Tokyo reloaded

Az érintés

2012-01-26T04:59:00.000-08:00

Ilyen régen nem volt. Legalábbis én nem emlékszem.

Vásárlok, fizetek, adom a nagy pénzt, jön vissza az apró. De nem a szokásos kistálcában, hanem csak úgy magában, kézből-kézbe. A boltoslány a pénzt a jobb keze ujjaival összefogja, eközben bal kezével a visszajáróért kinyúló tenyerem alá nyúl és könnyedén alátámasztja azt, miközben jobb kezének ujjaival lágyan, hang és csörgés nélkül a nyitott tenyerembe helyezi az érméket.

Egy pillanatig tart csak, de az ujjaival, alulról-felülről megérinti a kezemet.

Utána a szokásos meghajlás, 45 fokban, lesütött szemmel és egymásra tett kézzel és persze az elmaradhatatlan arigató gozaimashita és a mata okoshi kudasaimase. De az érintés rövid, de bennsőséges és főképpen merőben szokatlan érzése nem hagy nyugodni. Japánban sohasem fogdossák az embert, az érintés tabu, kezet is csak azért fognak velem néha, mert úgy gondolják, hogy én akarok, én meg persze nem nyújtok kezet, hanem meghajlok, hogy ne jöjjön zavarba, így végül mindketten zavarba jövünk, puszi meg aztán főképp nincs, még rokonok között sem, a fizikális társadalmi érintkezés legfeljebb a kocsmákban esik meg, a harmadik sör után, egymás hátának és fejének csapkodása formájában.

Nem egyszeri eset, egyre gyakrabban tapasztalom, és nem kizárólag női boltosokkal. Valami új dolog ez? Változnak a szokások, repedeznek a tabuk? Vagy inkább egy régi szokás jön vissza? Vagy egyszerűen csak rosszul emlékezem és mindig is volt ilyen?

Vidéki ajándék

2012-01-23T15:21:00.000-08:00

Ha már Tokióban lassan kimeriteném a wagashi-témát (de ettől még szerencsére messze járok), a regionális omiyage-ipar biztositaná, hogy egyre újabb variációkat fedezzek fel. Minden megyének, településnek van legalább egy hires terméke - meibutsu - ami általában valami tradicionális étel, amit lokálisan termelnek és fogyasztanak, vagy esetleg valami kézműves cucc. Mindenesetre olyasmi, amit jól lehet hirdetni, csomagolni és omiyage-ként (szuvenir) árusitani. Ha ez sütemény, akkor külön neve is van: miyagekashi.

Ezt a barna-vörös, őszies hangulatú sütit Kagoshimából kaptam ajándékba. Karintó* manjú - olvastam a dobozon. Érdekes, gondoltam, a karintó általában egy olajban kisütött, édes rágcsi, amit én általában messziről elkerülök, a manjú meg egyfajta töltött gőzgombóc. Hogy jön össze ez a kettő? A végeredmény meglepően finomnak bizonyult.

Kagoshima első- , másod- és harmadsorban az édesburgonyáról hires - lásd satsumaimo**, imo-shóchú - igy biztosra vettem, hogy legalább a töltelék krumpli lesz. De nem lett - az égetett barnacukor izű, puha tésztaburokban édes babpasztát találtam. A kettő együtt nagyon édes volt, de zöldtea mellé fogyasztva nagyon finom.

--------------------------------------------

* A karintó liszt, cukor, tojás, tej és sütőpor keveréke, amit barnacukor szirupba mártanak és olajban kisütik mint a csöröge fánkot. Kinai vagy portugál eredetű, de az biztos, hogy a japánok már kétszáz éve rágcsálják.

** Satsuma volt Kagoshima régi neve.

All sorts of bikes - 7

2012-01-20T18:28:00.000-08:00

Ha valakinek ez nem jönne le elsőre a kép alapján, ez kérem egy összkerékmeghajtású bicikli. A pedál ugyan itt is a hátsó kereket hajtja, de innen az erő egy része egy másodlagos hajtásláncon (fehér) és egy differenciálművön, azt hiszem így hívják, keresztül átadódik az első kerékre. Alighogy lefotóztam, sajnos elég ügyetlenül, láttam egy másik ilyen gépet is, ebből csak arra tudok következtetni, hogy lesz az új tokyói bringadivat. Elvégre megfelel az összes kritériumnak: high-tech, minden bizonnyal fertelmesen drága és teljességgel felesleges.

Mindazonáltal el kell ismernem: zseniális, ám nehéz magamba fojtani a fel-felhorgadó kérdést: MINEK?

Az Év Kanjija - 2011

2012-01-17T05:52:00.000-08:00

Kiváncsian vártam, hogy a tavalyi zűrzavaros év után melyik írásjel lesz az első az évente megrendezett "Év Kanjija" szavazáson. Tavalyelőtt ugye, a "sho" (署 - forró) lett a befutó, az elképesztően meleg nyár okából, így nem volt alaptalan a vélekedés, hogy az idei győztes majd valamiképp a márciusi katasztrófákra reagál, van választék bőven ilyen karakterekből.

Nos, várakozások ellenére a győztes a kizuna (絆 - összetartás) karakter lett, gondolva itt a katasztrófákat követő összefogásra. Érdekes, és jó volt látni, hogy noha az eddigi 17 "Év Kanjiija" között sok, egészen pontosan 7, kifejezetten negatív jelentésű kanji volt, pont egy olyan évben választottak egy ilyen reményt és emberséget sugárzó karaktert, amikor bizony volt tragédia bőven*.

* igaz az első 20-helyezettben azért van sok "rossz" kanji...

Szingliélet, nemzethalál

2012-01-14T19:54:00.000-08:00

Fogyóban a nemzet! kongatják Japánban a vészharangokat, erről nemrég az Indexben is olvashattunk, és itt azt is megtudhattuk, hogy a fiatalokat már nem is érdekli a szex és a másik nem. Nem végeztem e téren ugyan mélyreható kutatásokat, de azért megkockáztatnám hogy ezt így általánosítva kijelenteni talán azért túlzás. De hát a bulvárinternetet nem azért szeretjük, mert kiegyensúlyozott, megfontolt véleményeket olvashatunk benne...

De tény ami tény: a japán születési ráta az egyik legalacsonyabb a világon; 2011-ben 7,31 születés esett 1000 emberre és az un. “termékenységi arányszám” (az egy nőre eső gyermekek száma) is rendkívül alacsony, 1,21*. Különösen drámaiak ezek a számok, ha háború utáni csúccsal (4,32!) hasonlítjuk össze, de még a 70-es évek közepén is jóval 2 felett volt ez a szám. Okos emberek gyorsan kiszámították, hogy ha ez így megy tovább, a 3000-ik esztendőben már csak 18 japán ékesíti a bolygónkat... Mielőtt siratni kezdenénk a japán tradicionális, nagycsaládos hagyományokat és rituálisan gyalázni kezdjük a szigliket és az önző yuppikat, érdemes megfontolni két dologot.

Az egyik, hogy ez a magas termékenységi ráta egyáltalában nem olyan régi jelenség Japánban, mint gondolnánk, hanem csak a XIX. sz. végén - XX. sz. elejére volt jellemző. Természetesen köszönhető az egészségügyben bekövetkezett forradalomnak is, de legalább annyira a kor nacionalista propagandájának, amelyik nagy súlyt helyezett arra, hogy erős nemzet épüljön, amely persze csakhamar nagyobb "élettérnek" is szükségét érezte és ezt a környező országokban vélte megtalálni, és ennek részeként aktívan, nem ritkán a nők egészségének rovására is, támogatták a nők minél korábbi házasságát és a magas gyerekszámot. Ezzel szemben az ezt megelőző Edó-korban (1603-1868), a népszaporulat ennél jóval alacsonyabb volt és nem elsősorban a gyermekhalandóság különbözősége, hanem az önkéntes születésszabályozás korai formái miatt**. Egyszerű, de hatásos módszerekkel és tabukkal korlátozták a korai és késői születéseket és a gyermektelen párok számára örökbefogadási rendszer volt bevezetve. Ennek eredményeképpen a shogunátusnak sikerült korlátok közé szorítani a populáció túlzott növekedését és a természeti erőforrásokkal való gondos gazdálkodás eredményeképpen, amelyet manapság gyakran idéznek, mint az egyik első ökológiailag fenntartható újkori modellt, sikerült megakadályozni az olyan populációs katasztrófa kialakulását, ami pédául a Húsvét-szigeteken történt***.

És itt érkezünk el a másik megfontolandó gondolathoz: Japánnak a mintegy 128 millió lakosa 377,944 km2 területen él. Ez sem kevés, de ha beleszámítjuk, hogy az ország jó háromnegyede a hegyek miatt gyakorlatilag lakhatatlan, az így adódó ca. 1,300-1,400 fő/km2 népsűrűség nagyobb mint Budapesté (1,005 fő/km2). Persze nem kell ennyit számolni ahhoz, hogy belássuk: elég sűrűn vagyunk itt. Ha valaki járt Japánban jól tudja, hogy a leginkább sokkoló érmény a zsúfoltság: irodákban, vonaton, városokban, mindenütt. Megkockáztatnám, hogy Japán problémáinak, mert van azért jónéhány, igen jelentős, ha nem a legnagyobb, része a túlnépesedéssel hozható összefüggésbe. Érdemes egy másik szigetországgal, Új-Zélanddal is összehasonlítani: a területük (Új-Zéland 268,000 km2), különösen a hasznosítható területük, nem különbözik drámaian. Ám Új-Zélandban csak 4,4 millió ember él, vagyis Új-Zéland egy un. gyengébb nemzet. De rosszabbul élnek, esetleg boldogtalanabbak emiatt? Ezt személyes élmények alapján erőteljesen cáfolnám, és állítom: hosszabb távon Japán igenis jól járna, ha a népessége jelentősen csökkene.

Persze, tudom, hogy a népsségcsökkenés rövid távon sok gondot okoz; elég ha csak a nyugdíjköltségek drámai emelkedésére, a munkaerőhiányra és az ebből eredő gazdasági hanyatlásra gondolni. De véleményem szerint ezeket a problémákat meg kell tanulni kezelni, és ha az ország nagy hatalmú kormánytisztségviselői ahelyett, hogy a lakosságszám újbóli emelkedésének beindításán törnék a fejüket, inkább arra koncentrálnának, hogy hogyan lehet a meglehetősen virgonc japán nyugdíjasoknak értelemes és hasznos munkát adni, előbbre lennénk.

Mivel ez a blog Japánnal foglalkozik, nem merészkednék be a más országokkal való párhuzamok felrajzolásának ingoványos mezejére, ezt mindenki tegye meg maga, ha akarja.

-----------------------------------------

* összehasonlításképpen Magyarország esetében ezek a számok 9,6 illetve 1,4 értéket mutatnak

**ezzel kapcsolatban ez egy elég jó cikk (angol) ami inspirációként is szolgált e poszthoz

*** erről részletesen lehet olvasni “Jarred Diamond: Összeomlás - Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez” c. könyvében, kötelező olvasmány, mindenkinek ajánlom!

Best of 2011

2012-01-08T05:12:00.000-08:00

あけまして、おめでとうございます！

Boldog Új Esztendőt!

A hagyományokhoz híven, kezdjük az évet a legjobb 100 tavalyi fotóval, illetve a legjobb tízzel, a többit aztán itt meg lehet tekinteni. Jól választottunk?

Nézzünk először is egy kis statisztikát! Az idei 10-es listából hat kép mindössze két kirándulás alatt született, az egyik a szédületes októberi túrán az Ondake-sanon, a másik Judit novemberi egynapos kyótoi kiruccanásán. Nesze neked Tokyo Reloaded... A maradék négyből egy továbbit egy sítúrán lőttem, tehát Vidék - Tokyó = 7:3 A kameraversenyben a kis Lumix jól tartotta magát, a jóval komolyabb Nikon ellen, részben mert az utóbbit lusta vagyok cipelni, Lumix - Nikon = 4:6 (tavaly még 6:4 volt a Lumixnak, igaz a Nikont csak félidőben vettük). A családi versengésben Judit feljövőben (7:3; tavaly még 9:1 volt) de ez nem igazán igazságos, mert ha együtt megyünk valahova, akkor ugyis elveszem tőle a kamerát. Az életképek (emberes kép) vs. National Geograpic (táj-fű-fa-virág) témában 3-1-6 az arány, középen egy bizonytalan identitású bábuképpel, ez nagyjából megfelel a tavalyinak.

És akkor a képek, időrendi sorrendben:

Az első nyílvessző

Ez még januárban, a Meiji jinguban, a Momote-shiki szertartáson készült. Szikrázóan éles fények voltak és színpompás ruhák, ebben a posztban írtam is róla, szégyen lenne, ha egy sem került volna be a 10-be.

Cukorsüveg

Amikor lenézünk a hegyről, megremegett a lábam a gyönyörűségtől: ÉN lehetek, aki feltöri ezt a gyönyörű porcukorhalmot! De azért előtte még fotóztam egyet a Lumixal. A túráról a Csússz és mássz! blogon van egy poszt, és még persze még jópár kép is.

Madár-boldogság

Még valamikor kora tavasszal sétáltunk egyet a Shinjuku parkban és egy korán virágzó cseresznyefán hatalmas raj gyönyörű sárgászöld madár, mint utóbb kiderült Japanese White-eye, viháncolt, annyira megrészegülve a nektártól, hogy ügyet sem vetettek a fotósokra. Én hasonlóképp intoxikálódva a látványtól, csináltam hamarjában róluk vagy 200 képet, azóta ezeket válogatjuk. Ezt szeretjük a legjobban.

Zarándok

Ez a fent említett Ontake hegyi túrán fotóztam, pontosan annak a legtetején, egy zarándok-ruhában mászó fiatalemberről. Azóta is nyom a lelkiismeret, hogy nem küldtem el a képet a srácnak...

Szentély a hegyen

Továbbmentünk, és egy kisebb alcsúcson találtuk ezt a magányos shintó szentélyt (Hakuryú jinja). Judit elküldte a "Pictuer of the Week" versenyre a Metropolis magazinba és be is választották, bizony!

A kráter

Ugyanezen a túrán később megaludtunk egy gyönyörű helyen (Go-no-ike Koya) és ott sok szép kép született (köztük az idei újévi lapunk is). Ezt nem sokkal napfelkelte után fotóztam, ősz, súrlófény, felhők, itt kérem, nem lehet hibázni.

A Práda hadserege

Ahogy ezt a hasoncímű posztban megírtam, ez volt az Év Bulija, legalábbis a számunkra. Amikor ezt fotóztam, még nem ittunk annyi pezsgőt...

És akkor átadom a szót Juditnak, hiszen a többi három az ő képe.

Kertész

Kivártam, amíg a kóyó a csúcsra ér és elmentem az első shinkansennel Kyó-toba. Észak-keleten, a Shisen-do templom-ban indítottam. A kertész nénit a japánok kezdték el fotózni, ő kedvesen tűrte és még integetett is nekem, hogy csak nyugodtan fényképezzem le én is.

Momiji

A második helyszínen, az Enkóji templomban szembefény volt, így a kertet nem tudtam fotózni - de a hátulról megvilágított juharlevelek szinte izzottak a reggeli fényben.

Bambuszkert éjjel

A kyótoi túra utolsó állomása a kivilágított Kódai-ji templom volt. A bambusz alulról megvilágított törzse árnyékot vetett a leveleire.

Karácsonyi fények '11

2011-12-20T05:22:00.000-08:00

Megint itt a Karácsony, tombol a fényfesztivál. Idén nem volt időnk, energiánk, kedvünk olyan nagyívű riszörcsöt lefolytatni mint tavaly, de azért a hagyomány az hagyomány, tegnap este elsétáltunk a Két Toronyhoz, hogy mi újság. Örömmel jelenthetem, megérkeztek a szponzorok. Lehet, hogy eddig is itt voltak már, csak nem volt annyira feltűnő, de idén az Emirates légitársaság a Midtown-nál gondoskodott róla, hogy ne kerülje el a figyelmünket, hogy erre bizony ŐK adták a pénzt.

Kár volt... a tavalyi finom ívű elektromos zene átadta a helyét a csilingelő karácsonyi szimfónikus filmzenének, a visszafogott kékes színvilág a csiricsáré színpompának. Valamiféle teremtéstörténetet (?) akarhattak csinálni, jön a meteor, becsapódik, először tűz, aztán minden zöld, meg ilyenek. A végén pedig jön, na ki? hát persze, hogy a Mikulás, utána meg az Emirates logó. Az egész valahogy olyan bombasztikus izé, nekem nem nagyon jött be.

A Citizen a Roppongi Hills-en szebbet alkotott, ám ennek a helyszínnek megvan az az előnye, hogy ott a tó, és abban, ha van egy kis szél, márpedig volt, finoman remegnek-hullámoznak a bokrokra helyezett, már korábbról megszokott apró LED-ek és az erre az alkalomra épített "S" alakú fénylő médiafal fényei. A zene itt sem volt valami nagy szám, de azért összességében kellemes volt. Na de hát döntsétek el ti magatok...

Kanzesui 観世水

2011-12-18T05:04:00.001-08:00

The grid of streets between Akasaka and Akasaka-Mitsuke subway stations is a “serious” entertainment district, devoid of the erotic excesses of Shinjuku, the teenage loudness of Shibuya and the bumptiousness of Ikebukoro, preferred by businessmen in dark suits dining here after work. There are eateries here for all tastes and budgets and one needs a knowledgeable guide to navigate the hundreds of bars, pubs, bistros, and restaurants.

Luckily, some business partners provided the necessary guidance and directed us to Kanzesui. Kanzesui is a soba (buckwheat noodles) restaurant, serving decent lunch sets and excellent dinners. However, its main claim to fame is the expertly selected nihonshu* list. There is a palpable passion here for the stuff, as we saw from the enthusiastic response when we mentioned some of the brands consumed at a former business dinner.On previous visits, the two of us ordered from the menu one at a time, slowly discussing the available options with the very knowledgable owner of the place.

This time, however, we had some friends with us, so we decided to go for one of the convenient sets. We settled on the Akaraku course, which promised us 12 dishes for 5400 yen. With the order out of the way, we settled down with a flask of Shizuku from the Kokuryuu brewery in Fukui prefecture. The first dish, a salty, crunchy agesoba (fried noodles) arrived just in time to complement the sake and was soon followed by a small square of sobadofu (tofu with buckwheat flavour) and small spoonfuls of sobamiso.

The first part of the dinner over, we switched to a flask of the famed Juyondai, a junmai daiginjo* called Ryugetsu. (Juyondai comes in small batches, under different labels, from the Takagi sake brewery in Yamagata prefecture.) This went well with the seafood - first some creamy, slightly bitter ankimo (monkfish liver), followed by a sashimi plate with buri (yellowtail), saba (mackerel) and hirame (halibut) and finally some kind of sea-snail, whose name I did not catch. To be honest, I am not a big fan of snails, but luckily the chef provided a wonderful chawanmushi (salty egg custard) for the more squeamish customers.

A morsel of grilled, plump chicken and a few slices of tamagoyaki rounded up the meal. At this point, we were all quite full, so we took a break before tackling the soba itself. Our last sake was called Senshin, from the Asahi Shuzo brewery in Niigata. Though significantly cheaper than the Juyondai, it was extremely elegant and sophisticated.

The meal ended with two kinds of soba noodles, served in old lacquer boxes and an improvised soup made with the leftover dipping sauce and sobayu (the cooking water of the noodles).Desert looked like an ordinary purin custard, but it was somehow infused with the flavour of buckwheat as well. It was getting late, so having received our 4th cup of green tea, we finally took the hint and left. Happy.

Food: 8/10 (excellent)

Ambiance: 6/10 (nice place) 

Price-performance: 8/10 (excellent value)

Address: Takeshita Bld. B1F, 3-12-22, Akasaka, Minato-ku, Tokyo

Tel: +81 (3) 3589-4556

Web: www.kanzesui.com

--------------------------------------------

* "nihonshu" is what referred as "sake" around the world. In Japan, sake means all kinds of alcoholic drink, while the rice wine is referred as "Japanese alcohol" (nihonshu).

** junmai means that it is pure rice wine, without any added alcohol. In ginjo sake the rice has had the outer 40% of the grains polished away, resulting in a delicate, fragrant, complex taste. In a daiginjo, more than half of the grains was polished away. Juyondai actually means "14th" indicating that it comes from the barrel no. 14. Truly excellent stuff, unfortunately a bit pricy...

Ochakai

2011-12-06T06:22:00.001-08:00

Van Tokyóban néhány eldugott régi ház, ennyi maradt meg a 1923-as földrengés, a második világháború, de főképp a 60-as évek pusztításából, ezeket néha meglátogatjuk és próbálunk úgy csinálni, mintha ilyesmi még létezne. Az egyik ilyen épület a daikanyamai Asakura ház, egy gazdag kereskedő 1919-ben épült gyönyörű, kétemeletes, japán stílusú otthona. Ebben az időben, aki tehette, többnyire nyugati stílusú házat épített, de valamiért ez az úr megelégedett egy apró yóma* szobával, így az épület legnagyobb része hibátlanul japán maradt, ráadásul a gondosan kiválogatott, kiváló minőségű hinoki-cédrus oszlopok és gerendák, művészi faragású ranmák** és festett fusuma tolóajtók tökéletes állapotban vészelték át az elmúlt majd’ száz évet.

