Másik szoba, másik haza

Otthon vagyok most egy bő hétig, ez remek alkalom lenne egy kis fikázásra, minthogy szörnyűek az utak, udvariatlanok az emberek, hideg van és ráadásul BKV sztrájk meg effélék, de ez túl könnyű célpont, inkább most kihagynám, ha nem nagy baj. Inkább arról, hogy miért van az, hogy minden másutt van?

Mert másutt vannak a tárgyak: a kabát, amit épp fel akarok venni, a könyv, amibe belenéznék, a bicikli, amire felülnék. A másik szobában, a másik emeleten, a másik városban, de leginkább a másik országban; pedig életemben hihetetlen energiát öltem már abba, hogy dolgaim az éppen megfelelő helyre kerüljenek. De nemcsak a dolgokkal van ez így; másutt vannak a barátok, a család, sőt, másutt vannak a hangulatok is: ücsörögni a karosszékben a kandalló előtt, leugrani szombat reggel a Lehel piacra egy kis tokaszalonnáért, vagy hirtelen felindulásból színházba menni, hoppá, nem ezt nevezik véletlenül honvágynak? Node, amíg Budapesten laktam, éppúgy hiányoztak a tokyói hangulatok (pedig az nem is Hon); szerettem volna újra hazaérkezni a Régi Házba, hanyatt feküdni a földön és beszívni a tatami illatát, este lemenni a sentóba a kislavórral a hónom alatt, majd enni egy rendes ráment és dumálni a Tokyóban hagyott barátokkal. A honvágy, számomra legalábbis, most már mindig, végérvényesen kétirányú lesz és legutóbbi Tokyóba költözésemmel éppen csak megfordult a vágy-áram iránya. Mert utazni és főképp másutt élni, szükségszerűen hon-vággyal, vagyis, ahogy ezt Gautama herceg tanításából tudjuk, szenvedéssel jár; hiszen utána mehetünk bárhová; valami biztosan hiányozni fog.

Legjobb tehát, ha ki sem mozdulunk otthonról, tévét nem nézünk, könyvet nem olvasunk, csak bámuljuk az üres falat, és akkor elmarad a szenvedés? Ám gondoljunk bele: valaminek a kínzó hiánya, az üresség éppúgy meghatározza a formát, mint a valóság maga. Így hát a vágyakozás múltbéli vagy távoli dolgok, emberek és hangulatok után mégiscsak gazdagabbá tesz, mintha mindezek meg sem történtek volna. Így már nem is fáj annyira...