Két meeting

Nem vagyok nagy híve a nemzekarakterológiának, mert az a tapasztalatom, hogy a különbségek az egyének között jóval nagyobbak, mint a nemzetek átlaga (az un. "nemzeti karakter") között, de hát.... emellett nem lehetett csak úgy elmenni (a nevek természetesen nem igaziak).

------------------------------------------------------------

Park úr fél tizenegyre igérte, hogy jön, de nem jön, késik, talán el sem indult Seoulból, nem tudjuk, mert nem lehet elérni telefonon. Tizenegy után, amikor már feladjuk a reményt, megjelenik, némi rosszallással a hangjában felemlíti, hogy nehéz megtalálni az irodánkat, aztán az asztal tetejére hajítja aktatáskáját és helyet foglal. A névjegycsere után biztosít bennünket arról, hogy óriási szerencsénk van, hogy vele találkoztunk, mert őneki a tenyerében van a koreai piac, úgy ám! mondja és közben a teáscsészére bök, jelezvén, hogy kér még, majd folytatja: mert ő - itt ismét magára mutat - csakis, egyedül ő tudja nekünk megnyitni azokat a kapukat, ami mögött feltárul majd a hatalmas koreai piac, de látván kételyeimet azonnal megnyugtat, ne aggódjak, hiszen itt a bizonyíték, és koreai nyelvű iratokat rángat elő az aktatáskájából, iratokat, melyek szerinte egyértelműen bizonyítják, hogy ő ezt a terméket el tudja adni, hogyne tudná, hiszen mindenkit ismer, de még ennél is fontosabb legfontosabb, hogy - a fejére bök - I am thinking! és ezért tudja, hogy mi kell a piacnak.

Próbálok kérdezni valamit tőle, de ez nem könnyű, nem engedi, hogy közbevágjak, hosszasan ecseteli életútját, sikereit és időnként megjegyzi, hogy bizony, nagy szerencsénk van. Lassan menni kell ebédelni, otthagyunk hát csapot-papot, amikor visszjövünk, a magam részéről már vélem, hogy már mindent megbeszéltünk és Park úr lassan elmegy, de nem, Park úr leül és megkérdi, hogyan tudhatna az internetre csatlakozni, mert meg kellene nézni a mailjét. Nem gond, nyugtatom meg, maradjon nyugodtan, kettőig szabad a helyiség, akkor viszont lesz itt egy meetingünk, nyomom meg a mondat végét kevéssé. Park úr marad és teljesen nyugodt, csak akkor húzza fel magát egy kevéssé, amikor telefonál az irodájába, ekkor egy darabig ordibál koreaiul, majd pedig kér még egy teát. Vele ellentétben mi egyre kevéssé vagyunk nyugodtak, részben mert az egylégterű irodában a kiabálás miatt nem bírunk dolgozni, de főleg, mert mindjárt két óra és jön Yamamotó úr, aki persze szokása szerint tíz perccel korábban érkezik, és nem tudom leültetni, mert Park úr még vadul internetezik. Bemegyek hozzá és udvariasan megkérem, hogy fáradjon át a másik szobába, nem, akkor ő már megy is, mondja és csomagolni kezd; felrakja a bőröndjét az asztalra, (japán kollégám arca összerándul a borzadálytól, hiszen az a bőrönd az előbb a padlón volt), majd búcsúzóul még fellök egy teáspoharat és némiképp indignálódott arccal távozik.

Yamamotó úr és kisérete mindeközben türelmesen várakozik az előtérben; csak mikor már teljesen letisztult a helyzet, merjük őket beengedni. Ceremónikus névjegycsere, leülünk és hosszasan dicsérgetni kezdjük egymást; mennyire nagyszerű és csodálatos a másik cége és mekkora megtiszteltetés nekünk velük dolgozni, iee, iee*, éppen ellenkezőleg: nekik óriási öröm, hogy ilyen fantasztikus jövő előtt álló vállalattal kerülhettek kapcsolatba. Ezek után rátérünk a gazdasági helyzet taglalásába; miszerint az sajnos továbbra is kedvezőtlen, de mintha már a javulás első jelei mutatkoznának, ám ez nem szabad, hogy hamis reményekkel töltsön el, mert ez a javulás vélhetőleg nagyon lassú lesz és még az is lehet, hogy csak ideiglenes, sőt látszólagos, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy a fellendülés egy újabb visszaesés előjele, bár ez persze nem bizonyosság, és így tovább.

Amikor már kezdünk kifáradni, óvatosan megkockáztatok egy kérdést; tekintve a lassan javuló körülményeket, nem lenne-e elképzelhető, sőt, talán tanácsos, növelniük a termékünk terjesztésével foglalkozó alkalmazottainak számát a jelenlegi egyről mondjuk... kettőre? Válaszul bocsánatért esedezik, hogy ezt eddig nem tette meg, és biztosított arról, hogy leghőbb vágya, hogy ez így legyen, sőt, egészen biztos abban, hogy ez hamarosan így is fog történni, de ehhez a keresletnek még egy kicsinykével növekednie kellene, ami már minden bizonnyal csupán hónapok, de az is lehet, hogy csak hetek kérdése. Talán azzal tudnánk ezt a folyamatot siettetni, teszi hozzá, ha mi - nem is az anyagiak, hanem inkább a szimbólikus jelentősége miatt - egy kevéssel megemelnénk a marginjukat, nem sokkal, csak úgy 5%-al, mert ez, és itt kissé megnyomja a szavakat, rendkívül jótékony hatással lenne az eladásokra, ebben ő teljesen bizonyos. Most rajtam a sor, hogy bevalljam, mennyire szeretném ezt én megtenni, de a jelenlegi helyzet még nem érett rá, mert ezt csak akkor tehetjük meg, a Központ csak akkor ad erre Engedélyt, ha előbb az eladások, vagy legalábbis az Önök tiszteletreméltó cégének ezirányú erőfeszítései...

A tárgyalás rettenetesen vontatott tempóban halad, mert kínosan ügyelünk rá, hogy ne vágjunk egymás szavába, sőt, amikor az egyik befejezi a mondanivalóját, a másik még kivár egy ütemet, hátha csak szünetet akart tartani. Mindeközben ülünk egyenes háttal, mint a cövek, kezünk az asztalon, nem matatunk, én erősen koncentrálok, hogy visszafogottan gesztikuláljak mert tudom, hogy a hadonászó gaijinokat nem szeretik. A felszolgált teába, elkerülendő a mohóság látszatát, csak nagysokára kóstolunk bele, de Yamamotó úr ekkor is csak egy kortyot iszik, mert ha meginná az egészet, az azt jelentené, hogy nem volt elég és kér még. A végén újabb hosszas szócsatába bonyolódunk arról, hogy kinek is volt nagyobb megtiszteltetés a mai találkozó, aztán meghajlunk ülve, egyszer, még egyszer, az ajtóban állva újra, majd lekísérjük őket a lépcsőn, újabb meghajlás, majd még egyszer, utoljára, amikor már a taxiban ülnek.

Aztán fölballagunk. Főnök, mondja a kollégám, ezek mekkora gecik! Igen, sóhajtom, azok.

* nem, nem