Vasárnapra ochakai volt meghirdetve az Asakura házban, ez amolyan “nyitott nap”; az egyébként meglehetősen arisztokratikus, zárt teaceremónia-körök ilyenkor megnyílnak a földi halandók előtt is, és mivel az időjárás a késő ősszel elvárhatóan szikrázóan éles és meleg volt,ideális alkalomnak tűnt egy kis hagyományos-japánozásra. Ám hiába érkeztünk nem sokkal a nyitás után, a ház ekkora már dugig volt virgonc, teaőrült öregasszonyokkal, minden részletre rigorózusan rávakuzó amatőrfotósokkal és egzotikus országokból delegált, unatkozó diplomatákkal. Így hát sorba álltunk egy ideig, míg végül betereltek a teaszobába, ami egy verőfényes, vöröslő momiji levelektől körülvett, nyolctatamis helység volt az épület délkeleti sarkában. Szép sorjában, szorosan letérdepeltettek minket és csakhamar a seizában*** való üléstől sajgó térddel vártuk, hogy történjen valami. Nem lehetne elhúzni az ajtókat? Hiszen olyan meleg van kint... kérdezte Judit, de nem lehetett, és különben is már kezdődött a teaceremónia, figyelni kellett. Együk meg az édességet, mert különben nem adhatnak teát, szóltak ránk, így elrágcsáltuk a süteményt, nagyon finom, hívta fel a figyelmünket a felvigyázó. Az ochakai egyben egyfajta vizsga-féle is lehetett; az aznapra kinevezett teamester, a sensei hátulról a tarkójába fúródó tekintetétől kissé reszketeg kézzel kevert ki egy teát a fővendégnek, nekünk pedig a hátsó konyhából kihozva sorban felszolgáltak, kicsit, ahogy otthon a templomban az ostyát osztják, egy-egy csésze teát. A habos, smaragdszín ocha epekeserű, mindazonáltal szerethető, íze ekkor végre eszembe juttatta, hogy egy teaceremónia azért másmilyen is tudhat lenni.

Utána hallgattuk egy ideig, amint egy másik szobában két élemedett korú kimonós hölgy erőteljesen penget egy-egy kotót, de amikor közös éneklésre kérte fel a jelenlevőket, amit persze azok engedelmesen és kissé hamisan meg is tettek, mi inkább felszöktünk az emeletre, ami ekkorra már üres volt. Leültünk a tatami szélére és végre kinyitottuk az ablakot; néztük ahogy a kárminvörös levelek simogatják a cseréptetőt és amint az ablak éles árnyéka lassan karistolja a padlódeszkák százéves erezetét. Majdnem olyan volt, mint otthon, a Régi Házban.

Azán jött az egyik felvigyázó, és becsukta ablakot. Nem szabad kinyitni magyarázta és rosszallóan csóválta a fejét, ezek a gaijinok sohasem fogják megtanulni tisztelni Japán hagyományait.

-------------------------------------------

* nyugati stílusú szoba
** a tatatmi szobák között levő, fából készült, áttört térelválasztó betét, általában a fusuma felett van
*** térdelő-ülés, ahogy a teaceremónián illik, meglehetősen fárasztó.

Őszi kertek – 2

2011-11-29T05:45:00.001-08:00

És most, kedves közönség, megérkezett a várva várt, a páratlan, a nagyszerű - itt dobpergés, fanfárok következnek - KÓYÓ*. Az őszi falevelek szezonja októberben kezdődik, ilyenkor az időjárás bizonytalansága és a turistaipar erőfeszítése által gerjesztett össznemzeti hisztéria egyre fokozódik, ennél már csak a cseresznyevirágzás az izgalmasabb, találgatjuk, vajon meleg, vagy hűvös ősz lesz az idén, remegve figyeljük az időjárásjelentést, amint a kóyó-front lassan húzódik lefelé a térképen, IGEN, már elérte Kyótot! - és aggódunk, hogy mi lesz, ha hirtelen beáll a fagy, vagy ha még a színváltás előtt elszáradnak és összepöndörödnek a levelek, vagy neadj'Isten egy szeles-esős idő egyszerűen leveri őket.

A kóyó-időszak főszereplője a momiji (Acer palmatum, japán juhar), amit már az is jelez, hogy a két szó egyazon írásjel különböző olvasata. Ugye, emlékszünk még a cseresznyevirágra, amit tavasszal egyszerűen hana (virág) névvel illettünk. Juharfa minden magára valamit adó kertben van, lehetőleg úgy elhelyezve, hogy a lemenő nap fénye átvilágítson a leveleken.

A falevelek őszi színváltásában ismét találkozik a szépség és az elmúlás keltette melankólia filozófikus gondolatköre. A hőmérséklet sajnos már nem alkalmas a piknikre, igy a kóyó idején inkább csak öregesen sétálunk a fák alatt, vagy higgadt méltósággal ülünk a verandán és csodáljuk a napfényben izzó, bíbor, karmazsinvörös, cinóber piros, narancs- és citromsárga színű leveleket.

A japán juhar azért olyan gyönyörű ősszel, mert a levelek nem sárgulnak-barnulnak, hanem egységesen váltanak színt. Még egy ilyen fa van, az aranysárga, legyező-levelű ichó (Ginkgo biloba, páfrányfenyő), de ez csak a nagyobb kertekben látható - vajon a termés kellemetlen szaga miatt? Én egyébként a cseresznyefát is nagyon szeretem az ablakunk alatt, ami tarka, zöld-sárga-barna-vörös színeivel igazi őszi hangulatot áraszt.

A kóyót persze nem csak a kertekben lehet élvezni, érdemes kimozdulni a városból és a hegyoldalakon keresni, lehetőleg egy szabadtéri onsenben elnyúlva. A napfény ellenére is hűvös időben jól esik a forró víz - hiába, már közeleg a tél, ismét nyílik a tsubaki (kamélia), folytatódik az örök körforgás.

----------------------------------------------

*Kóyó = karmazsinvörös levelek 紅葉
Még több kóyó képet itt lehet nézegetni.

A megtalált gótika

2011-11-29T05:08:00.001-08:00

Ismeretes, hogy Japánban az ismert történelmi körülmények következtében sajnálatosan elmaradt a gótika, a reneszánsz, majd pedig a klasszicizmus is. Az elmúlt évtizedek szédítő ipari fejlődése végre lehetővé tette e fájó hiátus pótlását. Természetesen itt már nem a gagyi eredeti beszélünk; korrekt, a mai kor követelményeinek megfelelő kivitelezésű épületkről van szó, vízszigeteléssel, légkondicionálással, lifttel, minőségi épület-gépészettel, ésatöbbi. A nagyközönség pedig tapsol, mert behoztuk a lemaradást. A szakma persze fintorog, mint rendesen, de hát ezeknek a finnyás építészeknek semmi sem jó, még talán a mi Nemzeti Színházunk sem tetszene nekik.

Egyébként kíváncsian várom a kínaiak válaszát a kihívásra; nehogymá' gyengébbek legyenek gótikában a japánoknál..!

Ez egy gótikus házasságkötő-terem, nem messze Omotesandó állomástól

Reneszánsz chateaux, izé... étterem Ebisuban

Ez valami szekta épülete, korrektül klasszicista bejárattal

Ismét csak klasszicizmus, és egy újabb házasságkötő terem

És egy kis Art Deco, hogy a XX-ik század is kapjon egyet a pofájába

Great jobs: az ajtónálló

2011-11-19T04:25:00.001-08:00

Már maga a feladatkör is rejtélyes, hiszen valaha az lehetett a munka lényege, hogy kinyissa az ajtót a közeledő hölgyeknek-uraknak, hogy azoknak ne kelljen ezzel is fáradozniuk. De ma már az ajtók többnyire automatikusan nyílnak, így az ajtónálló feladata annyira szorítkozik, hogy közeledtemre kezével beindítja a szenzort, így néhány másodperccel hamarabb nyílik ki az ajtó, ez nyilván rendkívül uras, majd köszön és meghajol.

A házban, ahol lakunk, van recepció meg portás is, és bátran állíthatom, hogy nálunk dolgozik az ajtónállók Paganinije, Vigyori, aki a fenti összetett feladatsort egy valódi virtuóz magabiztosságával hajtja végre. Amikor megpillant, mintha egy láthatatlan kéz markolná meg és rántaná össze az arcát; Vigyori a szemeit szorosan összeszorítva szélesen elvigyorodik, innen a neve, majd mélyen, derékszögig meghajol, szabályosan pucsít és kappanhangon suttogja-üvölti az arcomba: okaerinasaimase! vagy éppen itterasshaimase! attól függően, hogy éppen jövök-e vagy megyek.

Először köpni-nyelni nem tudtam, most ez komoly? vagy gúnyolódik? de aztán láttam hogy másokkal is ezt csinálja. A reakciók eltérőek; van, aki nyájasan visszaköszön, mások ignorálják. Én a menekülést választottam, ami nem egyszerű dolog, tekintve, hogy Vigyori maximálisan kontroll alatt tartja a recepció előtti teret, amit pedig lehetetlenség elkerülni, ha ki akarok jutni az épületből. A trükk az, hogy néha van más dolga is, taxit fog, segít csomagot vinni, ami elvonja a figyelmét, és észrevétlenül ki lehet slisszolni. Ilyenkor egy pont ide. De az esetek többségében sajnos észreveszi, hogy el akarom kerülni, és siet, rohan, hogy időben odaérjen, majd pedig kíméletlenül levigyorog. Még olyankor sem menekülök meg, amikor mind a két keze foglalt, mert ha például egy kocsit tol csomaggal és meglát, akkor megáll, pucsít-vigyorog-rikolt, és máris jár a pont neki. Talán mondanom sem kell; vesztésre állok.

Egyszer meglestem, amint egy fiatal, kezdő ajtónálló-tanoncot tréningel: mélyebbre! hangosabban! és azt is észrevettem, hogy a különleges falsettó hangfekvését csak nekünk, az okyakusanoknak tartogatja, és a kollegáival teljesen normális hangon társalog. Vagyis egyértelmű, hogy Vigyori tényleg azt hiszi, hogy ettől nekem nekem jó.

Az utóbbi hetekben nem láttam Vigyorit. Biztosan elment fiatalokat oktatni, és pár hónap-év múlva sok-sok Vigyori fogja a japán udvariasság nyugati manírokkal vegyített gyilkos keverékét sugározni. Veszélyesebb lesz ez, mint Fukushima.

A mindenség egy szál virágban

2011-11-16T05:22:00.001-08:00

Az ikebana a virágrendezés művészete - NEM virágkötészet; a menyasszonyi csokrot és a temetési koszorút mások készítik. Létezik egy kevésbé ismert szó is rá: kadó, a virágok útja. A dó - kanjival írva 道 - végződés sokatmondó, mert összekapcsolja a hagyományos japán művészeteket, hiszen a sadó (teaceremónia), shodó (kaligráfia), bushidó (harcművészet), vagy akár a júdó (cselgáncs) mind egy-egy lehetséges út a szellemi elmélyülés, a belső harmónia és végcélként a megvilágosodás felé.

Az ikebana története visszavezethető a buddhizmus bevezetéséig; a gondosan kidolgozott virágkompozíciók az oltárokat díszítették. A XIV. században, a tokonoma (alkóv) megjelenésével, a virágok állandó otthonra leltek a lakótérben is, majd hamarosan kialakultak az első stílusirányzatok, “iskolák”.

Az ikebana célja, a japán kertekhez hasonlóan, a természet belső szépségének átélése és az ennek érdekében bevetett szellemi, illetve fizikai eszközök is azonosak - szezonalitás, üresség, aszimetria és háromszögekre épülő kompozíció.

A gyorsan hervadó virágok tökéletesen megtestesítik az ichigoichie (szó szerint egy életben egyszer) gondolatát, az egyedi, megismételhetetlen, enyészettől megérintett szépség élvezetét.

A nyugati művészetek és növények hatására a XX. században kialakult a “szabad stílusú” ikebana, amit a képeken látható Sógetsu iskola is képvisel. Ezt a stílust tanulom én is közel egy évtizede.A Sógetsu-iskola minden évben november elején tartja éves seregszemléjét, ez kihagyhatatlan, de kezdők számára nem a legjobb módja az ikebana megismerésének. A kiállítóteret betöltő, több száz kompozíció harsány színekkel, szokatlan formákkal és anyaghasználattal igyekszik egymást túlharsogni. Metafizikai gondolatok helyett egyre az járt a fejemben, vajon mennyi pénzt költöttek el a gyönyörű, ritka növényekre, amiket először metszőollóval, harapófogóval és egyéb kínzóeszközökkel látványosan formára idomítanak, majd a háromnapos kiállítást követően a szemétre hajítanak.

Ilyenkor csendben kicsit egyetértek Arthur Koestlerrel, aki 1960-ban megjelent “A lótusz és robot” című könyvében így írt az ikebanáról: “Ha Japánban élnék, megalakítanám a Virágok és Fák Elleni Gonoszságot Megelőző Császári Társaságot”.

De ez az érzés szerencsére nem sokáig tart és amikor legközelebb ismét rácsodálkozom egy-egy önmagában álló kompozíció időtlen szépségére, egy pillanatra megérzem a mindenséget.

------------------------------------------

További képeket itt lehet még nézegetni a novemberi Sógetsu kiállításról.

A Prada hadserege

2011-11-06T02:52:00.000-08:00

Tegnap volt az idei Fashion's Night Out, bár jobb lett volna inkább Fashion's Afternoon Out-nak hívni; az erzsébetvárosi csendrendelet ide is begyűrőzhetett és már este nyolckor zártak a boltok. Igaz, ekkorra az eső is pont eleredt, így végül is nem volt akkora kár, de akkor is, miezmár?

Be kell vallanom, hogy csak Omotesandó egyik, ráadásul keleti, kisebbik, felét volt erőnk bejárni, itt egyértelműen a Prada nyerte meg a ki-tud-nagyobb-tömeget-odacsődíteni ver-senyt. Köszönhették ezt központi helyzetüknek, a megunhatatlanul izgalmas épületüknek, a két svájci zseni, Herzog és de Meuron tervezte, a nagyon vicces és vagány installációnak, esernyővel felszerelt próbababa-hadsereg masí-rozott az épület előtt! és persze nem utolsósorban annak a feneketlen mennyiségű ingyenpezsgőnek, tessék csak figyelni a cimkéket: ez nem gagyi, hanem maga az Özvegyasszony!* amit osztottak. Számomra még külön bónusz volt, hogy ezúttal a fotózást is eltűrték, így sikerült végre pár belső képet is csinálnom, lásd itt.

Vicces belegondolni, mi történne otthon, ha egy menő butik, mondjuk az Andrássy úton, szélesre tárná az ajtait, ingyenpezsgőt terítene és nem utolsósorban kint hagyná az ÖSSZES méregdrága cuccát a polcokon... na ugye. De azt hiszem, a világ egyetlen más helyén sem lehetne ezt így megcsinálni, jó, talán Észak-Koreában, de ott meg minek.

Egy gondolatot nem tudok azért elhessegetni: vajon mennyit kaszálhat a Prada szegény brand-bolond japánokon, hogy minderre van pénzük?

És akkor pár kép, még többet itt találtok, plusz még pár másikat az épületről, amiket korábban fotóztam.

Hömpölyög a tömeg

A testőrség oldalról

Minden ott van a polcokon

Pillantás az üvegen át

-----------------------------------

* Valahol azért érdekes, hogy a Prada pont Veuve Clicquot-t osztott, ami pedig a LVMH csoporthoz tartozik akiknek olyan brandek vannak a birtokában, mint a Gucci, Dior, vagy a Louis Vuitton - mind a Prada kőkemény versenytársai. De lehet, hogy egyszerűen akkora a piac, hogy sokan elférnek rajta, ez nem számít...

A második tsunami

2011-11-02T05:08:00.000-07:00

Bangkok Charlie blogkamarád találóan jegyezte meg minap a thaiföldi árvíz kapcsán, amiről egyébként remek tudósításokat ír, hogy “ez már a japánok második tsunamija az idén”. Merthogy számtalan japán tulajdonú vagy érdekeltségű gyár került víz alá az elmúlt napokban-hetekben, és nem is Bangkok itt a lényeg, hanem a fővárostól északra levő ipari területek, ahol a kihelyezett japán ipari termelés igen jelentős része bonyolódik.

Rengeteg japán gyár van itt és legtöbb már ázik... A Toyota, Nissan és a Honda itt állítja elő az Ázsiába irányuló exportjának jelentős részét és legalább egy hónapig zárva lesznek. És nem csak Thaiföldön: az alkatrészellátási zavarok miatt a Honda például az USÁ-ban és Kanadában is csak félgőzzel működik. A Toshiba eddig kilenc gyárát csukta be és januárig (!) nem is reméli kinyitni ezeket. A Sony-nak három gyára lett elárasztva, egy sor új termékek kiadását kénytelen késleltetni. A Nikon és a Canon termelése egyaránt komoly zavarokat szenved, és így tovább... Egyes szakértők szerint az árvíznek nagyobb lesz a negatív hatása a globális ipari termelésre, mint a márciusi tsunaminak, és ezen belül Japán tűnik a leginkább érintettnek. És ez nem valami jó hír az éppen lassan magához térni látszó japán gazdaság számára...

Nem mellesleg abban is hasonlít a márciusi tsunamira az árvíz, hogy hasonló mennyiségű sületlenséget irnak róla odahaza. Az “Egész Bangok víz alá kerül” meg az “Evakulják a hatmilliós fővárost” típusú “hírek” erősen emlékeztetnek a márciusi fukushimai balesetet követő rémhírözönre. Bizonyos dolgok nem változnak... Szóval olvassátok inkább Charlie-t aki a helyszínről tudósít, vagy kövessétek a Facebookon!

Tokyo Fauna - koi

2011-10-30T00:42:00.000-07:00

Ma megint egy halpiacon jártam, de ezúttal kicsit másfélén. A közeli plázán, ahol máskor a biopiacot szokták tartani, ma reggel hatalmas dézsákat állítottak fel és töltöttek meg vízzel. Pontyok (Cyprinus carpio) kerültek bele, pontosabban “koi” pontyok, ez éppolyan frappáns név, mint a sampinyon gomba, a koi ugyanis japánul pontyot jelent, a japán kertek elmaradhatatlan attrakciója és a gyűjtők vágyának titokzatos tárgya.

Mint sok mindent mást, a ponty nemesítését is a kínaiak kezdték el már több, mint ezer éve, de nem bírtak magukkal és aranyhalat barkácsoltak belőle és ez már kissé messze esik a pontytól. Ezért a koi igazából japán találmány, Niigata prefektúrában kezdték tenyészteni őket a XIX-ik században és igazán népszerű 1914-től lett, amikor is egy kiállításon a tokyói nagyérdemű teljesen ráizgult és őket hamarosan követte a világ is. A koi a szépsége mellett azért is népszerű, mert a neve azonos hangzású a “szeretet” szóval*. A koi, ha jól tartják, meglehetősen hosszú életű, 40 évig is elélnek, de állítólag volt egy hal, egy bizonyos vörös ponty, Hanako, amelyik 1977-ben 226 éves korában múlt ki**, vagy nem, de mindenesetre jól hangzik.

Már korábban is hallottam, hogy a koi tartása nem olcsó hobbi, és valóban, az árak meglehetősen lendületesek voltak: az alsó kategóriás pontyok 200.000 yentől kezdődtek, a csúcs 2 hűvös milla volt***, nem számítva persze az “ASK!” felirattal szereplőket, valami azt súgta, hogy ezek nem az akciós példányok voltak. Szóval, aki úgy érzi, hogy egy lakás áráért szeretné néhány ilyen halacskával, mert hogy néz már ki egy hal egymagában egy tóban! díszíteni a kerti tavát, itt a lehetőség...Sokan érezhették így, mert jócskán volt érdeklődő. Főképp helyiek, köztük néhány érdekes karakterrel, de volt egy kisebb kínai csoport is, sportingben és cúgoscipőben, ahogy kell, akik láthatólag nem nézelődni jöttek. Megebédeltették őket és valami aukció-féle is lehetett, bár arról sajnos lemaradtam.

Azért el kell ismerni, hogy a halak nagyon szépek voltak. A fehér, piros és fekete színek tűnnek divatosnak, pedig máshol láttam már sárgát is, de az most itt valamiért nem volt. Ezenkívül még volt egy elég különlegesnek tűnő fajta, legalábbis a számomra, aminek a háta kékes-ezüstös-szürke volt és csak az oldalán kezdődtek a megszokott piros-fehér foltok. Érdekes módon az ára nem volt nagyon magas, látszik, hogy belőlem nem lenne jó koi-dealer.A jó hír az, hogy tízcentis sneciket már 30-40.000-ért is lehetett kapni. Akinek van egy kerti tava és türelme felnevelni őket, meggazdagodhat, de a magam részéről azt hiszem, hogy egyelőre maradok a szoftveriparban.

-------------------------------

Még több szines ponty és az őket mustrálók itt láthatóak.

* de persze másik kanji. A hal az 鯉, míg a szeretet 恋

** Azt most ne tessék kérdezni, hogy hogyan lehet egy ponty vörös és több, mint 200 éves ha csak a 19-ik században kezdték el tenyészteni, mert ez nekem sem tiszta. De ezt mondta a tulajdonosa, Koshihara professzor, és ő biztosan nem hazudik.

*** egy yen jelenleg 2.8 forint körül van, de amint hallom, nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy még több legyen

Őszi kertek - 1

2011-10-18T05:51:00.000-07:00

Ilyentájt a magára valamit is adó természet- és kertkedvelő gaijin már türelmetlenül várja a kóyót, vagyis a levelek színváltását, és tematizált weboldalakat bújva fontolgatja, mikor és hová érdemes majd kirándulni menni, hogy éppen telibe kapja a bombasztikus őszi színeket. Ebből kifolyólag ilyenkor kertekbe sem jár, majd novemberben, gondolja, és így a koraőszről általában megfeledkezik, az egyfajta vakfoltba esik és nyom nélkül elmúlik. Pedig ez rövidlátó és hibás gondolkodásra vall és mint ilyen, kerülendő. Én az idén, talán éppen ennek a sorozatnak köszönhetően, a szokásosnál jobban figyeltem és ezennel kijelentem, hogy bizony van élet a kóyó előtt (is) a tokyói kertekben.

