ami mellett persze ott vigyorog Taiwan is, naná, hogy! Wei úr, nincs ennek egy kicsit olyan kormánypártias stichje?

Van egy ötletem, Wei úr! Mit szólna, a éjjel beszöknék egy jobb fajta láncfűrésszel és kivágnék ebből a gyönyörű műből, egy darabkát... mondjuk, olyan Tibet-formájút. Ugye, jól értem, hogy akkor is teremtődne új érték?

----------------------------

* társszerző / közreműködő volt a Herzog / de Meuronék mellett, whatever it means...

Hal Yamashita

This is a special for my dear friends Alessandra (who has been solicited me to write in English) and Shawn, both wonderful (professional) chefs, whish you could be here, err.. Alessandra, being a vegetarian might not have enjoyed every item, but hey, life cannot be perfect.

The evening did not start off too well, as Judit and her designer-troupe got locked in a three-hour traffic jam around Odaiba, they had plenty of time admire the beauty of the Rainbow bridge. I was lucky to leave the group earlier, skipping the last exhibition, thus I got home more or less smoothly by train, although that time I did not feel it was so great. But big miseries bore big reliefs, so the time I got to the restaurant, the mood was already high, aided by the excellent champagne. Soon we received a tiny cup of green, soup-like substance, according the menu it was "Amuse bouche" (whatever it means) - it was topped with slim slices of red pepper and tiny pieces of okra, went great with the champagne.

Than we were served two spoonful (it was served in two spoons!) of uni, rolled in thin slices of raw Kobe beef, plus a bit of caviar on the top, chef's special, they said. Indeed, it was really special... the uni harmonized with the beef extremely well and by that time we received a fresh and flowery chardonnay (dunno the name, sorry...) which was a treat with the silky uni-roll.

Next came something really funky: little pieces of grilled anago on the top of foi gras + some balsamic vingar souce! and the goose liver was from - where else? Hungary! The foig gras was grilled slightly crunchy, which created a truly nice texture to this composition. This was followed by a salad of veggies with some deep-fried fish, nice, but did not measure up in creativity to the former two dishes.

The intended pinnacle of the evening was charcoaled Kobe beef (Yamashita-san is from Kobe, don't forget!) with grilled veggies and "radish and seaweed sauce". Well, as one can expect, the beef was perfectly tender, juicy, slightly - but not overtly - rare. Judit, who is not a big friend of bloody steaks, was also throughly impressed. And what wine came with it! a truly wonderful Australian Merlot + Shiraz couvee, from the cellar of Peter Lehmann (it seems that fortunately at least one of the Lehmann Brothers avoided the finance industry), with a velvety, fruity richness and long-long aftertaste.

After the steak, with a surprising turn, two negiri-zsushi appeared; a maguro and an aji (sardine) both are shun-no-mono, the aji was gracefully seasoned with yuzu. We love yuzu; I guess if I have to pick one taste that would represent for me Japan, this would be it... The dessert tofu and figues in salty wine jelly. It was again really unique; but I will not remember the dinner because of this. The best moments unquestionably came at the beginning: the uni/beef and the foie gras/anago combos.

After the dinner I learned from the home-page that that was the "Akamatsu" menu, for 11.000 yen. I'm not saying it is a steal, but - provided the quality and innovation - it is well worth it (actually, I expected a higher figure). If you want a truly memorable dinner and don't mind spending this much it is certainly recommended. (Well, best to be invited, as we were....).

Food: 9/10 (just to leave some space for the future)

Decor: 7/10 (nice but not astonishing)

Price/performance: 7/10 (I think this is pretty good at this price level..)

Unfortunately I did not take any pictures, so I have borrowed some from the webpage. You can read more about the Hal Yamashita restaurant at Midtown here.

Dangerous World

Valami kavarás volt, spam, vagy mi, mindenhová bekerült egy kinai nyelvű megjegyzés, linkkel. Leírtottam őket, de ha esetleg megint jön, sicher was sicher, NE kilikkeljetek rá. Ezzel egyidejűleg egyelőre letiltottam a névtelen bejegyzéseket (Google fiokkal, Open ID-vel stb. továbbra is lehet) ill. moderálom a 7 napnál régebbi posztokhoz tartozó kommenteket. Bocsi, de 安全第一 vagyis a biztonság mindenekelőtt...

Cocoon Tower

Minap fikáztam a fikázókat, de most bevallom, én sem vagyok teljesen elégedett. Itt van ez a Cocoon Tower Shinjukuban, messziről olyan hű, azannnya! de küzelebbről kiderül, hogy ez alapvetően egy elég nagy hasbaakasztás, ami szerkezetnek néz ki, az a körbetekert szigetelőszalagszerű izé, csak az üvegre ragasztott tapéta illetve részben burkolat, de hát igy megy ez manapság. Hát... nem tudom. Kicsit gagyi.

Mode Gakuen Cocoon Tower, 50 emelet, 204 méter magas, tervezte: Tange Associates (igen, a Kenzo, de már nélküle) funkció: divattervezési főiskola.

A leleplezéshez kattintsatok ide. Az épületről itt olvashatok még:

http://en.wikipedia.org/wiki/Mode_Gakuen_Cocoon_Tower

GK Design

Ez a bácsi tervezte ezt az őrületesen gyönyörű motort. Mindig is ilyet akartam. És neki van is egy otthon...! Be is kapcsolta egy kicsit, a motor azt mondta, hogy bu-hu-hu-hu... More of GK Design here: http://www.gk-design.co.jp/english.html

A Miyake-hadművelet

Alapvetően utálok leárazásokra járni, néhány nyamvadt százalék kedvezmény fejében tolakodni, lökdősödni, küzdeni. A kultúrált vásárlás híve vagyok, inkább fizetek egy kicsit többet, de ne lihegjen egy izzadt bargain-hunter a tarkómon.

