Roppongi, szombat, reggel 8

Sad? érdeklődik egy vélhetőleg thaiföldi illetőségű hölgy, mintha ez lenne az egyetlen felhozható mentségem az elutasításra. A lányok álmatagon sütkéreznek a napon, nem lehet tudni, hogy komolyan gondolják-e, hogy ilyenkor még valaki kötélnek áll. A police box előtt egy fiú nagy igyekezettel hányni próbál, de nem megy, feltehetőleg túl részeg hozzá, a rendőr egy darabig együttérzően nézi, majd kicsit odébb tessékeli. A nigériai felhajtók most inkább egymás abajgatásával vannak elfoglalva, a Starbucks közönsége pedig meglehetős vegyes; a foteleket nagyrészt az éjszakát itt kibekkelők foglalják el, de van már néhány laptopos bizibadi is. Eközben odakint néhány buggyosnadrágos-vágottcsizmás munkásgyerek már pakolja le a szerszámokat egy teherautó platójáról; az egyik étterem portálja át lesz alakítva, estére nyilván kész kell lennie. Általában szólva: nem lehet tudni, hogy a tegnap utolsó perceit látjuk-e vagy ez már a máma. Valahogy össze van ez csúszva most egy kicsit...

Sad? az éjszaka romjain keresztül az állomás felé botorkáló fáradt arcú hostessek, az utcán heverő embermaradványok, a kocsmák bezárt ajtajai és az előttük halmozódó szemét még karasuk nélkül is melankóliával tölthetne el. De a nap már melegen süt talán már egy kicsit melegebben is a kelleténél és Tokyó különben sem olyan város, amelyik sokáig hagyna merengeni, helyette inkább taszít egyet rajtad és megjegyzi, hogy told el a bringát, tesó, útban vagy! mindezt persze udvariasabban, de a lényeg ugyanaz marad: most már visszavonhatatlanul elkezdődött az új nap.