Kinmokusei

Gránátalma

Szeptemberben virít a hagi (bokorhere), az őszi napéjegyenlőség édességének névadója, aminek pillangó alakú, halvány, lila virágai szinte eltűnnek a levelek között, október elején pedig a kinmokusei (illatosfa) hoz aprócska, illatos, narancssárga virágfürtöket. A cserjék virágai kicsit szolídabbak ugyan, a különböző termések azonban annál harsányabb színeket vonultatnak fel - a murasaki shikibu (lilabogyó) hihetetlen színárnyalatú lila gömböcske, műanyag gyöngynek hamarabb hihető, mint élő bogyónak, a zakuro (gránátalma) felhasadt termésének belseje vérvörös, a kerek vagy ecsetfej alakú kaki (datolyaszilva) pedig élénk narancsszín.

Krizantém-csoda

Ősszel kevesebb a virág, de a színvariációk kárpótolnak ezért; a kiku (krizantém) például fehér, sárga, rózsaszín, lila, rozsdavörös színekben virít. A krizantémot egyébként elősorban nem a kertekben érdemes keresni, hiszen október közepétől, formára idomitott példányok százait láthatunk a templomudvarokon kiállítva. Ez egyben az össznemzeti kerthobbi egyik csúcs-eseménye, akár a hollandok a tulipánt, a magyarok pedig mondjuk a muskátlit? a világ összes többi kertésze az orchideát, a japánok a császári jelképnek is betudható krizantémot turbózzák egészen addig, hogy már szegény édes anyukája sem ismerne rá. Szépnek ugyan szépek, de ezek a gyakran drótvázzal megtámogatott genetikai csodák számomra már kicsit távol esnek az általam kedvelt kert-ideáltól, jobban szeretem mondjuk a kosumosu-t (pillangóvirág) aminek kócosan dűlöngélő ágyásai még el tudják hitetni, hogy nem is egy harmincmilliós város közepén írom ezt a posztot.

Pillangóvirág-mező

Azért ha majd eljő az ideje, irok a kóyóról is, ne tessék aggódni.

-----------------------------

A mai poszt szereplői, a megjelenés sorrendjében:

hagi = bokorhere = Japanese bush clover = Lespedeza bicolor var japonica

kinmokusei = illatosfa = Sweet osmanthus = Osmanthus fragrans

murasaki shikibu = lilabogyó = Purple beautyberry = Callicarpa japonica

kosumosu = pillangóvirág = Garden cosmos = Cosmos bipinnatus

Itt pedig lehet még több virágot, bogyót és főképp pedig temérdek génmódosított krizatémot nézegetni.

The boiling pot amongst the bamboo 釜竹

2011-10-10T01:55:00.000-07:00

Kamachiku* is hidden among narrow alleys in the residential part of Nezu. We first visited it over a year ago, on a wet evening, without a reservation and were thus obliged to wait outside for 15 minutes. This might have put us off the place, but luckily the interior was pleasant and the udon noodles delicious, so we quickly forgot about the rain and enjoyed ourselves. What’s more, I noticed that whenever we have occassion to be in the neighbourhoood, we time is so as to be able to have a lunch or dinner here.

The reason why we first sought out the place was not actually gastronomical, but professional - the converted kura** and the small addition next to it was designed by Kengo Kuma, one of the bright stars of Japanese architecture. Once the kura had probably belonged to a substantial mansion, but now a home for elderly people stands on the adjoining land. Luckily, a large part of the ground was turned into a garden, which the restaurant takes advantage of, opening one wall fully to enjoy the view of a pretty lake.

The entrance is through the new addition, where a communal table seats less than a dozen people. Those, facing the glass wall have the advantage of the garden view. A few steps lead up to the kura, where tatami mats were laid down and the seating is around small, low tables. The roof structure was left open, and from a sitting position, the height of the space appears even loftier.

The menu is simple and the food is good. There is a choice between kamaage-udon (udon served hot with a dipping sauce) and a thin-cut zaru-udon (cold, flour-based noodles in a bamboo basket). The noodles can be supplemented with some small dishes - tofu, gyutataki, tempura with seasonal vegetables, a mix of tsukemono and perhaps a small plate of grilled fish. The sake selection is small, but excellent.

The neighbourhood seems to appreciate the place - a few months ago I overheard a local couple striking up an acquaintance with some out of town visitors, telling them the story of the building and proudly explaining about the architecture. They had every right to be proud.

Food: 8/10 (excellent) 

Ambiance: 9/10 (outstanding) 

Price-performance: 8/10 (excellent value)

Address: 2-14-18 Nezu, Bunkyo-ku, Tokyo

Tel: +81 (3) 5815-4675

--------------------------------------------

* Kamachiku 釜竹 means pot and bamboo

** kura is the name of old, Japanese-style warehouses

Pokió, Nishi-Azabu 13-14

2011-10-06T06:16:00.000-07:00

Olvastam, hogy éppen 25 éves a Macskafogó, és mivel mi régi hardcore fanoknak számítunk, és igen, mi is utáljuk a MF2-t, elhatároztuk, hogy végre megcsináljuk a régóta tervezett projektet, és megkeressük Fushimisi professzor labo-ratóriumát. Nishi-Azabu egy köpésre van Roppongitól, biciklivel lazán megjárható, ám dolog problematikája abban rejlik, hogy olyan, hogy Nishi-Azabu 13-14 nincsen, ez mondjuk nem nagy csoda, hiszen a tokyói címekben többnyire három szám követi a körzet nevét. Arra jutottunk, hogy a szerzők minden bizonnyal kifelejthettek, vagy inkább ravaszul direkte kihagytak? egy kötőjelet, így a 13-14, az vagy 1-3-14, vagy pedig 13-1-4, de mivel ez utóbbi nem létezik, kizárásos alapon maradt hát az első.

25 év persze nagy idő, Tokyóban pont ennyire becsülik az épületek átlagéletkorát, így nem lepődtünk meg nagyon, hogy a felhőkarcoló helyén, aminek első emeletén Fushimisi professzor bérelte az irodáját, ma egy divatos mansion áll. Azért néhány gyanús pofával oldalgó macskát most is lehetett látni a környéken, bár a Kalasnyikovjaikat valahová elrejthették, mert egynél sem láttam.

Grabowski a macskafogó tervrajzaiért ma Pokió helyett vélhetőleg Tekingbe menne és Fushimisi prof nem mikrofilmet rejtegetne a szakállában, hanem valami szoftverkódot. De ez nem baj és már csak azért is nézzük meg újra a filmet, mert akkor hihetőbb lesz, hogy bizony! volt egyszer olyan idő, amikor még ~~Tokyóban~~ Pokióban volt a Tuti.

--------------------------

A nishiazabui rész a Macskafogó Youtube-on található verziójában a 7-ik rész 9:17 percétől a 8-ik rész 5:04 percéig tart (sajnos durván félbe van vágva a jelenet)

R mint London, L mint Róma*

2011-10-03T07:06:00.000-07:00

Az egyik első benyomás, ami a gaijint Japániában éri, hogy te jó Isten, itt senki sem beszél angolul! Bár a megállapítás így kissé sarkos, nem áll távol az igazságtól. A japánok angol-nemtudása viccek, anekdoták és tematikus webszájtok tömkelegét eredményezte, és a szomorú hír az, hogy ezek nagy része igaz is. Engem még ennyi év után is gyakran megüt ez a dolog; a minap például éppen annak voltam tanúja, amint egy nemzetközi konferencia tagjait a szervezők ékes japán kifejezésekkel, migi, onegaishimasu!** terelgették, vagy amikor nemrég az egyik többezer főt alkalmazó kliensünk lemondott egy már leszervezett nemzetközi prezentációt, mert AZ angolul tudó emberüket elhelyezték máshová. Az ember persze, főleg miután valamelyest már beszéli a nyelvet, megvonhatná a vállát, és csendben mulathatna, és néha meg is teszi, a hasonlóképpen legendás nyelvismeretű amerikaiakon, ahogy kétségbeesetten próbálnak kommunikálni a bennszülöttekkel. Vagy bólogathatna és egyetérthetne a honi nacionalistákkal, diszu izu Japan, szupíku Japaníz! és moroghatna, hogy milyen igazságtalan a világ, hogy pont egy ilyen szedett-vedett keveréknyelven kell mindenkinek beszélnie, bár szerintem ez olyan, mintha a gravitáció mértéke miatt panaszkodnánk: mérsékelt hatékonyságú. Ez mind rendben is lenne, de a dolog korántsem ilyen egyszerű, főleg ha a következményeket nézzük.

A globalizáció első hullámát, amikor a fizikai termékek, autók, fényképezőgépek, és mikrohullámú sütők, domináltak, Japán kiválóan meglovagolta. Odahaza ki kellett agyalni a cuccot, precízen és hatékonyan legyártani, odaadni annak a pár nyelvzseninek, aki elmagyarázta a külföldi kereskedőknek, hogy hol kell bekapcsolni, a többit pedig elintézték a gaijinok maguk között. A terméken magán sokat nem kellett variálni, az autó mindenütt autó, legfeljebb a kormányt kellett áttenni a másik oldalra. A zsé dőlt, futotta belőle tolmácsra is, amikor néha meg kellett látogatni a helyi disztributort, vagy a bangkoki lányoknak kellett elmagyarázni a, khm... japán történelmet. Ám manapság, amikor a hardvergyártást már lenyúlta a Nagy Szomszéd és sokkal inkább a szoftverekek, szolgáltatások a döntőek, ez már nem elég, alkalmazkodni kell a helyi igényekhez, sztandardokhoz, és ehhez már ott kell lenni, érteni a helyi nyelvet és folyamatosan kommunikálni. A japán szoftveripar például, aminek egy szeletét van szerencsém közelebbről is ismerni, egyáltalában nem alábbvaló a nyugatinál, számtalan jó termék van, de ezek képtelenek kitörni a nyelvi börtönből, amibe magukat zárták, és emiatt sorban mészárolják le őket a nagyobb piaccal - és ezáltal nagyobb fejlesztési potenciállal - bíró multicégek, beleértve a magyarokat is, szerény közreműködésemmel.

Hasonló okokból maradtak ki a japánok az elmúlt tíz-húsz évben a világon végigsöprő cégfelvásárlási hullámból. Japán cég nem sok külföldi céget vett meg, a hajdani “buborékgazdaság” korszakában is inkább az ingatlanberuházások voltak a jellemzőek, fordítva pedig még kevésbé volt jellemző, sikeres cégegyesülést pedig szinte csak elvétve találni. Egy neves multinacionális cég itteni leányvállalaltánál dolgozó barátom szerint a cégükön belül rengeteg mozgás van és ez rendkívül pezsdítő, innovatív hatású, ám ebből a japán dolgozók gyakorlatilag teljesen kimaradnak. Nem, ez nem diszkrimináció, egyszerűen nem akarnak és/vagy nem tudnak menni, mert... nem beszélnek angolul.

A nyelv-nemtudás okai sokrétűek; egyfelől tényleg nem túl könnyű japán fejjel más nyelvek merően eltérő logikáját és hangkészletét megtanulni, na de kérem, nekünk magyaroknak talán könnyebb? nyilván sokat tehet erről a merev oktatási rendszer, ami azt súlykolja, hogy ha nem alkalmazol tökéletes nyelvtani szerkezeteket, inkább meg se szólalj, pedig köztudott, hogy ahhoz, hogy jól beszélj egy nyelvet, előbb rosszul kell beszélni, de én leginkább azt a közvélekedést hibáztatom, amely szerint a japán nép alkatilag, mondhatnánk divatos szóval: genetikusan, alkalmatlan más nyelvek befogadására. És ha valaki mégis képes erre, az valahol csodabogár, kiálló szeg, amivel ugye, tudjuk mit tesznek Japánban...

Miközben a környező ázsiai országokban az angol nyelvtudás rohamléptekben javul, tavaly meglepődtem, hogy milyen jól elvoltunk angolul Shanghaiban! Japánban a helyzet inkább csak egyre romlik; a diákok angoltanulási kedve csökken, az angol nyelviskolákat a 90-es évek boomja után sorra zárják be, és általában, egyre kevesebben keresnek külföldi ösztöndíjat, kiküldetést vagy olyan munkát, ami nyelvtudást igényelne, utóbbiakat nem ritkán a japánul egyre inkább megtanuló gaijinok töltik be. Ez is része annak a trendnek, ami szerint Japán egyre inkább elveszti ambicióit és magába fordul, vagy ahogy szeretek fogalmazni: nyugdíjba vonul. Egy olyan ország esetén, amely nyersanyagokban szegény, túlnépesedett, magát élelmiszerrel és energiával önellátni nem képes, és alapvetően az exportjából él, ez bizony nem túl jó ötlet.

De az is lehet, hogy csak én nem értem a Nagy Tervet. Hallottam már ugyanis hangokat, hogy, lám, milyen jó kis angol leveleket lehet összeütni a Google Traslatorral, nemsokára talán... És akkor felsejlik előttük az Újgenerációs Japán Bizniszmen, amint fülében diszkrét dugóval, kifogástalan öltönye gombjukában rejlő apró hangszóróból búgó hanggal, tökéletes oxfordi akcentussal megszólal: “My name is Kobayashi. JUN Kobayashi.” Arra a kis időre meg már kár erőlködni ezzel a nyelvtanulással; majd csak kibekkeljük valahogy....

------------------------------------------

Mai szerzőtársaim egyébként ezek a pálcikaemberek volt, akik kedvesen megengedték, hogy az asztaluknál helyet foglaljak és nem is nagyon dumáltak bele a munkába.

* Ez japánok angol nyelvtudásával foglalkozó könyv címének parafrázisa, bevallom nem olvastam, de a címe nagyon jó! az alapja az, hogy mivel a japánban csak egy, az "r" és az "l" között elhelyezkedő mássalhangzó van, ezeket gyakran keverik. De ha csak ez lenne az egyetlen baj...

** "Jobbra tessék (menni)!"

Shónan hangulatok

2011-10-01T08:27:00.000-07:00

Amikor már nem bírjuk tovább elviselni a nosztalgiát a Régi Ház iránt, lekéreckedünk Andreasékhoz, akik a tengerparton, Katase-Enoshimán laknak. Idén nyáron kéreckedni sem kellett, nyáron Andreasék Németországban meg szanaszét nyaraltak, megkaptuk a kulcsot és mienk volt a ház egy jó hónapig. Kvázi-leköltöztünk egy-két hétre, a hétvégék mellett a lassabb augusztus közepi biznisz közepette dolgozni is innen jártam be pár napig. A Shónan beach-en, ahogy a környéket hívják, lassabb az élet, jól megférnek egymással a fogyatkozó őslakosok, a kiöregedett surfer boyok és girlök és az egyre izmosodó, virgonc nyugdíjas-kolónia.

Hétvégenként pedig surf is up! megtelik a strand fiatalokkal, motorosokkal, szörferekkel, vagy csak a tengerparton ténfergő csajozósokkal. Ilyenkor befigyel egy kis identitászavar is, a sok hawai-i étterem és Aloha! bolt a német kenyérboltokkal és kolbászárusokkal, olasz éttermekkel keveredve zűrzavaros, de végső soron kedves és élhető zagyvalékká válik.

Fényképeztünk is persze, a jobbakat itt lehet megnézni, de a Top 10-et akkor sem lehet megúszni ha lusták vagytok odaklikkelni. Lássuk hát:

Legjobb a monorail-lel érkezni; a 60-as évekbeli hangulat és a Fuji-san látványa kárpótol a zötykölődésért

...de ha 20 éves lennék, én is bizton lowrider robogóval jönnék.

Shirasu, a helyi specialitás. Nem hernyók, csak kis halak, egészben szárítva. Judit nem eszi meg mert néz, de szerintem nem rossz.

Az Enoden, a helyi villamos állomásán a fémverebek időről-időre új ruhát kapnak. Itt most kékben láthatóak, itt pedig narancsszín kardigánban.

Surfer boy, munkába menet.

Surfer girl, szintén elfoglalt...

Kitesurfing, akinek a hullámlovaglás vagy a széldeszkázás már túl egyszerű.

Tobi, vagyis barnakánya. Rengeteg van belőlük és teljesen domesztikáltak; ha nem vigyázunk elviszik a kezünkből a hamburgert.

A tengerpart és a sziget alkonyati fényben.

Fuji-san felsejlik a házak között.

Ohagi

2011-09-23T19:25:00.000-07:00

Az igazság az, hogy két évvel ezelőtt csak úgy, különösebb meggondolás és metodológia nélkül vágtam bele a wagashi témába, aszerint haladva, hogy mikor mi tetszett meg - de most úgy érzem, eljött az ideje, hogy az egészet elölről kezdjem, vagyis visszatérjek az alapokhoz. Az alap-édességben nincs se levél, se dísz, se más, kifinomult formálás - mindössze egy gombóc rizsből áll, ami durvára tört babbal (tsubuan) van borítva. Ez az ohagi, amit ezidőtájt, az aki-higan (őszi napéjegyenlőség) idején kell enni - de azért persze máskor sem tilos.

Ennél egyszerűbb édességet elképzelni sem lehet, mert az elkészítéséhez csak a legszegényebb konyhában is megtalálható eszközökre van szükség - egy fakanálra és két fazékra. Az egyikben főzték a rizst (“mochi” rizs és “gohan” rizs 2:1-es keveréke), a másikban a vörös azuki babot, cukorral, sóval ízesítve. A még meleg rizst és babot a spatulával durván összetörték és gombócot formáztak belőle. Az alapmodellben a rizs van belül, azt kívülről borítja a babpaszta. Ezenkívül két, ízesített variáció is létezik - ilyenkor belül van a bab, kívül a rizs és a gombócot megforgatják tört, fekete szezámmagban, vagy barna kinoko porban.

Mint ez a legtöbb, egyszerű, tradicionális ételre igaz, a konbinikben és szupermarketekben is kapható kommerciális változat szinte ehetetlen - talán mert egyszerűségében nincs, ami elfedje a vacak alapanyagok, a tartósítószerek és a nagyüzemi készítés nyomait? Az itt-ott még fellelhető kis, kézműves édességboltokban viszont lehet kapni frissen készített ohagit, és ilyenkor azonnal kiderül, hogy ha egy étel egyszerű, attól még nem feltétlen primitív. Persze annak sincs akadálya, hogy otthon, jó alapanyagokból valaki maga készítse el...

Az ohagi egyébként egy bokorról kapta a nevét, ami szeptemberben virágzik. Tavaszi párját, szintén egy szezonális virágról elnevezve, botamochinak hívják.

----------------------------------

A recept itt található: http://www.justhungry.com/botamochi-spring-ohagi-fall-sweet-japanese-rice-and-bean-cakes

Mit keres a nyúl a Holdon?

2011-09-20T07:28:00.000-07:00

A legutóbbi posztban, illetve már egy korábbiban is, emlegettem azt a bizonyos Holdnyulat, amit lehet figyelni, ahogy mochit készít egy bödönben. De hogyan is került a nyuszi ebbe az irígylésre méltó helyzetbe*? A megoldást természetesen egy legenda adja meg, és mivel japán** meséről van szó, nem hiányozhatnak a szokásos horrorisztikus elemek sem. Lássuk csak:

Történt egyszer, hogy egy holdbéli öregember lenézett a Földre és egy hatalmas erdőben, egy tisztáson észrevett három állatot, a nyulat, a rókát és a majmot, ahogy egy tűz körül ültek. Elhatározta, hogy lemegy a Földre és próbára teszi az állatokat. Így is tett. Koldusnak álcázva magát leszállt a Földre, megszólította a három jóbarátot és enni kért tőlük. Az állatok egyből szétszaladtak élelemért. A majom gyümölcsöt hozott, a róka egy nagy halat - de a nyúl semmit sem talált. Amikor mind visszaérkeztek, a nyúl megkérte a majmot, hogy hozzon neki száraz ágakat, majd a rókát, hogy rakja meg a tüzet. Mikor már lobogtak a lángok, a nyúl felajánlotta a koldusnak, hogy süsse meg őt a tűzön. A koldus ezt hallva visszaváltozott a holdbéli emberré és a nyulat, mint a legkedvesebb állatot, magával vitte a Holdra. Azóta él a nyúl a Holdon - mindenki láthatja ahogy mochit készít egy bödönben.

Na jó, segítek:

Tehát a nyúl, hogy egy ismeretlen öregember kedvére tegyen, feláldozta volna magát. Hmm.... Persze elképzelve a társaságot, különösen a vélhetőleg sunyi képű rókát, végül is egészen jól jött ki a dologból. Kérdéses, persze, hogy tényleg szuicid hajlamú volt-e vagy pedig előre sejtette a végkifejletet. Én leginkább arra tippelek, hogy a klasszikus japán módszert alkalmazta; ha jön a főnök, professzor, oyabun és valami nehezet kér, akkor a beó, diák, chinpira a legjobban teszi, ha nem akadékoskodik, mert kirúgják, megbukik, levágják a kisujját, hanem összeszorított foggal bevállal valami még lehetetlenebbet, olyat, amibe szemmel láthatóan megszakad, beledöglik. Aztán, ha szerencséje van, a nagy ember ezt észreveszi és kegyesen felmenti a feladat alól és odaadásáért, hűségéért megjutalmazza, ha pedig mégse, hát életbe lép az eredeti verzió. Egy szamuráj kétségkívül ezt tenné.

Ismerem én ezt már jól. Adok a beónak egy Feladatot, amiről úgy gondolom, hogy ripsz-ropsz megvan, Nyuszika, hozzámá’ valamit kajáznom gyorsba, mer’ naggyonéhes vagyok! Beó nem szól semmit, nem mondja, hogy ez chottó muzukashii, talán csak a szeme szomorúságán látszik, hogy most valami nehezet kértem, de ezt én nem sejtem, mert nem olvasom a szeme fehérjit. Látom aztán másnap, hogy a beó kialvatlan, beteges, halálán van, mi történt veled, Nyuszika? mire ő töredelmesen bevallja, hogy egész éjjel a Feladaton dolgozott, de még sok munka lesz vele és már menne is vissza folytatni, vetné magát nekem a tűzre, de bennem ekkor felhorgad a jólelkű főnök, ne tedd ezt, Nyuszika! sikoltom, már nem is vagyok éhes, inkább nem is kell megcsinálni a Feladatot, nem olyan fontos az, csak ne emészd el magad abban a tűzben! Ilyenképpen Nyuszika megmenekül, arca kisimul, a szeme felragyog, és az önfeláldozásáért járó halmazati jutalomképp többé már nem kérek tőle ilyen nehezet, és ez már szinte jobb, mint a Holdon mochit készíteni.

