Hardver és a szoftver

Japánban a fizikai világ, a hardver, állandóan változóban van, aki itt él, annak hozzá kell szokni, hogy csak a változás az örök. Épületek tűnnek el és pattannak ki a földből szinte napok alatt, ez alig túlzás! megtörtént, hogy elutaztunk egy hétre, és a szomszéd ház eltűnt, mire hazajöttünk. Ez a fékezhetetlen rombolási és épitési láz természetszerűleg a közlekedési vonalakra is kiterjed, autópályákat, hidakat, alagutakat, vonat- és metróvonalakat építenek és adnak át havi rendszerességgel. Az egyik ilyen forrongó helyszin például Shibuya, ahol az utóbbi években már nem is próbálkozok, hogy izommemóriából megtaláljam a helyes irányt, hiszen az építkezések miatt napról-napra más és más útvonalon kell menni. Tokyo, a világ legnagyobb metropolisza állandó lüktető mozgásban van.

Shibuya ahogy éppen most kinéz

Japánban a szokások, a szabályok, a szoftver, alig változik, nehéz ennél, a szó hagyományos értelmében vett, konzervativabb országot találni. Ha egyszer valamit kitalálnak, hogy az hogyan és mint legyen, az úgy is marad egy jó darabig. Ezért, bár a hardver folyamatosan megújul, a szoftver szinte alig frissül, az országot nem ritkán még a 19-ik században kialakított törvények és a még ennél is régebbre visszamenő szokások szabályozzák. Az odahaza triviális “milyenek lesznek jövőre az adószabályok?” kérdést itt nem is értik, milyenek lennének, hát olyanok, mint eddig. De ha mégis, nagyritkán változik valami, akkor azt hosszas előkészítés és széles körű felvilágosító kampány előzi meg. Ezek után talán nem meglepetés, hogy a japán, gránitszilárdságúnak ugyan nem nevezett, alkotmányt sem változatják meg túl gyakran, konkrétan egy betűt sem változott, mióta MacArthur tábornok csapata 1947-ben azt megírta.

Ez a megnyugtató állandóság a közlekedési eszközökön unos-untalan hallható bejelentésekre is igaz. Itt nincs improvizálás, vicces kedvű buszsofőr, hangulati hangsúlyok, ami egyszer eldöntetett, az úgy is marad. Ezért, ha ebben az állandóságban a legkisebb dolog is megváltozik, földrengés-szerű megrázkódtatást okoz a megfigyelőben. Így talán érthetőbb az a sokk, ami a Ginza metróvonalon ért a minap. 

“Kiiroi sen no sotogawa ni omachi kudasai”, vagyis “kérjük, hogy a sárga vonalon kivül várakozzon!” mondták ezt, mióta eszemet tudom a metróban. Erre az idén azt hallom, hogy “Kiiroi box no naka ni omachi kudasai!”, vagyis “kérjük, hogy a sárga négyzeten belül várakozzon!” és ez bizony felér egy forradalommal. Vajon milyen viták előzhették meg ezt a döntést? Voltak-e éjszakába nyúló értekezletek, ahol ezt a kérdést időről-időre megvitatták és egyszer csak megtörtént az áttörés? Álltak-e az egyik oldalon lángoló tekintető fiatalok, akik késhegyre menő vitákat folytattak a tradíciókat elszántan védő idősebb generációval szemben? Vagy inkább jött egy új felső vezető, aki valahol külhonban elért sikerei után hazatérve erőltette-e át ezt a radikális döntést a csendesen dohogó beosztottjain? Esetleg ez egy állami direktíva, ahol az ország nemzetközibbé tétele szempontját szem előtt tartva kérte meg a kormány a vállalatot, hogy gondolja át, hogyan tudná közelíteni a hang-bemondásokot a nemzetközi normákhoz? És egyáltalán: kinek állt ez érdekében? 

Újabb kínzó kérdés, melyre vélhetően soha nem fogjuk megtudni a választ.