De kivétel minden szabály alól van, ez esetben ezt Issey Miyakénak hívják. Aki esetleg nem ismerné e nevet; ő az egyik (ha nem a) leghíresebb japán ruhatervezó, vagy inkább: a divat forradalmára, kultúrikon. Elképesztően gyönyörű ruhák, elképesztő árakon. A Miyake-üzletekben ráadásul leárazások nincsek, ha nem tetszik, ne vedd meg. Van viszont évi kétszer vásár, a kikötőnegyed egyik üres épületében, ahol a rendes ár 20-40%-án lehet hozzájutni ezekhez a kincsekhez, ám ide csak meghívással lehet bejutni.

Az idei nyár végi, augusztusi vásárra viszont szereztünk meghívót itt élő francia építész barátomtól (merci, Manuel!). Ismerve Judit mélyen szántó vonzalmát e brand iránt, nem volt kétséges, hogy ott a helyünk... Egyszer már voltunk egy ilyen Miyake-vásáron, de későn értünk oda, de ami ennél is fontosabb, taktikailag tökéletesen felkészületlenek voltunk, tehetetlenül néztük, ahogy a 4-6-os zárt falanxokba szerveződőtt japán háziasszonyok feldolgozták a ruhákat és mi már csak a maradékban turkálhattunk. Az idén már jobban rákészültünk:

07:01 – indulás otthonról, a felszerelés (szendvics, víz, iPod, újság) a hátizsákban.

07:27 – megérkezünk a helyszínre, a sor már most is terbélyes, az átlagéletkor úgy 55 körül lehet és legalább harmincan állnak előttünk. Ezek a nénik itt éjszakáztak?

07:35 – Jókor érkeztünk, mert alig néhány perc múlva már mögöttünk is állnak vagy huszan, de az Y kromoszómát továbbra is csak én hordozom. A tesztoszteron szint ennek ellenére nem nevezhető alacsonynak...

08:00 – A biztonsági őrők felállítják a kordont és átterelnek mindenkit. A várakozók fegyelmezetten, a sorrend precíz megtartásával sorolnak át.

08:50 - A mögöttünk állók elérkezettnek látják az időt, hogy felöltsék a sertésinfluenza elleni védőmaszkot.

09:16 – Érezhetően nő a feszültség. Az emberek felállnak, összehajtogatják a kisszékeiket, a sor tömörödik. Mindenki felkészül az ütközetre.

09:18 – Kettős sorokba állítanak minket és nyolcas csoportokban a lifthez vezetnek. A liftbe való beszálláskor a csoport tagjait fordított sorrendben engedik be. Először nem értem, de aztán rájövök: azért, mert így aki utoljára száll be, a legjobb pozícióba kerül a kiszálláskor.

09:30 – START! A liftből kilépve a disztingvált japán háziasszonyok fürgén nekiiramodnak. Taktikánk szerint az első fázisban különválunk; Jutka célzottan támadja meg az általa kedvelt sub-brandeket (Me, Pleats, please!, Fete) míg én a mennyiségi mutatókra hajtok; lassan, széles, kaszáló mozdulatokkal haladva igyekszem a lehető legnagyobb mennyiségű ruházati cikket betakarítani a fogasokról.

09:35 – Megtelt a kezem, nem bírok már több ruhát leszedni. Taktikát váltunk, kezdődik a második fázis; mostantól mint szállítóeszköz funkcionálok, Jutkát követve cipelem a begyűjtött nyersanyagot, ő még hozzátesz ezt-azt a kupachoz.

09:42 – Harmadik fázis: megállunk és lepakolunk mert most már tényleg nem birunk több ruhát összeszedni. Kezdődik az Első Válogatás, az árcédulát egyelőre nem nézzük; a cél az, hogy az iniciálisan felhalmozott ca. 30-40 ruhadarabot emberi számosságúra csökkentsük (mondjuk, egy tucatra). Nekem most elsősorban a zsákmány őrzése a feladatom, ill. néha véleménynyilvánításra is fel vagyok kérve.

10:12 – Egyre nagyobb a tömeg. Hirtelen feltűnik Tom Heneghan, egy régi haverom. Elkezdünk dumálni és bár a kezemet a kupacon tartom, egy szemfüles japán néni a hónom alól kicsen egy sálat. Jutka figyelmeztet, hogy ez így nem lesz jó. Elbúcsúzok Tomtól és ráhasalok a ruhakupacra.

10:26 – Sikeresen lecsökkentettük a ruhák számát 14-re. A félredobott ruhákra hiénaként csapnak le a későnjövők. Kezdődik a negyedik fázis; eljött a kemény, fájdalmas döntések ideje, vagyis a Második Válogatás. Két kategóriát hoznuk létre: a Kihagyhatatlant és az Ellenállhatatlant. Jutka újrapróbál mindent, én közben digitális fotókat csinálok, melyeket közösen kielemzünk, a végösszeget pedig az iPodon követjük. A cél, hogy az eredeti keretösszeg kétszeresén belülre kerüljünk...

10:51 – Sikerül eljutni 6 darabhoz ami már csak a budget 182%-ba kerül. Megegyezünk, hogy három éves amortizációt fogunk alkalmazni, így nem borítja fel annyira a családi P/L-t. Fizetünk. A vezérkar a Miyake-hadműveletet sikeresnek nyilvánítja, gyönyörű ruhákat vettünk és hihetetlen mennyiségű pénzt spóroltunk meg (szintén hihetetlen mennységű pénz elköltésével).

Még több Miyake itt: http://www.isseymiyake.co.jp