-----------------------------------------

* a japánok szerint mochit készíteni igen jó dolog, egyszer próbáltam én is, egy fakalapáccsal kellett püfölni a főtt rizst egy fabödönben, egészen amíg össze nem állt egy ragadós masszává, vidám volt, no de hát állandóan?

** nem is igaz, mert eredetileg indiai, csak ott még egy vidra is szerepelt

Ha ősz, akkor a Hold

2011-09-16T06:38:00.000-07:00

Haru wa hana, aki wa tsuki, vagyis, tavasszal a virág, ősszel a Hold, igazít útba az élet dolgaiban a japán közmondás. Így hát, mivel az elmúlt héten szép, tiszta idő volt, munka után elmentünk holdnézőbe a yokohamai Sankei-en kertbe. Az őszi hold tiszteletére a kert este is nyitva tart, a házakat kivilágítják és hagyományos zene szól. A házak tornácain, a holdsugár útjában, áldozatok van elhelyezve; szezonális gyümölcsök (gesztenye, kaki, alma) és virágok (hagi, susuki) és kis, fehér, kerek mochi-gombócok. Az utóbbit, ha ellopják, szerencsét hoz, régen a gyerekek feladata volt erről gondoskodni. A susuki pedig egyfajta spirituális antennaként* is szolgál; ezen keresztül szállhat alá a Hold Szelleme.

Sétálunk egyet a kertben, a nappal barátságos bambuszliget most kisérteties fényben úszik, majd a tóparti fűben ülve hallgatjuk a zenét, egy biwa vinnyogása keretezi az énekes dacoskodó kurjantásait, közben sushit majszolunk egy papírdobozból és próbáljuk megpillantani a nyulat a Holdban. Azért itt is jó a tsukimizni, nem csak a balkonon.

És hogy mit keres a nyúl a holdon? Ez már egy másik történet, de hamarosan ezt is elmeséljük.

---------------------------------------------

* yorishiro (依代) - bővebben a Wikiben angolul

Setsuden-számadás

2011-09-13T04:47:00.000-07:00

Igy szeptember eleje környékén Tokyóban az ember mindig egy kicsit meg van zavarodva, ha a naptárra néz; elvileg már ősz van, de az időjárásnak erről valahogy nem akaródzik tudomást venni, továbbra is bődületesen meleg van és üvöltenek a kabócák, a 10 jel hiányáról nem is beszélve. Igaz, Minoru barátom felhívta a figyelmünket, hogy már nincs is annyira meleg, ja kösz, csak 32 fok, és ezek nem azok a kabócák, lehet, de szerintem éppolyan hangosak, ergó ez már az ősz, csak meleg van és üvöltenek a kabócák. Szóval bonyolult dolog ez.

De annyira már mindenképp előrehaladott az idő, hogy érdemes legyen számadást készíteni a setsudenről, vagyis az áramtakarékosságról, főképpen mivel hivatalosan is vége; a kormány a tervezettnél két héttel korábban feloldotta az eredetileg szeptember végéig érvényben levő legfontosabb korlátozást, miszerint a nagy vállalatoknak 15% árammegtakarítást kell produkálniuk, or else (kikapcsolják őket). Kisebb cégeknek ez csak ajánlott volt, de azért általában elég komolyan vették. Mi legalábbis igen, leültünk és megtanakodtuk, hogy mit is tehetnénk, állítsuk magasabbra a légkondit, eddig rendben, és egyidejűleg adoptáljuk a SuperCoolBiz-t, na ez meg főleg, járjunk be korábban, ez, mivel sokat kell beszélni Budapesttel, az időkülönbség miatt nem megy.

Source: Institute of Energy Economics,

Japan; Credit: NPR

Az egészre, amint ez nyilván sejthető, Fukushima miatt volt szükség, pontosabban azért, mert a fukushimai baleset kapcsán felmerült atomerőmű-aggályok okán felülvizsgálat alá vonták és időszakosan kikapcsolták az ország 54 atomerőművének jó kétharmadát és emiatt a Kantó régióban (Tokyó is ide tartozik) kb. 40%-kal csökkent a kapacitás. A perverz dolog ebben az, hogy mindeközben Nyugat-Japánban áramtöbblet van, de egy okos XIX. századi elrendezés miatt az ország nyugati fele, ezt a General Electric kapta, 60 Herzen, a keleti pedig, itt a német AEG bizniszelhetett, 50 Hz-en működik, és így a kettő nem kompatibilis egymással. A dolog gyakorlatilag megváltoztathatatlan, akár a szélesnyomtávú orosz vasút, ~~átrakókörzetetből~~ átjátszóállomásból pedig kevés van és újat sem igen érdemes csinálni, mert akkora erővel akár erőművet is lehetne építeni. Szóval eleink sem mindig voltak annyira bölcsek...

Visszatérve a mi kis napi valóságunkba: az office managerünk hó végén gondosan megírta egy körlevélben, hogy az adott hónapban mennyi elektromosságot takarítottunk meg az előző évhez képest, 26-29% között, bizony ám! és láttam, hogy erre büszkék is voltak a kollégák. Lehet erre azt mondani, hogy ez olyan kis Timúr-és-csapata dolog, hiszen mit számít a mi kis cégünk, csepp a tengerben, ésatöbbi. De mielőtt ezt tennénk, vessünk egy pillantást a grafikonra, csak egyszer került 90% fölé a felhasználás rátája! és látni fogjuk, hogy megérte. Ha a fejünket a plafonba verjük, elkezdődött volna a rettegett rolling blackout, mikor is egy-egy körzetet kikapcsoltak volna egy időre, és az nagyon nem lett volna jó... A nyár előtt az volt a közhangulat, hogy ez nehezen lesz elkerülhető és lám mégis sikerült! Azt hiszem, nyugodtan megveregetheti az ország a saját vállát, ez ám a győzelem, nem az IMF kiebrudalása!

És akkor most mindenki csukja be a szemét egy percig és erősen gondoljon arra, hogyan zajlott volna ez, még csak nem is Magyarországon, de mondjuk, Kelet-Európában. Na ugye.

Édes hűsölés

2011-09-10T18:56:00.000-07:00

Akkor hát a "Hűsölések" sorozat lezárásaként, mert itt még mindig ránkfér, az igért poszt a nyári édességekről...

------------------------------------

Akár a japán nyár jelképe is lehetne a kakigóri - majdnem azt írtam, hogy a helyi fagylalt, de azért ne essünk túlzásokba, talán az olasz granitára hasonlit - durva, darabos jégkása, rikitó szinű, édes sziruppal leöntve. Szerintem egyike azoknak a dolgoknak, amit csak az szeret, aki azon nőtt fel. De ha meg tudod enni, biztosan lehűt.

Második helyen áll a lédús görögdinnye - a nyári reklámok egyik standard jelenete a szabadnapján a teraszon yukatában pihengető otósan, kezében legyező, mellette tányéron egy szelet, jégbehűtött dinnye.

Az évszakok változása természetesen a wagashi-kinálatot is befolyásolja. A zöld levelek a tavasz hírnökei, a nyárhoz már inkább az üdítően csillogó zselé illik. Sikamlós, áttetsző zselébe burkolt babpaszta, kanalazható gyümölcs-zselé, késsel szeletelhető zselédarabkák vagy éppen zselébe fagyasztott tavi életkép; a variációk száma végtelen. A kánikulai napok alatt a vendéglők is inkább krémet, gyümölcs szörbetet, vagy egyszerűen csak néhány szelet gyümölcsöt szolgálnak fel. Hasonlóan más nyári ételekhez, nyárinak tekinthető minden édesség, ami akár fizikailag, akár asszociáció útján HŰT - hideg, lédús, savanykás, de legalábbis csillog.

Business games: Senpai

2011-09-03T08:14:00.000-07:00

A Fontos Kliensnél megtett sokadik látogatásom alkalmával kiderült, hogy tárgyalópartneremnek, aki buchó rangban van, vagyis minden képzeletet felülmúlóan hatalmas ember, van egy főnöke is, a honbuchó*, vajon ő miért lehet felelős? az Univerzum fennmaradásáért? és be is mutatott neki.

A ceremóniális névjegycsere után megkezdett beszélgetés eleinte a szokásos merev és hivatalos formában csordogált, ám egy ponton nem várt fordulatot vett; kiderült ugyanis, hogy a Még Hatalmasabb Ember ugyanarra az egyetemre járt, mint én. Senpai... rebegtem meghatódottan, könnybe lábadt szemekkel. Kóhai!** rikkantotta és keblére ölelt, majd egy gyors polkát lejtettünk a székek között, legalábbis képzeletben. És ezzel még nem volt vége; amikor végül kissé lenyugodva tovább beszélgettünk, kiderült, hogy nemcsak, hogy ugyanarra az egyetemre jártunk, de személyesen is ismeri a professzoromat, mi több, egy csapatban focizott vele az egyetemen. Természetesen másnap azonnal írtam a profnak, hogy a honbuchó üdvözletét küldi és biztos vagyok benne, hogy ezután ő is megeresztett egy mailt a senpainak, amiben igazolta, hogy rendes gaijin vagyok, egyetemi tartózkodásom ideje alatt nem próbáltam szappant csempészni a fürdőkádba és mindig felvettem a vécépapucsot. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy ezentúl minden simábban fog menni a Fontos Klienssel...

Az egyetemekről származó alumnik törzsi közösségei átszövik a japán államigazgatást és az üzleti életet. Sokáig íratlan szabály volt, hogy miniszterelnököt csak három egyetem adhat: a Tódai, Waseda és a Keió, és az összefonódások másutt is szemmel láthatóak, például amikor a fent említett Fontos Kliens CEO-ja Tódai-os volt, valamiért, talán a véletlenek összejátszása folytán? az összes leányvállalatot az itt végzettek vezették. A kóhai régen egyszerű csicska volt; fegyvert tisztított, később ez cipőpucolásba és sertepertébe szelídült, de manapság már az is elég, ha időnként megfőzi a kávét. De régen és most is az volt a legfontosabb, hogy engedelmességgel tartozik a (rang)idősebbeknek. A senpai cserébe védelmet kínál, okítja és támogatja az oktondi kóhait. Ez egy életre szóló kötelelék; főnökök, elöljárók, parancsnokok jönnek és mennek, ha ügyes vagy, akár be is előzhetsz, de a senpaiodat soha nem fogod, nem tudhatod! magad alá gyűrni, ő mindig senpai marad, várd ki a sorodat és gyűjtögess magadnak kóhaiokat. Erre a legjobb alkalom a rendszeres évi óbíkái***, ahol fiatal kóhaiok nyüzüge hada tülekedik, hogy névjegyet cserélhessen velem, amit én persze joviálisan meg szoktam engedni nekik. Mert előbb-utóbb mindenkiből senpai lesz.

--------------------------------------

* a buchó kb. osztály- a honbuchó főosztályvezetőnek fordítható

** a kóhai juniort, a senpai szeniort jelent, de ez persze sokkalta bonyolultabb ennél..

*** OB会, vagyis Old Boys Találkozó, minden jobb prof szervez ilyet évente. Mellesleg ez is egy jó kis katakana-kanji kombináció...

Hűsölések - a kütyük világa

2011-08-25T06:08:00.001-07:00

A jelenlegi uralkodó honi időjárási viszonyokat figyelembe véve időszerű, vagy éppen ellenkezőleg: arrogáns? dolog a japán technológia e téren elért vívmányairól írni. A zsebben tartható nagyteljesítményű, elemes légkondicionálót ugyan még nem találták fel, de már nem járunk messze tőle. No, de azért fussunk neki dolognak egy kicsit messzebbről; lássuk először a történelmi perspektívát!

A hűsölést Japánban sohasem bízták a véletlenre, vagy pusztán a kajára és kisértetekre, hanem mindenkor bevetették az adott kor fejlettségének megfelelő műszaki arzenált. Jó ideig azonban a csúcstechnológia a legyező és a napernyő volt, igaz, hogy ezek viszont igen igényes kivitelben készültek és a hagyományos, szellős és árnyékos japán faházakkal kombinálva valahogy mégiscsak lehetővé tették a nemzet túlélését jónéhányszáz forró nyáron át.

Aztán jött a huszadik század és meghozta a légkondi-cionálás áldását, minek következtében az emberek reumásak lettek a huzattól és idegbajosak a zajtól, az építészek pedig megbarát-kozhattak a kültéri egység néven ismertté vált, és azóta szép karriert befutott, homlokzati motívummal, egyszóval, volt fejlődés bőven! Azóta már kissé csitultak a kedélyek: légkondik kisebbek, halkabbak és Tokyóban ma már nem attól menő egy irodaház, hogy 18 fok van benne nyáron, ezt Ázsia egyéb nagyvárosairól még azért nem lehet feltétlen elmondani. Idén, a setsuden szellemében lassan már annak a bizonyos lónak a túlsó oldalára esünk: az ajánlott hőmérséklet 28 fok, ami még CoolBiz-be öltözve sem kevés. Ennek fényében talán nem véletlen, hogy felmerül az igény az egyéni hűtésre. Akkor hát: gadget time! kipróbáltunk magunkon és családtagjainkon néhány japán hűtő-kütyüt, íme az eredmény:

Fan Pen: egy golyóstoll végére szerelt ventillátor, ami, mialatt mi buzgón körmölünk, csapja a szelet az arcunkba. A keresztlányom tesztelte otthon, az első öt percben be is jött neki, utána egy olló segítségével gyorsan kiszabadítottuk a műszert a hajából és gond nélkül újraindítottuk. Létezik USB portba köthető változata is, de az olló ekkor sem árt, ha kéznél van.

Előny: függőlegesen a fejünk felé tartva valamennyivel kevesebbet mutatunk a mérlegen

Hátrány: a propeller működése közben a toll rágcsálása heveny szájüregi fájdalmat okozhat

Célcsoport: tüsihajú tinédzser lányok

Shirt Cooling Spay: egy flakon, be kell vele fújni az ing belsejét és úgy felvenni. Tényleg kellemes érzés, úgy öt percig. Akkor próbáltam utánafújni, a galléron keresztül, na ez már azért nem olyan kellemes, mert a bőrt annyira lehűti, hogy az már szinte fáj.

Előny: helyi érzéstelenítésre is használható

Hátrány: bőrre és a szomszéd fejére vigyázni kell

Célcsoport: üzletemberek, akik ötpercenként inget cserélnek

“Gatsby” Facial Paper: “Ice-Type”: régi termék új kiszerelésben; kis zacsiban összehajtogatott, nedves kendőcskék, a szokásosnál kevésbé vegyszerszagú kivitelben. Kiveszem, törülközök, felfrissülök, aztán lehet újra izzadni.

Előny: mosakodás helyett is megteszi

Hátrány: könnyen összekeverhető a papírzsebkendővel és orrot fújni bele nem kellemes, más lehetséges pézsé felhasználásokról nem is beszélve

Célcsoport: gyakorlatilag mindenkinek, hiszen külön női- és férfiverzió is van

Hiyaron: olyan, mint az egyre inkább használatos téli melegítőpárna, csak fordított előjellel: egy nagyot kell rá csapni és utána egy jó félórán át ontja a hideget, dögöljön meg a termodinamika második főtétele!

Előny: jó sokáig hűvös

Hátrány: ha túl nagyot csapunk rá kipukkadhat és akkor ki tudja, mi fog történni, lehet, hogy jégkorszak lesz

Célcsoport: agressziót levezetni kívánó házastársak

Van persze még számtalan más termék is, és ha maradnak ezek a meleg nyarak, akár még üzleti lehetőség is kínálkozhat a vállalkozó kedvű importőröknek!

Nyári kertek

2011-08-22T05:45:00.000-07:00

Japánban négy évszak van és ezt meglehetős gyakorisággal tudtomra is hozzák, általában egy kérdés részeként: Önöknél hány évszak van? Amikor biztosítom róla a beszélgetőpartneremet, hogy négy, akkor olyan “welcome to the club” szemekkel néz rám. Mindezek ellenére a tavasz és a nyár közé titokban beékelődik egy ötödik, nem-hivatalos évszak is, az esős. Angolul “rainy season”, japánul 梅雨 (tsuyu), vagyis szilvaeső.

A kertek talán ilyenkor a legszebbek - a nedves sziklák és lépőkövek zöld-kék-ezüst-arany színárnyalattal csillognak, a moha pedig hirtelen feléled, megduzzad és élénkzöld színű lesz. Virág azonban egyre kevesebb van; a tavasz elmúltával már csak az árnyékos-kék ajisai (hortenzia) nyílik.

Az esős évszak végével aztán beköszönt az igazi nyár - meleg, párás és közel kibírhatatlan. A kertek számára ez nem jó időszak; a perzselő hőség és az eső hiányában leülepedő por kiszárítja, megfakítja a néhány hete még harsogó színeket. De azért ilyenkor is van mit nézni; így augusztusban gyakran látni egy rózsaszín virágú fát*, amit kínai selyemmirtuszként azonosítottam be, de valószinűleg nem őshonos errefelé, mert nincs japán neve.

A lakóházak kertjeiben virágzik a yuri (liliom) és a keritésekre felkúszik a kék asagao (hajnalka) - ez utóbbiról már írtam ebben a korábbi posztban.

Júliusi estéken, amikor enyhül a forróság, gyakran megcsap a kuchinashi** (gardénia) bóditó illata is. Otthon csak cserepes virágként ismertem, itt derékig érő, formára nyírt bokor, melynek fehér virága kisértetszerűen dereng fel a nagy, sötétzöld levelek között.

A nyári kertek legszebb virága azonban a hasu (lótusz), melynek hatalmas, fehér vagy rózsaszín virágkelyhei kecsesen emelkednek kerek, széles, zöld levelek fölé. Lakókertekben általában kerámiaedényben nevelik, de a közparkokban sokszor egy egész tavat benő. Az iszapos tóból kiemelkedő lótuszvirág, mint a spirituális tisztaság szimbóluma***, a buddhista templomkerteknek is kedvelt eleme. Azt is mondják, hogy a lótusz a lélek fejlődését jelképezi: a gyökere a mindennapi, materialista élet iszapjából ered, a szára a tapasztalat vizében növekedik és a virágja a megvilágosodás napfényében nyílik, ezért is van, hogy a Megvilágosodottat gyakran ábrázolják lótuszvirág kelyhében ülve.

További képeket a nyári kertek virágairól itt találtok.

------------------------------------------------

* Sarusuberia (Crepe myrtle)

** Gardenia jasminoides

*** "the spirit of the best of men is spotless, like the new lotus in the [muddy] water which does not adhere to it" Lalitavistara

Business games: az udvariaskodás

2011-08-20T06:44:00.000-07:00

Ha két japán komolyabban cívódik, ezt gyakran arról lehet észrevenni, hogy hirtelen halkan és kimérten kezdenek beszélni egymással, kiabálni és bunkóskodni yakuza-tempónak számít. Az eltúlzott udvariasság köntösébe csomagolt gúny nem ritka fegyver a japán társadalmi érintkezésben; ha azt tapasztaljuk, hogy valaki az elvárhatón felül készséges vagy túl belátó és ezzel egyidőben a szokásosnál udvariasabb, nem árt résen lenni.

-----------------------------------------

Delikát viszonyom volt az öregúrral, itt nem részletezendő okokból, de úgy gondoltam, rosszban azért nem vagyunk. Sürgősen információra volt szükségem, és ő tudott volna segíteni, írtam hát egy hosszú, udvarias levelet angolul, kapcsolatunk egyik ki nem mondott alaptétele volt, hogy angolul kommunikálunk*. Válaszában azt javasolta, hogy mivel én biztosan nagyon elfoglalt vagyok, találkozzunk két hét múlva. Miután megnyugattam, hogy egy ebédet azért hamarabb is be tudok ütemezni, végül is kaptam egy időpontot egy hétre előre, oké, értem, azt üzeni: nem lehet őt ugráltatni, hiába nyugdíjas. Miután megtudakoltam, hogy nyugatit vagy japán szeretne enni, japán és sobát, megegyeztünk, hogy majd megírom, hogy pontosan hol találkozunk, hiszen ez annak a dolga, aki kezdeményez és ezzel egyúttal üzeni is, hogy állja a cehet, elvégre mégse akarunk a végén játékbirkózni.

Kiválasztottam tehát egy megfelelő árfekvésű soba éttermet a környéken, se nem túl olcsó, se nem túl felvágós, és a találkozó előtt egy nappal visszaírtam, hogy akkor talán ITT. Késő du jött vissza a mail, hogy az nem jó, legyen inkább AMOTT, a naív gaijinnak ilyenkor egyből az jut az eszébe, hogy talán akkor kezdhettük volna ezzel is. De lefoglaltattam a titkárnővel, ezen ne múljon! csak már nem volt időm aznap válaszolni, majd holnap reggel, gondoltam.

"As no reply has sent to this mail, I understood it was cancelled" várt másnap reggel a mailje, na ne...! Rögtön hívtam, foglalt a telefonja, írtam hát mailt, hogy ugyan dehogy, ott leszek, ahová kérte! de semmi válasz. Ekkor már sejtettem, hogy itt most udvariaskodásba bugyolált csicskáztatás folyik, de azt tettem, amit ilyenkor egy japán tenne: tovább szívattam magam és elmentem az étterembe a megbeszélt időre és vártam, persze nem jött. Amikor végre felvette a telefonját, rajtam volt a sor, hogy álnaívan kérdezzem, remélem minden rendben van, mert aggódok, hogy nem esett-e valami baja, hiszen délre beszéltük meg. Ő persze ragaszkodott a sztorijához, azt hitte, hogy nekem valami közbejött, ez teljesen természetes lenne egy ilyen roppantul elfoglalt embernél, mint én, és nem akart zavarni. Nekem ekkorra már megvolt az alibim, hiszen írtam reggel, hogy minden rendben! erre ő egy gyenge sajnos nem tudtam megnézni a mailemet ma reggel típusú kifogással tudott csak visszavágni, amivel érezhetően védekezésbe szorult és rögtön hozzá is tette, hogy sajnálom, hogy feleslegesen fáradt el a találkozóra. Én ekkor persze már megbocsájtó voltam, ó, semmi baj, majd legközelebb. Legközelebb persze már ment minden, mint a karikacsapás. Az már más kérdés, hogy többet nem kértem ki a tanácsát, ez már az én üzenetem volt.

Most persze lehet azt mondani, hogy csak egy hepciás öregúr volt, de vannak azért általános tanulságok is. A gaijin könnyen eltévedhet a japán udvariasságok finom árnyalatai között és összetéveszti az átlátszó udvariaskodást a valódi készségességgel. A japán üzleti világról szóló beszámolókban visszatérő motívum a tárgyalópartnerek kiismerhetetlensége. De a “hai” csak azt jelenti, hogy értem, amit mondasz! közhelyén felül még sok más vajszínű árnyalat is van...

---------------------------------------------

* Pedig igazából japánul jobban értettük egymást. De azt hiszem ez is egy üzenet: ne hidd, hogy olyan okos vagy!

Kedvenc japán szavaim - staba suru

2011-08-18T06:37:00.000-07:00

Megint katakana, de most egy kicsit különleges fajta. Azt már tanultuk, hogy milyen kegyetlenségeknek vannak alávetve az idetévedő angol- és más jövevényszavak. De az erebétá, az ótobai és társai végső soron csak a legközelebbi kimondható japán hangsor, mégolyha távol is van az eredetitől. De hogyan lesz a Starbucksból Staba? És főleg: hogyan lesz staba suru?!?

Az egész ott kezdődik, hogy a japánok imádják a rövid, leginkább kétszótagos szavakat. Nagyon sok ilyen van, eleve a legtöbb kínaiból átvett kifejezés is kétszótagos, erre áll rá a nyelvük, mit lehet tenni. És akkor jönnek a gaijinok ezekkel a hosszú, flancos szavaikkal, mint Macdonald's vagy éppen appointment. A japán lélek itt már lázad, katanát ragad és egy suhintással lecsapja azt, amit feleslegesnek ítél; így lesz a Makkudonarudusu-ból egyszerűen Makku, az appointomento-ból pedig apó*.

Igen ám, de van, amikor a ravasz gaijinok többszavas kifejezésekkel operálva próbálnak zavart kelteni a jóravaló japán fejekben; news caster, make-up, cash register. Ezeket is át kell alakítani, úgy hogy ne törjön ki a japánember nyelve. Az egyik lehetőség, hogy az egyik szót, vagy akár még többet is, egyszerűen elhagyjuk: ~~nyúzu~~ kjasutá, méku ~~appu~~, ~~kjasshu~~ reji~~suteru~~. A másik, szerintem kreatívabb, megoldás, hogy összevonjuk a szavakat: a PowerPointból pápó, a personal computerből pasokon**, sexual harrasment-ből pedig sekuhara lesz.

A su-ta-ba persze tulajdonképp három szótag, de a su-ta-t azért a japánok sem betűzik ki olyan rigorózusan;, staba lesz belőle, mire a nyelvük végére ér, az pedig már csak kettő. Hogy hogy lett ebből staba suru? Hát, ahogy otthon kszerokszozunk meg kólázunk. Ha ha egy termék megfelelően erős a piacon, szinte egyeduralkodó, akkor a japánban is köznevesedik. Starbucksból pedig már mondhatni minden szutykos kis metróállomáson van, a kicsit is komolyabbaknál több is! tehát Tokyóban manapság már nem kávét iszunk, hanem inkább sztárbakszozunk.

Még néhány ügyes szórövidítés/összevonás:

building - birudingu - biru~~dingu~~ - biru
world processor - wado purosesá - wado puro~~sesá~~ - wapuro
navigation system - navigéshon shisutemu - navi~~géshon shisutemu~~ - navi
air conditioner - éa condishoná - éa con~~dishon~~á - éakon

Tudsz még jót?

---------------------------------------

* nem mintha nem lenne erre rendes japán szó, pl. az uchiawase, de mennyivel dögösebb katakana-angolul brekegni!

** azért az angol nyelvterületen sem szeretik magukat mindig túráztatni a hosszú szavakon, csak éppen a rövidítéseknek - főleg Amerikában - más logikája van; a kezdőbetűk szavasodnak. Így ott a personal computerből PC, majd magyarul pécé, lesz. Bár ilyen is van néha, pl: office lady - O.L. - óeru

Hűsölések - amit megeszünk

2011-08-16T07:25:00.000-07:00

Nyáron különböző meggondolások alapján vehetünk táplálékot magunkhoz és ebből csak az egyik, nem is feltétlen a legfontosabb, az, hogy éhesek vagyunk: Tokyóban ilyentájt testhőmérsékletünk alacsonyan tartása mindenképp nagyobb prioritást kap. De innentől már újra csak szétválnak a dolgok, menjünk hát sorjában, és nézzük meg, vajon mit s miért eszünk a melegben, vagy a meleg ellen!

Mert hideg: ez a legtriviálisabb, nem kell japánnak lenni ahhoz, hogy jégbe hűtott görögdinnyét kanalazzunk a hőségben, igaz, itt ez is finomabb. Létezik ezenkívül egy rakás étel, aminek van nyári változata, elsősorban a különféle tésztaételek hideg verziói kívánkoznak ide. A hideg soba (zöld vagy barna színű hajdina-spagetti) tulajdonképpen nem kifejezetten nyári étel, mert egész évben ehető, de nyáron a meleg verzióból szinte alig fogy. Az udon (vastagabb, búzalisztből készült tészta) hideg változata már inkább, míg a sómen (tulajdonképpn ua. mint az udon, csak vékonyabb) már szinte teljesen nyári kaja. Mindegyiket tsuyu-ba (dashi-alapú, enyhén sós, könnyű szósz) mártogatják, megszórják nori-val (vékony csíkokra vágott alga) és tesznek bele wasabit is és fülsiketítő szürcsölés* közepette fogyasztják. És a rámen? hallom a régi olvasókat aggodalmaskodni, annak már nincs is nyári változata? Nyugalom, dehogynincs, csak ezt hiyashi-chúkának ("hideg kínai") hívják, és ez már tényleg csak nyáron kapható. A men itt echte rámentészta, főzés után hideg vízzel leöblítve, kevés shóyu alapú szósszal leöntve. Mellé vékony, hosszúkás szeletekre szabdalt chashu-t (hideg sült oldalas), sült tojást, menmát (fermentált bambuszrügy), paradicsomot adnak, a tetejét megszórják norival és odacsapnak egy kanál jó erős karashi-t (csípős japán mustár) is. Kiváló étel, a Tokyo Reloaded szerkesztősége két emberként kedveli, de óvakodni kell a nem ritka gagyi verziótól, ahol a chashút hideg felvágottal helyettesítik, ezt szerintem büntetni kéne.

Mert hidegnek tűnik: úgy van, itt is létezik a virtuális hűtés koncepciója; ételek, amelyek nem is hidegek, csak úgy néznek ki. És ha úgy néz ki, akkor el is hisszük és úgy érezzük, és ez már elég is. Placebo-effekt, igen, de a japánok szerint működik. Mi számít hát hidegnek? minden ami csillog és vízszerű, így a különféle zselék, élén a konyaku-val (ízetlen, szagtalan, kalóriát nem tartalmazó rugalmas izé, yamgyökérből készítik, de kérdem én, minek?), de még ez a mentolos cukormázzal “hűtött” sütemény is idesorolódik, amit a minap vettünk Cool Summer Bread márkanév alatt, pontosabban kúru samá bureddo. Ez a kategória egyébként erősen sütemény-hangsúlyos, így majd talán Judit egyszer bővebben is ír róluk**.

Mert étvágyat csinál: melegben elmegy az ember étvágya, de enni azért mégiscsak kell, ezért olyan dolgokat tömködünk magunkba, amitől újra megjön. Ilyen állítólag a gyömbér és a myóga (ez utóbbi is egyfajta gyömbérvirág, egyébként). Gyömbért és myógát többnyire vékonyra szelve vagy reszelve, adalékként eszik más ételekhez, például hideg tófuhoz, mint a képen.

Mert erőt ad: érdekes módon ha nyári ételről beszélünk, a japánoknak nem a hideg szoba, hanem leginkább az unagi (angolna) jut az eszükbe, ami se nem könnyű, se nem hideg, ellenben nagyon finom. Egyébként ez megint jellegzetes terméke a japán konyha-művészeti fenoménnak: egy másutt alig becsült halból, a balatoni horgászok rendszerint utálkozva eldobják a rusnya kígyót, megfelelő elkészítéssel, faszénen lassan grillezve, speckó szósszal locsolgatva, olyan remekművet alkotnak, ami nálam például simán benne van a tíz legjobb japán kajában. Unagit nyáron állítólag azért kell enni, mert erőt ad a hőség elviseléséhez, egyszóval kicsit olyan mint a körömpörkölt főtt krumplival és kisfröccsel, csak egy kevéssel szofisztikáltabb, és sajnos drágább is. Kötelező.

Mert finom: nyilván vannak szezonális zöldségek, bár manapság egyre kevesebb, de ahogy ezt már tanultuk, a komolyabb helyeken, és Japán mindenképp ide sorolandó, a halak is évszakhoz vannak kötve. Az unagiról már beszéltünk, de rengeteg más is van, például a kamasu, a kisu, a sanma és a többi, hadd ne fordítsam most le ezeket, magyarul sincs több értelmük. A halakon kívül nyári osztriga is van, a képen levő iwagaki nevű szörnyeteg, amihez pont múlt héten volt szerencsém. Ezenkívül még talán a katsuó-t (Skipjack tuna) emelném ki, mint nevezetes nyári halat, részint mert szeretem, csöppet lángon megkapatva, belül nyersen, kevés gyömbérrel és szójaszósszal isteni, részint pedig mert ez is fontos szereplő volt a legutóbbi, szépemlékű, soklájkos, vacsorán Vagesszel. Nem akartunk ugyanis mi akkor sem lehűlni, sem erőre kapni, csak csak egy jót enni.

----------------------------------------

* Itt megemlítendő, hogy a híres-hírhedt keleti szürcsölés eredetileg egy funkcionális dolog: így hűtik a forró ételt. Arra, hogy a hideg tésztát miért szürcsölik, csak egy ésszerű magyarázat van: mert így jobban esik.
** Azóta már írt, még pedig itt.

Ichi-sama esete az angol lánnyal

2011-08-13T21:23:00.000-07:00

Lehet, hogy mostanság egy kicsit túl sok volt a hercigeskedés, cicák, kutyusok, virágok, na meg az a rengeteg édes sütemény. Talán kellene valami férfiasabb téma... Beszéljünk hát inkább Ichihashiról, a gyilkosról. Nem, nem akarok bűnügyi rovatot indítani, de ez azért egy több szempontból is érdekes történet.

Szőke gajin lány, Lindsay Hawker, angolt tanít Japániában, vonaton összeismerkedik tudnivágyó, jóképű japán fiúval, leckét ad neki egy kávéházban, felmegy a lakására a fizetségért, ám nem jön le többé. Szülei és a nyelviskola, ahol dolgozik, néhány nap elteltével hiányolja, a rendőrség keresni kezdi. A lány lakásán talált telefonszám alapján rátalálnak a fiú, Ichihashi Tatsuya, lakására. Látják, hogy van bent valaki, de nincs engedélyük, hogy kopognak az ajtaján, erősítést és házkutatási parancsot kérnek. Miközben lassan, és tényleg csak egy picikét feltűnően, gyülekeznek az ajtaja és a ház előtt, Ichihashi egyszerűen kilép az ajtón és mezítláb, egy hátizsákkal a hátán áttör közöttük és elszalad. Amikor a rendőrőrök végre bejutnak az üresen hagyott lakásába, a balkonon megtalálják a lányt, egy fürdőkádban, összeverve, homokkal-komposzttal gondosan betakarva, holtan. Ichihashi közben odakünn fogócskázik a rendőrökkel, pár napig még feltünedezik a környéken, valahol cipőt is szerez, ám végül köddé válik.

Utána több, mint három évre nyoma veszik, néha vannak ugyan hírek róla, mintha látták volna erre-arra, de mire odaérnek, már neszét veszi és odébbáll. Gyanakodnak, alaptalanul, hogy már a Fülöp-szigeteken jár, majd pedig, nem alaptalanul, hogy plasztikai műtéttel megváltoztatta az arcát. Az ügyet a külföldi, főképp persze az angol, sajtó is felkapja, a "Fehér Lányt Megerőszakolják és Megölik Ázsiában a Vadak!" mindig hálás téma. Mindkét ország médiája kevéssé burkoltan lerasszistázza egymást: az angol, mert a tagadhatatlanul sok rendőri bénázás okán szándékos negliganciát sejt, bezzeg ha japán lenne az áldozat! a japán pedig azt sugallja, hogy a külföld különleges eljárást követel*, naná, csak mert gaijin, most ugráljunk, mi?!

Hősünk közben bejárja fél Japánt, építke-zéseken dolgozik alkalmi munkás-ként és spórolt pénzét plasztikai műtétekre költi, míg végül, tavaly novem-berben, éppen amikor felszállna egy Okinawába tartó hajóra, nagy felhajtás közepette elfog-ják. Ichihashi egy darabig tagad, majd lassan elismeri, hogy köze volt a lány halálához, szeretkeztek, igen, pontosabban megerőszakolta a lányt, majd félt, hogy elmegy és elmondja, verekedtek, igen, aztán megkötözte, később eloldozta, de amikor újra kiabálni kezdett és el akart menekülni, nem engedte, fojtogatta és közben kitörte a nyakát, egyszer csak nem lélegzett, és akkor jött a fürdőkád a homokkal.

Mindeközben kivirágzik egy fiatal nőkből álló szubkultúra, akik Ichihashit rendkívül vonzónak találják és blogokon, Mixin, Twitteren küldözgetnek kakkoi képeket Ichi-samáról**, és meg vannak győződve ártatlanságáról. Amellett, hogy Ichihashi valóban nem a szokásos primitív gyilkos, egyetemet végzett, ügyesen rajzol és akár jóképűnek is mondható, nem nehéz ebben felfedezni az enyhén rasszista féltékenységi vonalat, mi majd jobban szeretünk téged, mint az a gonosz idegen lány! valamint a japán nőknél gyakori, az onnagoroshi*** felé irányuló, az évszázadok tradiciójából táplálkozó kissé beteges vonzódását. A gaijin enklávét is felbolydítja az ügy; a liberális elhajlásúak fair trial-t követelnek, a keményvonalasok lógni szeretnék látni a “fehér lány gyilkosát”, még a Tokyo Reloaded is beleszól a vitába, pedig nem szokása.

A vizsgálati fogságban Ichihashi egyszer csak előáll egy levéllel a lány szüleihez, amiben megdorgálja magát tettéért, „...egy állat voltam”, majd pedig bocsánatot kér „Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat”. A megbánás szép dolog, de a levél értelmezéséhez tudni kell, hogy Japánban a bíróságok az ítélethozatalnál nagy súlyt helyeznek a megbocsájtásra, vagyis, hogy a sértett elfogadja-e a vétkes bocsánatkérését. Ám a Hawker családot ez nem hatja meg és gyakori médiaszereplésükben következetesen a lehető legsúlyosabb büntetést követelik, ami Japánban köztudottan a halálbüntetés, érdekes dolog ez is, annak fényében, hogy Angliában ilyen már jó ideje nincsen. Ichihashi következő dobása az, hogy megjelentet egy könyvet, na nem a gyilkosságról, csak a bujdosásáról, és az ebből befolyt nyereséget, majdnem 10 millió yent, felajánlja a Hawker családnak, jóvátétel gyanánt. Ez ismét csak felháborodást kelt, hogy képzeli, hogy pénzzel jóvátehet bármit is? nyilatkozza Hawker papa, pedig a japánoktól nem áll távol ez az elképzelés: megfelelő összeggel sok minden, például egy házastársi hűtlenség, simán elboronálható, súlyosabb ügyekben pedig a pénz felajánlását mindenképpen pozitív gesztusként, a megbánás jelenként, értelmeznék.

Érdekes kérdés ez: lehet-e köze a sértett, vagy hozzátartózói, érzelmeinek az ítélethez? A nyugati jogrendszer szerint nincs: ez a szenvtelen profik, a bírók dolga, esetleg a civil, de semleges esküdteké, mégse a szurkolók fújják már be a tizenegyest...! A hagyományos jogrendszerek viszont erősen alkalmazzák ezt az elvet, kezdve a “egy meggyilkolt fivér = öt teve” típusú törzsi árjegyzéktől a jóval szubtilisebb japán megoldásig. És ha az áldozat külföldi, akik más értékrend szerint gondolkoznak, akkor az ő érzelmeik miként esnek majd latba? ilyen kérdésekkel is meg kellett az esküdteknek birkózniuk.

A nemrégiben kiszabott ítélet, elsőfokon, végül is életfogytiglan lett, ez nagyjából az elvárhatónak felel meg, Japánban egyszeres gyilkosságért csak elvétve szabanak ki halálbüntetést. Ichihashi persze fellebbez, még nincs vége, így várható, hogy Lindsay Hawker és Ishihashi Tatsuya tragikus története és az ennek kapcsán felszínre került kulturális-jogi dilemmák még jó darabig téma lesz a japán és az angliai közbeszédben.

----------------------------------------------

* Ichihashira Japánban rekordméretűnek számító, 10 millió yenes vérdíj volt kitűzve, ennyit még az szökevény Aumosokért sem fizetnek. Szerintem jogosan tette fel egy, egyébként gaijin, tarento: ha Hawker nem szép, szőke és angol, hanem mondjuk filippínó bártáncosnő lett volna, na vajon, akkor mekkora lenne a nyomravezetési díj?

** Ichi-sama az valami olyasmi, hogy “Ichi Nagyúr”. A Mixi népszerű helyi social network, afféle japán iWiW.

*** 女殺 vagyis “nőgyilkos”

Még többet az ügyről például a Wikin olvashatsz (angolul).

Kedvenc újratöltéseim

2011-08-13T00:59:00.000-07:00

Eszembe jutott, hogy most a Goldenblog alatt biztosan sok új olvasó is idetéved, futva belepislant az utolsó pár posztba, naná, majd végigolvassa mind a 354-et! és véleményt alkot, hogy akkor a Tokyo Reloaded Ilyen vagy Olyan. Holott, ahogy ezt a rendszeresebb olvasók már nyilván észrevették, elég eklektikus ügy ez a blog; itten kéremszépen korszakok vannak és stílusok, Nagy Felhorgadások és Csöndes Elhanyagolások. Ezért most adok egy útmutatót, “Top 10” stílusban; vagyis hogy az egyes témakörökben melyikek is az ÉN kedvenc posztjaim, amiket Judit nagyobb derültségére időnként újraolvasok és közben dünnyögve javitgatom őket vagy éppen csendben kuncogok rajtuk, de hát ha még nekem sem tetszenének, mi értelme lenne írni őket?

Kajás-éttermes posztok: Rizst vagy rizsát?
A “kaja” címkében van a legtöbb (79) poszt, ez is mutatja érdeklődésünk egyik fő csapásirányát. Van pár recept is, házi vacsora, étteremkritika, utóbbi néha angolul, és sokmindenmás, töretlen lendülettel. De azért ez nem egy gasztroblog ám!
Rámenes posztok: Kaotan ramen
Az előző egy részhalmaza; a rámen-quest, az ultimate rámen keresése, főképp az első időszakban volt intenzív, mára a lendülete is kissé alábbhagyott de azért néha jön még egy-egy. Ha szereted a ráment, keresd a “rámen” címkén!
Sütis posztok: Fagylalt, japánul
Ez Judit kizárólagos szakterülete, így itt övé volt a választás. Még több ilyen, japán-francia-és-a-többi, multikulti édesség a "sütemény" címkén.
Nyelvi posztok: Kedvenc szavaim: sekkaku
Ez a kedvenc kedvenc szavam, egy időben nagyon nyomtam őket. Mostanában ezekből kevesebbet írok, de hátha majd jönnek megint? mert tervek vannak! Még több ilyen a "nyelv" címkén.
Okoskodó posztok: A dekadencia dicsérete
Néha nem bírom megállni, hogy ne brekegjek bölcsességeket, vagy legalább is, amit annak vélek, Japánról meg a világról. Aki bírja az ilyet, a politika, társadalom, történelem vagy business címkék alatt talál még többet.
Történetek: Játékbirkózás
“Furcsa párbeszédek, vicces vagy éppen megindító történetek” jellemezte ezt a kategóriát az egyik zsüritag a tavalyi Goldeblogon. Hát lehet, néha csak úgy rámjön... Megtalálod ezeket a "történet" címke alatt!
Földrengéses-fukushimás posztok: Radioaktiv halak, kerge marhák
Talán érthető módon ez a tematika az év első felében erősen fogalkoztatott, de mára már egészen lejöttem róla. De ha még érdekel, a “földrengés” és “atom” címkéken megtalálod őket.
Fotós posztok: Best of 2010
Itt most kicsit csalok, mert a Top 10-be bekötök egy másik Top 10-et. Na és? A fotó-hangsúlyos posztokat rendhagyó módon a “fotó” cimkében találjátok meg.
Állatos posztok: Tokyo fauna: semi
Jó, elismerem, a témafelvetésben van egy kis Winkler-utánérzés, de azért talán nem olyan rosszak, tulajdonképp inkább történetek ezek is. Címke: állat
Egyéb: Tokyó felett az ég
És most akkor egy elegáns mozdulattal idesöpröm a maradékot: az építészetet, a “hagyományos Japán” posztokat, sumó-tudósításokat, a modern művészeti kiállításokat és még sok minden mást, például az olyan manifesztó-szerűséget is, mint a fent említett. Tessék nyugodtan a címkékben turkálni!

Lábnyomok a homokban

2011-08-12T03:16:00.000-07:00

A hétvégi újságban láttam ezt a gyerek-getát (fapapucs), ami állatnyomokat hagy a tengerparti homokban. Lehet választani macska, majom, bagoly, gekkó, vagy dinoszaurusz között.

Tekinthetném ezt akár a túlfűtütt japán kommercializmus újabb példájának is, a kawaii legújabb megnyilvánulásának, de nem teszem, mert szerintem a célközönségnek bejön, és mert helyeslem, hogy a prücsköket szabadtéri rohangálásra ösztönzik.

A dolognak egyébként van egy másik olvasata is: a kézműves hagyományok Japánban is, mint annyi más fejlett országban, lassan feledésbe merülnek. A hagyományos tárgyak, mivel a mai életstílus nem igényli őket, elvesztik funkciójukat és a kortárs lakóterekbe is nehezen illeszthetők be. Ráadásul nincs kinek átadni a generációkon át öröklődő mesterségbeli tudást, ami így, utolsó mestereivel együtt, kihal.

Ilyen körülmények között minden olyan ötlet, kezdeményezés, design örömmel tölt el, ami szellemesen, vonzóan ötvözi a hagyományokat a modern életmóddal. Getában nem könnyű járni, de valaha hétköznapi viselet volt, a gyerekek még futni is tudtak benne. A XIX század külföldi utazói gyakran megemlékeztek arról a különös, kopogó hangról, ami az ünnepre siető tömeget kisérte, amikor az getában elhaladt az ablakuk előtt. Ez a hang mára már teljesen feledésbe merült, hiszen a japánok is csak néhanapján, a nyári vakáció alatt, egy ryókanban, fürdés után húznak fel getát, amikor yukatában, billegő, bizonytalan járással, sétálni indulnak az onsen-városka utcáin.

Nem akarok túl sokat belemagyarázni egy ilyen egyszerű ötletbe, de ha mást nem is ér el, legalább egy érdekes példát mutat a hagyományos kézművestermékek, iparágak művelőinek. És ki tudja, talán ezek a geta-mancsok, a nyári vakáció emlékével, maradandó nyomot hagynak a gyerekekben is.

Égi-földi biznisz

2011-08-10T06:50:00.001-07:00

Mostanában a papok mintha rámozdultak volna az ingatlanbizniszre Tokyóban. Lehet persze, hogy csak én vagyok naív, és ez mindig is így volt, de nemrégiben két olyan esettel is találkoztunk, ahol egy shintó szentély vagy buddhista templom telkét eladták ingatlanfejlesztésre, csak egy keveset tartva meg belőle, hiába, nehéz idők járnak, az isteneknek is össze kell húzni magukat!

Mindkét esetben Kuma Kengó volt az építész-elkövető, ha valaki emlékszik: ő volt az, aki majdnem-megtervezte Budapesten a kományzati negyedet. Az első épület (Baiso-in, Minami-Aoyama) 2003-ból származik, egy buddhista templom telkéből kanyarítottak le egy darabot egy irodaépület céljára (balra az új templom, jobb oldalt az iroda látható), a szent helyen biztosan jól megy az üzlet.

A második példa egészen új, az idén nyilt meg Kagurazaka mellett az Akagi Jinja & Park Court Kagurazaka. A telek egy shintó szentély földjének elsefteléséből származik, nagyobbik részén elegáns lakóépületet alakítottak ki, a maradékra került a dizájn-szentély. Szerintem a kami-samák nem jártak vele rosszul; a lehetőségekhez mérten lakályos és kétségkívül elegáns lakhelyet alakítottak ki nekik. Ha shinto isten lennék, talán még bele is költöznék, feltéve persze, ha a papok az ingatlaneladásból befolyt pénzből feljavítanák a saké-apanázsomat, mert ha biznisz, akkor legyen biznisz...

A bejárat: balra a szentély, jobbra a lakóház

A szentély, közelről

Kumás részletek, a megszokott színvonalon

----------------------------------------------

Aki más szögből is nézegetné még a házakat, itt talál még képeket. Kuma-sanról egyébként már ebben a korábbi posztban is áradoztam.

Hegyipatak csobogása

2011-08-09T05:48:00.000-07:00

A dolog természetéből adódóan ez a téma az én feladatom lett, mivel most egy, kizárólag a női mosdókban található elektronikus kütyüről lesz szó. Rögtön azt is elárulom majd, hogy kerül ide a hegyipatak.

Ahogy erről a Tokyo Reloaded már korábban tudósított, a WC-elektronikában mostanság forradalmi dolgok történnek, legalább akkora változások, mint a pilóta-konzol a kilencvenes években. Kezdetben vala az ázsiai guggolós, majd divatba jött a közönséges európai, amit követett a fűtött ülésű és a pilóta-konzolos. A legújabb módi szerint a kontroll-gombok függetlenedtek a WC csészétől és kikerültek a falra, vagy a még modernebb berendezéseknél a leggyakrabban szükséges funkciók már teljesen automatikusak lettek. A Mitsukoshi áruházban ma így néz ki egy fülke fala:

A babaülés és a legtöbb gomb könnyen értelmezhető, de nézzük csak meg jobban a felső-középső kis táblát, a kéz jelével! Ha a kezünket elhúzzuk az érzékelő-ablak előtt, akkor vízcsobogás hangja tölti be a kis teret. Ne essünk tévedésbe, ezzel nem az aktus természetközeliségét akarják mintegy hangulatilag erősíteni, hanem annak megszégyenítő hangját nyomják el. Ne felejtsük, publikus térben vagyunk! Korábban a japán hölgyek ezt a számukra súlyos problémát folyamatos, pazarló vízöblitéssel oldották meg, ezt váltja ki a fényképen látható kütyü. Design a fenntartható fejlődés jegyében - egyszerű, szellemes, működik.

Goldenblog, mostantól

2011-08-08T04:20:00.000-07:00

Akkor hát mától egy hétig lehet szavazni a Goldeblogon, így ezúton buzdítanék mindenkit, hogy HA és AMENNYIBEN úgy érzi, hogy a “Helyi.érték” kategóriában, regionális, utazási és külhonban-tartózkodós blogok, a Tokyo Reloaded a kedvence, akkor ne sajnálja azt a pár klikkelést és nyomjon egy szavazatot ránk. És persze, másoknak is szólhat, hátha ők is így gondolják... Szavazni itt lehet, de az idén csak Facebook-os ID-vel, vagyis be kell jelentkezve lenni az FB-be, amikor szavazol. Ez mondjuk egy erősen megkérdőjelezhető döntés, de hát ez van, így akinek nincs FB-s accountja annak csak az erkölcsi támogatását kérem...

Mai ajánlott zene? naná, hogy az Európa Kiadó, mi is más?

Hűsölések - három régi módszer

2011-08-07T02:21:00.000-07:00

Rövid enyhülés után ismét csak gyilkos meleg van, nyúlunk a légkondi távkapcsolója után, némi nyomkodás után hideg lesz, egyszerű ez, feltéve persze, hogy van áram, ez Fukushima után sajnos nem tekinthető evidenciának. De mit csináltak régen, amikor még nem az elektronok ide-oda terelgetése szabta meg életünk folyását? Három hagyományos módszer, melyek feszültséghiányos napokon is alkalmazhatóak!

Anyagok, színek: nyáron a terítésnél le kell cserélni a kerámia szakéspoharakat üveg-re, mert az üveg tudat alatt a vizet juttatja az eszünkbe és ezért hűt. Ha asztal- vagy ágyterítőt használunk, kerüljük az élénk, piros, sárga, vagy egyéb meleg színű textíliákat, azt nézve ugyanis melegünk lesz, helyette a kék vagy zöld asztalterítő és párnahuzat az ajánlott. Ennek a szakéspohár- és asztalterítő-iparosok nyilván roppantul örülnek majd. Ruházatunk színösszeállításat is hasonlóan válasszuk meg, bár a cinikus blogger úgy véli, hogy ez csak akkor működik, ha folyamatosan egy tükörben nézegeti magát az ember, és egyáltalán, lehetőleg festessük újra az egész lakásunkat, és az se baj, ha az irodát is.

Szélcsengő: a japán házak verandáin nem esztétikai okokból vannak a szélcsengők, vagy mert a fülünknek kellemes a csilingelésük, hanem mert közmegegyezés szerint hangjukkal hűtenek. Így hát, ha teleaggatjuk szélcsengővel a lakást, spórolunk a villanyszámlán, a hülyének is megéri. Ha még ráadásul üvegből is vannak, a hatás megsokszorozódik, csak vigyázzunk, meg ne hűljünk!

Kisértetfilmek: ha ez még mindig nem elég, akkor irány a mozi! nem azért, mert ott hűvösebb van, hanem mert nyáron mennek az ijesztgetős filmek. Nem ma kezdődött ez, a rakugó*-mesemondók már az Edo-korban is nyárra tartogatták a kísértetsztorikat, és ez a hagyomány töretlenül folytatódik a huszadik századi filmes hagyományban is: a kísértet- és horrorfilmek bemutatóját általában nyárra időzítik. Mert hiszen mi hűtene le jobban, mint egy alapos, a gerincen végigfutó borzongás, le egészen a veséig... Tessék, ki lehet próbálni, a beküldött mérési adatokat a Tokyo Reloaded publikálja.

----------------------------------------------

* hagyományos, de ma is élő mesemondó-performance, egyfajta sit-down comedy, a rakugó előadó párnán térdepelve, egy legyező segítségével jeleníti meg a régi és új történeteket, mint például ezt, sőt, akár még angolul is.

Hűsölések

2011-08-06T01:32:00.000-07:00

A világban háborúk dúlnak, a gazdaság éppen önnön dugába dőlni készül, a fukushimai erőmű pedig rendületlenül sugároz; ezek, kissé parafrazálva a szakállas Móricka-viccet, mind nagy tragédiák, de nem igazi bajok. Az igazi baj ennél jóval közvetlenebb és prózaibb: meleg van. Nem csak momentán, hanem júniustól szeptember közepéig, jószerivel megszakítás nélkül, és nem kicsit, hanem nagyon, sőt, kegyetlenül.

Ebben a cirka két-három hónapban a japánok testi-szellemi energiáikat szinte maradéktalanul a hőség elleni harcra fókuszálják. Ez már ott kezdődik, hogy a reggeli “ohaió gozaimasu!” köszöntés helyét az “atsui desu, ne!*” veszi át, majd pedig napjukat megpróbálják úgy tervezni, hogy lehetőség szerint minél kevesebb időt töltsenek a légkondicionált iroda falain kívül, már ha ér valamit a légkondi, ha 28 fokra van állítva**. A beszélgetéseket is a hőség keretezi; a rémes helyzet taglalásával kezdünk, majd búcsúzáskor reményeinket fejezzük ki, hogy hamarosan átmeneti enyhülés következik be. Értekezletek, előadások elején a házigazda kifejezi háláját, hogy a hőség ellenére a vendégek megtisztelték jelenlétükkel. Az e-mailek elején érdeklődünk, hogy a címzett kedves egészsége nem rendült-e meg a forróságban, legfontosabb üzleti partnereinknek pedig hűsítő o-chugen*** ajándékokat küldünk, sört, görögdinnyét, ésatöbbit. Egy időre még a gaijinok rituális faggatása is átalakul az üzleti vacsorákon: nyáron nem azt firtatják, immáron ezerötszázharminckettedszer, hogy nehéz volt-e megtanulnom pálcikával enni, hanem, hogy odahaza is ilyen meleg van-e? Munkánk végeztével pedig lefürödve, könnyű vászon-yukatában egy sör mellett adjuk át magunkat a legyezgetés és vakaródzás gyönyörűségének.

A Tokyó Reloaded soron következő, három- vagy négyrészes, majd még meglátjuk ebben a melegben mennyire futja, minisorozatában feltérképezi a japán nép meleg elleni, évszázadokon átívelő küzdelmének állását és legújabb eredményeit. Holnap a hagyományos, környezetkímélő módszerekkel kezdünk. Addig is, hűsöljetek!

------------------------------------------------------

* “jó reggelt!” és “ugye, milyen meleg van?”

** a fukushimai erőmű-válságból okán életbe lépett áramtakarékosság miatt ez a hivatalos sztandard

*** “nyárközepi ajándék”

Tokyo fauna - nyanchan

2011-08-04T07:17:00.000-07:00

A tokyói háziállat-népszerűségi versenyben a macskák a kutyák mögött egyértelműen második helyre szorultak. Míg a kutyák már többen vannak mint a gyerekek* és nem ildomos nem szeretni őket, a macskákat teljesen megengedett nyíltan utálni. Véleményem szerint ennek elsődleges oka a rettegett macskapisi; emiatt válhattak a kiskertes háziasszonyok gyűlöletének elsőszámú célpontjaivá. A kiskerteket Tokyóban tényleg kicsinek kell elképzelni, néhány cserép virág az ajtó előtt már kvalifikál, amit nagy gonddal locsolgatnak és nyesegetnek, erre jön az a dög és odapisál, mire nemcsak, hogy napokig büdös lesz a kert de gyakran még ki is pusztulnak a virágok, hogy az Isten verné meg a fajtáját!

A problémára valamikor a kilencvenes évek közepe felé született megoldás, vagy legalábbis amit annak véltek. Egy tévéműsorban az ügyeletes tarentó elújságolta, hogy Ámerikában ez úgy csinálják, hogy egy PET-palackot megtöltenek vízzel és a kiskert mellé helyezik, minekutána a helyet majd a neko-chan messzire elkerüli, mert megijed a saját szemének tükröződésétől a palackben, úgy ám!

Másnap reggel a japán kiskertek mellett vízzel megtöltött PET-palackok álltak.

A magam részéről erős kételyeim vannak a dolog hatékonyságát illetően, valahogy nem tudok vizualizálni egy macskát, amint egy vízzel töltött palack láttán hanyatt-homlok menekülne, de a hit láthatóan azóta is erősen tartja magát, sőt a koncepció még fejlődött is. Két iskola van, az egyik a hatékonyságra hajt, ők nem elégszenek meg a víz tükröző hatásával, hanem fokozni kívánják különféle trükkökkel, mint például belógatott sztaniolpapír-darabkák vagy melléhelyzett CD lemezek. A másik a tömeges elrettentésben hisz, sokszor egészen odáig fokozva a dolgot, hogy a macskák fizikailag képtelenek legyenek a virágokhoz férni. Ez az utóbbi vonal számomra ugyan hitelesebb, ám a bennem örökösen akadékoskodó gaijin egyúttal azt a kérdést is felteszi, hogy tulajdonképp mi értelme a kiskertnek, ha teleszemetelik PET-palackokkal, de sebaj, fő, hogy legyőzzük azokat a büdös dögöket!

Nem lennénk persze Japánban, ha nem létezne valami hájtekebb megoldás is, mint például ez az ultrahangos macskaalakú macskariasztó, de miért nem kutya? a képen jól látható, amint a magán könnyíteni kívánó nyan-chan szomorkás pofájával eloldalog, ráfaragtál, cica!** jegyzi meg a plakát diadalmasan, mindeközben a kőmókus rezzenéstelen arccal figyeli a történéseket.

Szerencsére nem mindenki üldözi a macskákat, ott volt például a Régi Ház szomszédságában a Macskás Néni, akinek volt két gyönyörű, kékszemű, ezüstös szőrű himalájai macskája. Ezek többnyire a ház előtt egy dobozban sütkérezve múlatták az időt, unottan tűrve a környékbeli gyerekek dédelgetését, akik reggel, iskolába menet sorba álltak, hogy megsimogathassák őket. A Macskás Néni szerint a tunyaságuk csak álca és igazából kiváló egerészők, én azért simán bevállaltam volna az egérséget a környéken.

Tokyóban az is simogathat macskát, aki másfelé lakik, köszönhetően nem utolsósorban a városszerte burjándzó a Cat Caféknak, ahol hivatásos, rezidens macskákat lehet simogatni, akár egész éjszakán át. Én magam ugyan még nem voltam ilyen műintézményben, akit érdekel olvassa el Janka írását e tárgyban (a poszt második felében), de gyanítom, hogy nem kellett a macskákat korbáccsal ide kényszeríteni, hiszen náluk a dörgölődzés-dorombolás a Legősibb Foglalkozás.

-----------------------------------------

* 2006-ban haladta meg először a kutyák száma (13 millió) a 12 év alatti gyermekek számát (12 milló) és azóta is stabilan felette van

** Komatta, nyan!

És aki még több japán macskát és macskariasztót akar látni, klikkeljen bátran ide!

Dzsuruta-san

2011-08-01T07:19:00.001-07:00

Vagy Juruta-san. Esetleg Gjuruta-san*. Legkevésbé Gyurta, mert a “gy” betű legyőzhetetlen akadály a japánok szemszögéből és a mássalhangzó-torlódást sem igen szívlelik. Mindenesetre most, és még néhány hétig, feltehetően Gyurta Dániel a legismertebb magyar Japániában, Kodály és Puskás Öcsi a vert mezőnyben, Liszt Ferenc pedig esélyt sem kapott, na nem azért mert világbajnok lett, hanem mert megverte Kosukét, vagyis Kitajima Kosukét, a 2X2-szeres olimpiai bajnok mellúszót. Kisebb nemzeti tragédia, de mivel ez az utóbbi években nem sok másnak sikerült, végső soron érthető. Magyar sportoló Japánban legutóbb ‘92-ben, Barcelonában volt ennyire ismert, amikor is Kovács Antal nyert dzsúdóban, akkor is a japán néplélekbe gázoltunk, mégiscsak ők találták fel a jú-dó-t, vagyis a “Lágy Utat”, és utána jópár évig kérdezgették, hogy a rokonom-e, de ki kellett ábrándítanom őket, hogy a otthon a Kovács az olyan mint itt a Suzuki.

A taxis kezdte, aki behozott Tokyó állomásról, áh, szóval magyarnak méltóztatik lenni, oh milyen nagyszerű, hogy is hívják azt a kiváló úszót, Csuruta, vagy mi, nohát, igazán gratulálok, hadarta és a nagyobb nyomaték végett vezetés közben hátrafordult. Sumimasen deshita**, rebegtem illedelmesen, remélve, hogy ezzel sikerül a figyelmét újra a forgalomra terelni és ezáltal meghosszabbítani életemet. Aztán megtudtam, hogy Kosuke már nem a régi és hogy hiába, a fiatalok. Utána a kollégák gratuláltak, és hogy láttam-e, sajnos nem, meg persze az újságok is írták, hogy nagyszerű hajrával és hogy feladta a leckét a japán bajnoknak a londoni olimpiára.

De hát mit csodálkozzunk, a japán sportolók közül mi sem Takanohanára, az utolsó nagy japán származású sumóbajnokra, vagy Ichiróra, a sokszoros MVP baseballjátékosra, netán vagy Mao Asadára, mindenki Mao-chanjára, a leghíresebb japán műkorcsolyázónőre emlékszünk, hanem Kóji Murofujira, a kalapácsvetőre, aki Annus Adrián dicsőséges nem-pisilése következtében nyert olimpiai bajnoki címet Athénban. Na, őt viszont itt nem ismerik...

--------------------------------------

* ezek a név-csavarások kivételesen magyar fonetikával olvasandók

** nagyon sajnálom

Színes, hűvös jéghegyek

2011-07-31T05:01:00.000-07:00

Kénytelen vagyok bevallani, hogy eldobtam a dobozt, így nem tudom beazonosítani a képen látható édességet. Valamelyik drágább kyótói hotelből származik, ajándékba kaptuk. Enyhén parfümös, édes íze van, különösebben nem ízlett, csak a szokatlan állaga miatt eszegettem. Egy anyagból van, mégis kívül kemény, ropogós, belül pedig puha, zselés. Az egyik kedvenc Far Side képregény jut az eszembe...

A hűvös színek jégkockákra emlékez-tetnek, ami valószínűleg nem véletlen. A forró, párás nyár elviselésének hagyományos japán módszere, hogy a környező tárgyak - vízkék lakástextil, üveg, szélcsengő, vagy egy lapos vázában meg-csillanó vízfelület - hűs, szellős asszociációkat idéznek fel bennünk. Az ősi bölcsesség jól jöhet még az idén nyáron, amikor a setsuden, vagyis az áramtakarékosság, jegyében talán leállnak a légkondik...

A selejt bosszúja

2011-07-27T14:05:00.000-07:00

Szörnyű vasúti katasztrófa volt a hét végén Kínában, ez persze ma már csak minuszos hír a norvégiai mészárlás után, egy villámcsapás miatt a nyílt pályán veszteglő expresszvonatba belerohant egy másik. Két kocsi lezuhant a mélybe, az eredmény 39 halott, rengeteg sebesült, és hatalmas presztizsveszteség a nagyratörő kínai szuperexpressz-iparnak. Minden bizonnyal ez lehetett az oka, hogy, a kínai kormány, legújabb példaképünk, példás gyorsasággal cselekedett, és utasította az állami médiákat, hogy ne nagyon nyomozzanak a baleset okai után.

Tavaly ősszel Shanghaiban járva meglátogattunk egy környékbeli kisebb várost is, alig egy óra volt vonattal. Az expressz, kiköpött Shinkanzen, hasonlósága a japán testvérvonattal letagadhatatlan, még a részletek is stimmelnek, ráadásul még valamivel gyorsabb is, hogy nézne az má’ ki, hogy a gazimperialista japánoknak sebesebb a vonatuk? Azt persze nem nagyon reklámozzák, hogy ez eredetileg tulajdonképpen színtiszta japán technológia és a nagyobb sebesség főképp a lazább biztonsági szabályoknak köszönhető. Ez még ugyan megbocsájtható lenne, azok a bizonyos belpolitikai szempontok, tudjuk, de az már nehezebben magyarázható, hogy a vietnami, brazil és amerikai piacokért folyó ádáz küzdelemben nemcsak, hogy a japán eredetivel versenyeznek, de még csak fel sem tüntetik fel a technológia eredetét, nem mintha ezt nem tudná mindenki, és ez mélyen sérti a japánok nemzeti büszkeségét.

Ennek fényében talán érthető, ha tokyói az üzleti körökben alig leplezett káröröm bimbózik, nem mintha érzéketlen tuskók lennének, legalábbis nem jobban, mint másutt, csak nehéz nem észrevenni a dolog iróniáját: hogy ugyanaz a technológia, ami Japánban már évtizedek óta gyakorlatilag balesetmentesen működik, a Tokyo Reloaded olvasói már nyilván tudják, hogy az egyetlen halálos baleset a Shinkanzenen akkor történt, amikor egy utas a részegen hangoskodó útitársát egy szamurájkarddal leszúrta, kínai kezekben, lám-lám, már korántsem ilyen biztonságos, kicit óccó, kicit veszélyes. És persze ez a tragikus baleset egyúttal kőkemény versenyelőnyt ad az eredeti, japán technológiának...

Szóval csak azt akarom mondani, hogy ez a japán-kínai meccs még koránt sincs lejátszva.

Az Ötödik Rámen

2011-07-12T05:31:00.000-07:00

A rámen-quest olvasói, aki nem ismeri: klikk ide! már az elején megtanulhatták, persze sohasem árt elégszer elismételni, hogy rámen csak négyféle lehet:

Shóyu-aji: vagyis szójaszószos, kissé barnás, többnyire karcsúbb levesű rámen, az alapkiindulás
Shio-aji: erősen sós izű, fehéres, sokak által favorizált de szerintem kicsit jellegtelen verzió
Tonkotsu, vagyis disznócsontból készült lé, átlátszatlan, gyakran zsíros, de mély és selymes ízű, jelen blogíró kedvence
Misorámen, misoval kevert alaplé, klasszikusan japán, leginkább Hokkaidó szigetéhez köthető eltévelyedés, persze ez is tud finom lenni

Három alapszín, négy égtáj, öt érzék. Aztán egyszer csak kiderül, hogy van egy negyedik, ötödik és hatodik is.... Ehhez mérhető megrázkódtatást okozott nekünk, amikor minapi okinawai hosszú hétvégénken során azt a korszakos felfedezést tettük, hogy van egy ötödik rámen-stílus is, az ún. okinawa soba. Mondjuk ravasz dolog sobának álcázni egy ráment, bár megjegyzendő, Tokyóban is szokták a ráment chúka sobának, vagyis “kínai sobának” hívni*, de a nevezéktanon túl: az okinawa soba valóban gyökeresen más stílus, mint az eddigi négy.

A men fehér, vastag és kissé lapos, a jobb helyeken enyhén élesztőízű és leginkább az udontésztára emlékeztet. A lé alapvetően tonkotsu, vagyis disznócsont- és hús alapú, de áttetszőbb és könnyebb a szokásos zsíros tonkotsu levesnél. Ami zsiradékot kispóroltunk a levesből, bepótoljuk a cháshu-val; az okinawa soba nem teljes egy zsíros cupák nélkül, és ezt most tessék szó szerint érteni! nincs itt kérem szó finomkodó, vékonyra szeletelt chashú-tekercsről, hanem egy jó vastag császárhús darabot sütnek meg és csúsztatnak a tányérba. Noch dazu, oldalasról is szó lehet, ez esetben a koleszterin-hatás duplázódik. Hogy ez milyen összefüggésben azzal, hogy a hagyományosan magas várható életkorú Japánban az okinawaiak élnek a legtovább, itt a legmagasabb a világon a száz év felettiek száma, a fene sem érti, de ezt eszi okinawa aprja-nagyja, szóval annyira egészségtelen azért nem lehet. A hús mellett még kerül a tányérba némi zöldhagyma, vékonyra vágott tojásrántotta-csíkok, ecetes gyömbér és általában egy szelet kamabokó (kemény, halból készült tészta) is, de ezt már csak a teljesség kedvéért jegyzem meg**.

És akkor az íze: valahogy kontrasztos: a tészta és a lé karcsú és üde, a hús pedig brutálisan zsíros, de a kettő átlaga valahol ugyanott van, mint a többi rámené. És, ha túlteszem magam azon, hogy egy, húsnyomokat csak nyomokban mutató zsírpacnin cuppogok, be kell látnom, finom! Kipróbáltunk jónéhányat, a legjobb talán a Naha fazekasutcája mellett levő kis árnyas étterem, a Sújiko okinawa soba-ja volt, de nem sokkal maradt el mögötte a Kinchichi Soba sem. Nem mondom, hogy ledönti a trónjáról a Jangrát, de jó kis cucc, mondjuk:

Men: 8

Leves: 7

Chashú & the rest: 7

Összpontszám: 22/30 → szívesen megenném Tokyóban is!

A képek ezúttal sajnálatos módon nem az enyémek, mert azok, pedig többször, több helyen is fotóztam, valami okból minősíthetetlenül szarok lettek. Talán túl éhes és mohó voltam?

-----------------------------------------------

* régebben, a háború előtt állítólag “shina sobának” is hívták, de az valamiért most már nem PC, azt hiszem, a “shina” az olyasmi felütésű megnevezése lehet a kínaiaknak, mint magyarul a “tót” vagy “oláh”.

** aki többet is akar tudni az okinawa sobáról, netán meg is akarja próbálni elkészíteni, ajánlom figyelmébe ezt a remek kis (angol) posztot

Goldenblog, az idén is

2011-07-11T06:23:00.000-07:00

Végül is, némi hezitálás után, beneveztem az idén is, miért is ne? Nyilván, hogy attól nem lesz se jobb, se rosszabb a Tokyo Reloaded, ha kiderül, hogy ez az első, ötödik vagy éppen harmickettedik a kategóriájában, az pedig biztos, hogy nem fogok csak azért posztokat gyártani, hogy, úgymond népszerűsítsem a blogot, hanem továbbra is arról, és csak arról, írok, ami épp a fejemben jár, minek következtében továbbra is némiképp csapongó marad a tematika... Az is biztos, hogy a blog.hu-s cím és Index-ketrecbe való kerülés esélye nélkül eleve hendikeppel indulunk, nézzük csak meg a tavalyi győztesek névsorát! De az tagadhatatlanul jó dolog, ha van, aki olvassa, amit írunk, márpedig a Goldenblog, ha valamire, hát erre jó: megismerteti a blogot új olvasókkal. Szóval hát beneveztem és aki úgy érzi, hogy ez alkalomból olvasásra ajánlani kívánja a TR-t másoknak, netán tetszik neki és szavazni is akar rá, hát majd ne fogja vissza magát.

A támogatást előre is köszönöm...

A tányérszkenner

2011-07-10T02:44:00.000-07:00

Ebéd a Fontos Kliensnél. Mivel délelőtt is, délután is dolgozunk, ezuttal nem flancolunk; csak egy gyors ebédre van idő a céges cafetériában. Itt a szokásos választék fogad: standard japán egytálélek viszonylag széles választéka, sült hal, hiyashi-chúka, teriyaki-chiken, curryrizs, satöbbi, mellé kis tálakban kiegészítő fogásocskák, no meg persze az elmaradhatatlan rizs és misoshiru, nem nagy durranás, de teljességgel ehető cuccok.

Minden fogásnak fel van tüntetve az ára, az árfekvés igen kedvező*! így amikor összeszedem az ebédemet, mennék a pénztárhoz, hogy fizessek, ám a többiek integetnek, hogy majd utána. Hát jó, akkor utána. Gyorsan végzünk az ebéddel, nekem teriyaki-csirke, kis okura katsuóbusival, valamint csípős babcsírasaláta, rizs+misoleves, menjünk akkor hát fizetni! Tálcáinkkal elvonulunk a shokudó sarkába, de ott sincsen pénztárosnéni, helyette csak egy automatizált, futószalagos tányérleadó, most akkor mi lesz?

Hát az lett, hogy rátettük a tányérunkat a képen látható kis asztalkára, mire a képernyőn felvillant a fizetendő összeg. Vagyis az asztalka konkrétan beszkennelte a tányérokat! Házigazdánk pedig céges belépőkártyáját odacsippentette jobb alsó sarokban található fehér kütyühöz, így fizetett, a játékbirkózás ezúttal elmaradt, de az eggyel feljebb levő fekete dobozzal akár a metrós PASMO vagy SuiCa kártyát is használhattam volna.

Hát akkor, megvolt a mai japánkütyü is...

-------------------------------------------------

* ez azt jelenti, hogy NAGYON sokat kell enni, hogy 600 yen fölé menjen ceh, ez most úgy ca. 1500 HUF, ez még a hazai fizetésekkel sem kölönösebben sok. Persze ez nem szabadpiaci, hanem megtámogatott, belső, céges ár.

Happa

2011-07-07T02:59:00.000-07:00

Két óbamochi, egy fu-no-mochi és egy sakuramochi - koranyári piknikre indultunk a Shinjuku parkba, és ezt a három sütit ítéltük az alkalomhoz leginkább illőnek. A levél alatt egy réteg mochi rizspaszta illetve fu (glutén) található, a töltelék pedig koshian, vagyis simára paszírozott bab.

A wagashi sorozat hűséges olvasói számára már ismerős lehet a kérdés: a levelet is meg kell enni? Tessék, ki mit gondol?

(Hint: kettőt igen, egyet nem)

Évforduló

2011-07-02T06:56:00.000-07:00

Nézd már, magától záródik az ajtaja? kérdezi Ede meglepődve, miután beszálltunk a taxiba. Magától hát, hogy máshogy. Csak ezt az ember már észre sem veszi, annyira természetes és csak a kezdő gaijint ismerszik meg arról, hogy feszegeti-rángatja a taxiajtót. Bennem ez már csak akkor tudatosodik, amikor Budapesten utánam mordul a taxis, hogy az ajtót meg majd én becsukom.

Hiába, lassan már két éve vagyok itt, az a bizonyos beginners’ mind már jócskán a múlté, lassan belecsúszok a veterán gajin jólismert, kényelmes szerepébe. Két év elég ahhoz, hogy, ne ugorjak egyet, ha visszaköszön az italautomata, szemem se rebbenjen ha XIX. századi francia szobalánynak öltözött sararímeneket látok az utcán, és ne találjam furcsának, amikor a kollégám hajbókol telefonálás közben.

Erősen megnehezül a blogger szerepe ilyenkor és gasztro-posztokba temetkezve próbálja fenntartani a látszatát annak, hogy ő csak látogatóban van itt, miközben testének atomjai lassan, de biztosan lokális alapanyagokra cserélődnek, állítólag hét év kell a teljes átváltozáshoz. Jól jönnek ilyenkor a vendégek, rácsodálkoznak a természetesre, megkérdezik azt is, azt amit én már unok és nem értik, amikor egyes dolgok iránti oktalan lelkesedésük láttán hosszas és körmönfont magyarázatba kezdek arról, hogy megvan ennek azért ám az árnyoldala is.

Miért van az, hogy itt minden más? kérdezte egyszer egyik látogatóm. Tényleg, miért? Vagy inkább úgy kellene feltenni a kérdést: miért van az, hogy otthon minden más?

Tavaszi kertek - 2

2011-06-24T05:37:00.000-07:00

Ott tartottunk, hogy majd jön az írisz, azálea és a lilaakác. Hát jött.

Minden évben megbotránkoztat az a tobzódó virágáradat, ami május utolsó heteiben elborítja a várost, amikor is a cseresznyevirág halványrózsaszínjét felváltja egy élénkebb, lilás árnyalat, mert az útszéli azáleabokrok virágba borulnak. Budapesten üvegharang alatt próbáltam párásítani, nevelgetni, életben tartani a cserepes azáleabokrom három bimbóját, itt meg az út szélét ültetik be vele, mert jól bírja a benzingőzt. Hiába, Magyarországon éppen a három legfontosabb elem hiányzik - savas talaj, magas páratartalom, mérsékelt tél.

Közben a kertekben szemvillanás alatt elvirágzott a fuji (lila akác) és a shakuyaku (pünkösdi rózsa), megint lekéstem róla, de sebaj, mert már virít az ayame, a hanashóbu és akakitsubata (jobb híján mindhármat nősziromnak hívhatjuk), a szorgos japán kertészek gondos munkája nyomán a fehér, sárga és lila legkülönbözöbb árnyalataiban és keverékében.

Ez valami össznemzeti dolog lehet, mint annó a holland tulipánláz, mert minden tő nőszirom mellett kis tábla mutatja annak nevét, amit aztán a főként nyugdíjaskorú kertlátogatók teleobjektívval, vízfestékkel, de legalább egy jegyzetfüzettel felszerelkezve megörökítenek. Mivel tavaly én is lázasan fotóztam és több száz virágportré született, az idén el vagyok tiltva a kamerától, legalábbis írisz-témában, de szerencsére akad tavalyi fotó bőven....

Végül, az esős évszak kezdetén megjelent az ajisai (hortenzia) is, ami azonban itt nem rózsaszín, hanem kék - állítólag a savas talaj hatására. És lassan beköszönt a párás-forró nyár - de az már ismét egy másik történet lesz.

Tokyó fauna - tanuki

2011-06-22T05:44:00.000-07:00

Most egy olyan állatról lesz szó, amelyik tulajdonképpen nincs is. Látni ugyan nem látta még senki, vagy ha mégis, akkor biztosan valami mesefilmben, például Miyazaki kevésbé ismert, de azért jó kis opuszában, a Heisei Tanuki Gassen Ponpokó-ban*, esetleg az állatkertben, de hát az amúgy is tele van olyan állatokkal, amelyek nem léteznek, de leginkább az éttermek elé kirakott terakotta szobrocskák formájában.

Ezen ábrázolások alapján tanuki, magyarul nyestkutya, vagy pestiesen szólva Nyctereutes procyonoides viverrinus, szalmakalapban jár, az oldalán egy erszénnyel és többnyire van nála egy üveg saké is, következésképp gyakran részeg, nagy hasa de még ennél is hatalmasabb heréi vannak, és ha jó kedve van, ezeken dobol, kids, don’t try this at home! Ezenkívül a tanuki mindenféle kunsztot is tud, például képes változtatni az alakját, és ebből kifolyólag afféle tréfacsináló hírében áll, rengeteg történet van róluk, ahogy különböző alakot felvéve viccelték meg a gyanútlan embereket. Vannak aztán olyan sztorik is, amelyekben a tanuki némiképp sötétebbik oldalát mutatja meg, mint például az a mese, a Kachi-kachi Yama, amiben egy öregasszony kiszabadít egy fához kötözött tanukit, aki pedig cserébe, jótét helyében jót várj, szerencséd, hogy öreganyádnak, stb., agyonveri és ízletes levest készít belőle, majd azt a néni alakját felvéve felszolgálja a mit sem sejtő férjének, aztán pedig, muhaha, leleplezi magát, csak hogy ne higgyük, hogy horrormesét csak a Grimm testvérek tudnak kitalálni.

Mindezek után csak azt tudom tanácsolni, hogy ha valaki Tokyó külvárosaiban jártában-keltében a mellékelt, “Vigyázz, nyestkutya!” jelentésű KRESZ-táblára akad, akkor tényleg vigyázzon.

Végezetül álljon itt még egy kedvelt gyerekmondóka:

Nyestkutyának a he-he-heréje
Szél nélkül is lengedezik
Bim-bam, bim-bam**

--------------------------------------------------

* angol nyelven praktikus okokból csak Pom Poko-ként ismeretes

** japánul:

Tan Tan Tanuki no kintama wa,
Kaze mo nai no ni,
Bura bura

Apák Napja

2011-06-19T08:18:00.000-07:00

Ma otósant ünnepeltük; ma van az Apák Napja, mert Japánban ilyen is van ám! ugyanis itt a férfiak nem hagyják magukat, és ugyanúgy, ahogy ellentételezésre számíthatnak a Bálint-napi csokoládéért, ez az a bizonyos White Day, a családfő is megkapja, ami jár.

Japánról sokszor elhangzik hogy meglehetős férfiközpontú társadalom, és ez sok szempontból igaz is: a nők munkahelyi előremenetele enyhén szólva is korlátozott, a szexuális zaklatás nagyrészt még ismeretlen, vagy éppenhogy: NEM ismeretlen, fogalom, és ráadásul még a hagyományos macsós udvariasság sem nagyon dívik, helyette a nők tisztelettudóan előreengedik a férfiakat az ajtóban és ha egy nőre felsegítek egy kabátot, azt hiszi, ki akarok vele kezdeni.

De a látszat, mint sokszor, most is csal, legalább is egy kicsit, a hagyományos családmodellhez itt ugyanis az is hozzátartozik, hogy a férfiú hazaadja a teljes fizetését, a cégek tipikusan a lakásközeli bankba utalnak, és zsebpénzt kap az okásantól. Vagyis a kasszakulcs egyértelműen és szilárdan asszony kezében volt, és általában van ma is. Tehát a halk szavú, háttérbe húzódó, engedelmes japán feleség csak a külső szemlélő számára létezik, az otthoni erősorrend általában fordított és bizony, az elsárkányosodás folyamata sem ismeretlen.

Otósan ebbéli bánatát munkába fojtja, hétközben éjfél után jár haza, mert settai van, vagy ha nincs, hát megy panaszkodni a karaokébárba a kedvenc mama-sanjához, hogy neki milyen rossz, hétvégén pedig gyakran úgy alakul, hogy el kell menni az okyakusanokkal golfozni, horgászni, lóversenyezni, így nem sok vizet zavar otthon, a lé meg dől. A gyerekek növögetnek, okásan kialakítja a saját baráti köreit és shopping rutinjait, és ahogy otósan araszol felfelé a hivatali szamárlétrán, úgy mozog előre ő is Hachijóji* helyi hierarchiában. Az újévet és az obont azért együtt töltik és valahogy elviselik egymást, de a Golden Weeken okásan már a barátnőivel utazik Németországba, hogy végigmenjen a Romantischer Strassén mert otósannak éppen egy konferenciára kell mennie, khm... Bangkokba.

Aztán egyszer csak, 65 évesen, otósan nyugdíjba megy és van ilyenkor otthon meglepi, mert egyszer csak feltűnik odahaza egy némiképp ismerős, kopaszodó, morgós, borderline-alkoholista öregúr, aki az eddigiekkel ellentétben már nem küldi haza a zsét, hanem inkább viszi. Az új helyzet egyik megoldása a válás: a gyerekek már amúgy is felnőttek és megértik, hogy otósan és okásan már nem szerelmesek egymásba és ezentúl akkor inkább külön, de azért persze szeretünk benneteket. A kevésbé radikális változat szerint otósan rááll valami hobbira, horgászat, modellépítés, bridzs, és elvan, akár az a bizonyos befőtt.

Így aztán újra kialakul az equilibrium, okásan viszi a háztartást, otósan molyol a sarokban és csendben van, este kap egy kis sakét, az Apák Napján pedig a gyerekek megjelennek, vagy postán küldenek, egy nagy díszdobozt, amiben az a saké, whisky, vagy shóchú, van amit annak idején is annyira szeretett, fel is bontják, és otósan arca kipirosodik, mosolygós lesz és elmeséli, hogy annak idején mekkora nagy ászok voltak ők és hogy egyszer hole-in-one-ja volt az egyik kollégájának.

Másnap otósan későn kel, valahogy, valami nem az igazi, végre elszánja magát és orvoshoz megy, aki a fejét csóválja és azt mondja, hogy be kellene feküdni kivizsgálásra, aztán, amikor otósan elmegy, felhívja okásant és azt mondja neki, hogy nehéz napok várnak rá és persze a remény az van, de hát a statisztikák nem igérnek sok jót. Otósan erről nem tud, csak azt látja, hogy a gyerekei és a barátai sorban meglátogatják a kórházban és fényes a szemük, ebből sejteni kezdi, hogy a kivizsgálásnak igazáből már vége, beszél az orvossal és megegyeznek, hogy inkább hazamenne, ha már úgy is mindegy, hogy elrendezze a dolgait.

Mert azért a férfiak Japánban is korábban halnak.

-------------------------------------------

* Tokyo egyik nyugati, viszonylag elegáns külvárosa

Kezdetben volt a dashi...

2011-06-18T05:47:00.000-07:00

A dashi a japán konyha sarokköve, az origó, a kályha, olyasmi mint nálunk a csirke-alaplé, csak csirke helyett tengerből készül. Szinte minden recept úgy kezdődik, hogy "a dashihoz hozzáadunk....".

Annak idején, Budapesten, havonta legalább egyszer nekiláttunk két kukta felhasználásával ipari mennyiségű csirkelevest főzni, amit aztán félliteres dobozokban lefagyasztva tároltunk és mindenféle leves, szósz és legfőképp rizottó alapjaként használtunk fel. A japánok is igy használják a dashit, csak nem készítik el előre, mert minek, pillanatok alatt megvan.

A tipikus dashi egy szárított makrélaféléből és tengeri moszatból készül. A hal, a katsuó*, szárítva kb. 20-25 cm hosszú, nagyjából úgy néz ki, mint egy cipősámfa és kőkemény. A jobb háztartások rendelkeznek egy speciális gyaluval, amivel szükség szerinti mennyiségű, friss forgácsot (ez az ún. katsuóbushi) faragnak le a halból, ám a mi háztartásunk még nem ennyire dedikált, igy mi a halforgácsot az élelmiszerboltban vesszük, kiporciózva, apró nejlonzacskókban. De az se rossz.

A moszat, az a kombu**, széles, kemény, konyhai ollóval vágható. Magas umami-tartalma van (Ikeda professzor a kombuban mutatta ki először az umamit***, így ez az umaminak egy kicsit hazai pálya, olyan, mint a C-vitaminnak a paprika) és van CSAK kombuból nyert ún. kombudashi is, ezt például főtt tófuhoz, vagy chawanmushi (sós, párolt tojáspuding) készítésére használják, ahol a hal íze túl erős lenne. Misóleveshez pedig néha kagylólalaplevet is használnak.

A katsuó-dashi úgy készül hogy egy szál szárított kombut (kb. 30 g) nedves ruhával megtörölgetünk, majd egy liter hideg vízbe dobva, lassan melegítjük. Még mielőtt felforrna a víz, gyorsan kidobjuk belőle a megpuhult moszatot, mert ellenkező esetben rossz szaga lesz. MIUTÁN kidobtuk a kombut, egyszer felforraljuk a levet, majd hirtelen lehűtjük fél deci hideg vízzel hozzáadásával és beletesszük a halforgácsot (szintén kb 30 g). Abban a pillanatban, ahogy újra forrni kezd, lekapjuk az alaplevet a tűzhelyről, ha tovább forr, akkor ugyanis megkeseredik. Egy percig állni hagyjuk, amíg a pelyhek kezdenek leszállni az edény aljára, majd leszűrjük. Az ázott halforgácsot kidobjuk és ezzel kész is a dashi, elsajátítottuk a japán ételek alaplevét, ehhez már csak hozzá kell tenni ezt-azt (szójaszószt, mirint, vagy amit a recept éppen megkíván) és máris elsajátítottuk a japán konyhaművészet jó felét, a maradék meg már szinte bagatell...

-------------------------------------------------

* katsuo, Katsuwonus pelamis, vagyis csíkoshasú tonhal

** kombu, Saccharina japonica, magyarul állítólag barnamoszat

*** az “ötödik íz” amit érzékelni tudunk, a sós-édes-savanyú-keserű klasszikusokkal egyenértékű, bár annál némiképp rejtőzködőbb. Hiányában nem lenne olasz, kínai és japán konyha. Minden jó dologban (pl. szarvasgomba, parmezánsajt és sonkafélék) van belőle. Bővebben itt (magyarul) még bővebben emitt (angolul).

Japán mutogatós

2011-06-15T05:51:00.001-07:00

Kollégám prezentált minap egy Fontos Kliensnél úgy jó 50 ember előtt, és egyszer csak megkérdezték tőle, hogy mennyi az annyi? Én a terem végében ültem és mivel láttam némi zavart az arcán, és mert ilyenkor sohasem férek a bőrömbe, elkezdtem neki mutogatni, hogy a helyes válasz:

illetve, hogy:

Ám a zavar nem múlt el a kollégám arcáról, sőt növekedett. Belekezdett egy irdatlan hosszú körmondatba, minek a végén, láthatólag kissé félve, kibökte, hogy az annyi az bizony 6 és 2. Én megnyugodtam, de nem tudtam mire vélni, hogy ha látta mit mutatok, akkor mit vacakolt annyit? Kiderült, hogy ő meg azt nem értette, mi a fenét mutogatok ilyen lelkesen... Hát hogy hat meg kettő, mondom. Ja, hogy a shachó megint magyarul mutogatja a számokat? Csak ekkor villant belém, mert tudtam csak elfelejtettem, hogy ezt kellett volna mutatnom:

De azért mekkora szenyaság már, hogy Japánban még az ujjal számolást is újra kell tanulni!?

Ise Bárkája

2011-06-11T07:17:00.000-07:00

A márciusi tsunami után Yamamotó úr úgy érezte, valamit tennie kell, mert bármikor jöhet a következő. Mert a szökőár elől felfutni egy hegyre ugyan jó dolog, de egyfelől nem mindenki tud futni, gyerekek, öregek például kevéssé, másfelől nem biztos, hogy van hegy, vagy ha van is, ki tudja elég magas-e? Hiszen sokan hiába jutottak el a kijelölt evakuálási pontokra, a minden elképzelést felülmúló mérető árhullám, helyenként a 20 métert is meghaladta! innen is ezreket ragadott el. Nem marad hát más, okoskodott Yamamotó úr, mint venni egy nagy levegőt és kibírni.

Ehhez ad némi mechanikus rásegítést a cége, az Ise Industry által tervezett és kivitelezett Ise-no-hakobune, vagyis Ise Bárkája. Ez egy menekülőkapszula, akárcsak az a bizonyos másik, a Noé-san kivitelezésében, üléseket, biztonsági övet és mintegy két órára elegendő levegőt tartalmaz és garantáltan nem süllyed el, a gyártó szerint max 20 másodperc alatt feljön a vízfelszínre. Az utasokat sisak és biztonsági öv védi az elkerülhetetlennek látszó imbolygástól és bukdácsolástól. Különböző méretekben készül, a kétfőstól egészen a 25 fős nagycsaládosig és nem is olyan drága; az édeskettes modellt már 380.000 yenért megszámítják (ca. 1 millió HUF) és az UKUZO-25-ös megamodell sem kerül 2 milla yennél többe, a hülyének is megéri. Ráadásul, milyen jól mutat majd a kertben, pirosra festve, amíg nem jön a tsunami, jó lesz gyerekháznak.

Aztán, ha mégis jön a víz, csak be kell ugrani a kapszulába az anyjukkal, a hűtőben már biztosan ott van az üveg Bollinger pezsgő, és kezdődhet a muri, hogy azt még Bond kapitány is megirigyelné!*

---------------------------------------------

* azt hiszem, a "Spy Who Loved Me" végén volt ez a menekülőpodos-jelenet, pezsgővel, dögös macával, és lám, egy olvasóm jóvoltából meg is került! Ezúton is köszönöm, Anna!

Uoshin Nogizaka　魚真

2011-06-08T05:42:00.000-07:00

We go quite often to this place, but we actually did not know its name until we checked it for this post. We just refer to it as let’s go to that fish-place again. Actually, we were not far from the truth there, as Uoshin means something like “honest-to-goodness fish”.

The narrow entrance looks quite respectable with a white noren curtain and a tiny, white-pebble garden with a stone lantern. The inside is altogether a different story - a crazy hotchpotch of rooms on two floors with an additional terrace protected by transparent vinyl sheets and decorated by red-and-blue striped paper lanterns. The furnishing is equally haphazard with rickety tables and upended beer cases with a cushion tied on top serving as stools.

Uoshin is actually one of a chain of restaurants with close ties to the Tsukiji fish market. This connection accounts for the consistently good quality, reasonable prices and the unusual types of fish on the menu. On our recent visit we started dinner with sashimi moriawase a seasonal selection of sashimi, including buri (yellowtail), katsuo (bonito), tobiuo (flying fish), kinmedai(golden eye snapper), isaki (grunt).

We are rather particular to grilled kama (jaw or head), especially the huge jaws of tuna which offers plenty of tasty morsels around the bones. This is not a good dish to start with, it is better to share it with friends, eating slowly after ones first hunger is slaked. Kama is not on the menu, but we always ask the waiter what is available from the kitchen. This time we hadwarasa no kama (young yellowtail), a fish much smaller than tuna, so we had the whole head grilled.

We were sitting at the edge of the terrace, watching the drizzling rain and the reflected lights on the wet road. The cool evening called for something warming, so we drank shochu rather than nihonshu and ended dinner with simmered kurodai (black snapper), rice and misoshiru.

The best part (OK, almost) comes at the end when we ask for the bill. It always costs much less than we expect...

Food: 7/10 (very good)

Ambiance: 6/10 (nice place)

Price-performance: 9/10 (amazingly good value!)

----------------------------------------------------

Address: 9-6-32 Akasaka, Minato-ku, Tokyo

Tel: +81 (3) 3405-0411

Web: www.uoshins.com

CoolBiz X 2

2011-06-02T08:03:00.001-07:00

Aki idén nyáron ellátogat Tokyóba, és azt gondolja, hogy majd a látványosságok részeként Kasumigaseki állomás környékén megtekintheti a reggelente tömött sorokban az kormányhivatalokba igyekvő öltönyös-nyakkendős-esernyős sararímenek végeláthatatlan sorát, csalódni fog. Helyette lesz sok japán turista, hawaii aloha-ingekben és pörge kalapokban, akik valamilyen rejtélyes okból tömegesen bemasíroznak a minisztériumokba, akárcsak ez a kissé túlsúlyos kormánytisztviselő.

Igazából a nyári dresszkód már 2005-ben átalakult, ekkor vezette be ugyanis a reformlelkű Koizumi miniszterelnök, aki maga is felgyűrt ingujjal szeretett kampányolni, az ún. CoolBiz-t, ami azt jelenti, hogy június elsejétől kezdve szeptember végéig zakó és nyakkendő nélkül, kigombolt nyakú fehér ingben is lehet, sőt illik, munkába járni. Koizumi sóri aztán beleúnt a politikába és ment, de a CoolBiz közmegelégedésre megmaradt és mára már teljesen természetessé vált, hogy a japán üzletembereknek sem kötelező hülyegyerek módjára öltönyben-zakóban feszengeniük a forró nyárban, mint régen.

Aztán jött március 11, majd pedig Fukushima és sok minden megváltozott. A krízis elején leállított mozgólépcsők azóta is mozdulatlanok, a fényeknek csak egy részét kapcsolták vissza, és az állomásokon nemrégiben kihelyezett képernyőkön folyamatosan tájékoztatnak, hogy éppen hány százalékát használjuk a rendelkezésre álló villamosenergiának, mostanában egyébként úgy 70% körül. Hiába, most a setsuden, vagyis áramtakarékosság a kulcsszó, ahogy ezt nemrég Sabolc bloggerkamarád is megírta. De most még az esős évszak alatt vagyunk, a héten 16 fok volt és hideg eső, ilyenkor még istenes, de amikor hamarosan beüt a nyár, és főleg, ha olyan lesz mint a tavalyi! akkor lesz itt bizony jajveszékelés. Valamit tehát kellett tenni...

Mivel a légkondicionálók az egyik legnagyobb energia-zabálók, a kormány úgy határozott, hogy az idén 28 fok lesz az ajánlott hőmérséklet, a kormány-hivatalokban ezt kötelezően be is fogják tartatni! Na ez már azért CoolBizzel is sok, így emeltek a téteken, és megszületett a SuperCoolBiz. Nem lennénk persze Japánban, ha nem lenne ez is pontosan szabályozva, a hivatalos SuperCoolBiz kormányzati oldalon*.... Most már nincs kecmec, jön a szines, kirakott ing és a szandál, tovább rombolva a nyakkendős-szemüveges japán sararímen legendáját. Remélem, azért a dolog nem fajul el teljesen és még időben megjavítják az áramszolgáltatást, mielőtt még jönne az ExtremeCoolBiz...

--------------------------------------------

* az alábbi táblázat a Környezeti Minisztérium belső útmutatója, de ez szolgál mintául a többi vállalat, többek között a miénknek is, számára (a képeket már én linkeltem hozzá)

	Tavalyi	Idei SuperCoolBiz
	CoolBiz	Idei SuperCoolBiz
Nyakkendő nélkül	O	O
Zakó nélkül	(O)	O
Rövidujjú ing	O	O
Okinawai ing	(O)	O
Teniszing (galléros poló)	X	O
Hawaii ("aloha") ing	X	O
T-shirt	X	∆
Ujjatlan poló	X	X
Casual (él nélküli) nadrág	(O)	O
Farmernadrág	X	∆
Rövidnadrág	X	X
Edzőcipő	X	O
Szandál	X	∆

Jelmagyarázat:

O megengedett
(O) "módjával" megengedett
∆ bizonyos körülmények között megengedett, például:
- T-shirt: egyszínű, nem mintás --> OK
- szakadt farmernadrág --> nem megengedett
- szandál: hátsó szobákban, ahol nem találkoznak ügyfelekkel --> OK
- flip-flop --> nem megengedett
X nem megengedett

Fesztiválvacsora

2011-05-29T03:04:00.000-07:00

Az egész onnan indult ki, hogy vettünk szombat reggel a házunk előtti biopiacon két szép szál takenokót. Vagy lépjünk még egyet hátrább: onnan, hogy Vagesz barátunk meglátogatott minket, mert bizony, a Kolorádó Kid világhódító útján megérkezett Tokyóba is! és amíg ő az újságírók és a rajongók rohamát állta az Európai Filmfeszten, mi vacsorát főztünk neki. Mivel úgy gondoltam, hogy két szál bambusz kevés lesz vacsorára három, fejlődésben levő, fiatal szervezetnek, így Judit a filmfesztiválról hazamenet útbaejtette a Mitsukoshi delikátosztályát is ahol, hírnevéhez képest meglepően olcsón, bevásárolt egy kis ezt-azt: katsuót (bonító), hotatét (fésűkagyló), oboro-dófut ("felhős" tofu; puha, omlós változat) és konzultáltunk a vadonás receptkönyvemmel, The Breakaway Japanese Kitchen, ezúton ajánlom mindenkinek, tele van remek receptekkel! és mindebből, íme ez született:

Nézzük akkor sorban!

Takenoko katsuóbushival

Tehát erről egy korábbi posztban már írtam, akit érdekel a kaszabolás, elolvashatja itt. Az már tavaly megtanultuk, hogy a takenoko készítésénél hull a forgács, de ennyi hulladékra azért nem emlékeztem, talán, mert már szezonvége van? Az eredmény finom, ropogós és tavaszi ízű lett.

Gombás rizs mitsubával

A rizst shimeji gombával tette fel Judit, amikor kész lett, megszórta norival (alga) és mitsubával (ez a "japán petrezselyem", de magyarral is biztosan jó).

Oborodófu shisolevéllel

Recept a fent említett "The Breakaway Japanese Kitchen"-ből; a lényeg, hogy puha tófura rá kell tenni összeturmixolt shisólevelet, kevés reszelt gyömbért, olívaolajat, ecetet, narancslevet, megsózni-borsozni és már neki is lehet látni. Lehet sportolni evőpálcikával is, de ehhez inkább a kanalat ajánlanám.

Ganmodoki tófu

Elősütött tofu, kicsit, mintha ki lenne rántva; ezt így lehet kapni a boltban, csak meg kell főzni dashiban.

Ceviche

Ez egy perui étel, a jövő sushija, jelenti ki Vagesz, akiből az alkalomra előbújt a gasztro-publicista, ellentmondást nem tűrő hangon, kis darabokra vágott hotate, kaliforniai paprika, avokádó, meg van bőven locsolva lime-dzsúzzal, könnyű szójaszósszal, olivaolajjal. Kicsit állni hagyjuk, hogy a lime leve átitassa a kagylót, más nyers hallal is működik egyébként! és nagy cuppogások közepette elfogyasztjuk. Szintén az Elszabaduló japán konyhából van és vadítóan jó.

Nanohana mustárral

Nanohana no karashiae a hivatalos neve, a recept Chisatótól származik. A nanohana az magyarul repce; amikor virágzik, levágjuk, na jó: megvesszük a boltban, könnyedén feldaraboljuk, megpároljuk, leöntjük mustáros szósszal, végül és megszórjuk katsuóbushival, keserű lesz, de azért megesszük.

Házi miso és uborka

Bár az oroszok az uborkát sóba mártják és vodkát isznak rá, a japánok pedig misoba és shóchúval öblítenek; állítólag van még néhány más, apróbb különbség is a két rassz között, de azért látható, hogy az uborka szeretete összekapcsolja a két nagy nemzet lelkét. A misot Judit csinálta, meg is írta, hogyan.

Hijiki

Édes alga, szézámmaggal, boltban lehet kapni. Csak úgy, mert volt otthon és jó magában eszegetni vagy rizshez.

Umeboshi

Ezt, ugye mindenki ismeri? A tófuhoz és a rizshez ettük.

Katsuó

Az egyik kedvenc halam, angolul bonito, vagy precízebben skipjack tuna, és most szezonja van. Ezt is készen vette Judit, a széle picit meg van kapatva, de a közepe nyers. Hagymát vágtam mellé és könnyű szójaszószt, ez az ún. usukuchi shóyu, is tettünk ki hozzá.

Momijioroshi és shóga

A momijioroshi csípős retek, a shóga pedig reszelt gyömbér, mindkettőt a katsuóhoz mellékeltük.

Szójaszósz (shóyu)

Lényeg, hogy usukuchi legyen.

Shóchú

Hideg imoshóchút ittunk hozzá, Miyazaki prefektúrából nem is keveset, PONT egy üveg fogyott el, nem furcsa? és nem is rosszat. Vagesz vacsora után erős fogadalmat tett, hogy másnap reggel bejelentkezik gasztronómiai menekült-státuszért a Minato-ku-i önkormányzatnál.

Dilemma in Manila

2011-05-28T07:17:00.000-07:00

Mindig elámulok a külhoni látogatásaik során rántotthúst kergető honfitársak láttán-hallatán. Igazán nem akarok senkit sem megbántani, valakinek az kaja-ízlését kritizálni már csak egy lépés a barátnőjének ócsárlása előtt, de hát nem vagyunk egyformák, na. Ugyanígy megbabonáz a japánok jó részének megható, szinte gyerekes ragaszkodása ahhoz, hogy külföldi útjuk során legalább egyszer elmenjenek egy washoku étterembe. Not a good idea...

Így jártunk mi is a múlt héten, Manilában. Manila ugyan alulmarad a DK-ázsiai zabaparadicsomokkal, Singapore, Bangkok, Hong Kong, legalábbis az én besorolásomban, való összevetésben, de azért lehet jókat enni itt is. Két napig bírták is a japán okyakusanok a filippinó-kínai diétát, de a harmadik estére feltört belőlük a nihonjin és japán étket követeltek. Jó, rendben, mondta házigazdánk, és elvitt minket a Tsukiji étterembe, legalábbis azt hiszem ez volt az.

Háááát. Minden olyan, csak mégsem egészen. Először is, az étlap: valahogy túl hosszú, kicsit olyan mint egy szupermarket. Tokyóban az ember úgy megy vacsorázni, hogy előbb eldönti MIT akar enni: sobát, sushit, yakitorit, shabu-shabut, és még sorolhatnám a stílusirányzatokat! és annak megfelelően választja ki az éttermet. És tudja, hogy a shabu-sabu étteremben hülyének fogják nézni, ha sobát kér, így nem is teszi, sushizóban pedig talán ki is dobják, ha yakitorit. Itt meg mindezt egyszerre meg lehet kapni, ami felettébb szokatlan dolog. Jó, persze, Japánban is létezik az izagaya intézménye; ez afféle kocsma, ahol viszonylag széles ételválasztékkal támogatják meg az alkoholos italok élvezetét, de például sushi azért még itt sem szokott lenni.

Az alapanyagok egyébként nem rosszak; az ő Balatonuk mégicsak a Csendes-óceán, a katsuó (bonito) friss és mélyvörös, az uni (tengeri sün) pedig, bár a megszokott narancssárga helyett inkább pirosas szinű, kifejezetten jó. De a sashimi mégis valahogy furcsa, a lazac-szelet most valahogy túl barokkos, mígnem rájövök, hogy nincs jól vágva! Túl nagyok, mondhatnám brutálisak, a szeletek, és ez a nagyvonalúság helyett inkább kissé otromba érzetet kelt bennem.

A végén eszünk sóment és misoshirut; a sómenben az édes cseresznye helyett koktélparadicsom van, ez némi derültséget kelt, a miso-leves pedig, oh, borzalom! zacskós, vagy legalábbis olyan az íze, mintha az lenne. Ez az a pont, amikor felötlik az emberben, hogy tulképpen mit is keres itt? ahelyett, hogy tömném magamba a filippinó-kinai-thai-maláj finomságokat, másodrendű japán kaját eszek? Mekkora marhaság ez már? Ugyanígy éreztem magam otthon pár hónapig-évig, mikor 2000-ben hazamentem, aztán persze egy idő után leszáll az ember a magas lóról és besomfordál a japán étteremekbe...

De egy nihonjin, aki másnap hazamegy és honmonót (igazi dolgot) eszik, vajh miért teszi ezt?

Fagylalt, japánul

2011-05-24T07:12:00.000-07:00

Japán Fagylalt Ouca - hirdeti a felirat a fehér házikó homlokzatán Ebisuban, és lelki szemeim előtt már pörögnek is a képek, vagy inkább talán lelki nyelvemen az ízek? és mivel én is úgy vagyok ezzel mint Oscar Wilde: bárminek ellen tudok állni, kivéve a csábítást, betérek.

Az ízválaszték szédületes, vagy inkább megdöbbentő? a sárgadinnye, barack, birsalma és gesztenye még csak-csak, matcha fagylaltot is láttunk már, de hójichát (pirított, füstös ízű tea), azért még nem, és akkor jönnek sorban a keményebb cuccok, az eddig csak a wagashi világából ismert ízek, mint a yuzu (japán citrom), anko (édesbab) imo (édesburgonya), yomogi (üröm), anmitsu (agar-agar zselé édesbabbal, gyümölccsel és barnacukor-sziruppal édesítve), sőt, még karintó (kissé a kutyaszarra emlékeztető külsővel bíró, olajban sült barnacukros japán édesség) is, végül az igazán hardcore rajongóknak még van tófu, fekete szezámmag, szójaszósz, wasabi (vizitorma) és gyömbérfagylalt is.

Nekifutottam már többször is, és jelentem: működik! sőt, még a fekete szezámmag-édesburgonya összeállítás is jó! A tea ingyen van mellé, a rágcsálni való shiokonbu (sós, szárított alga csíkok) szintúgy, ez utóbbi az ún. kuchinaoshi, vagyis az egyes ízek semlegesítésére szolgáló rágcsi, afféle ízradír, kicsit olyan mint a sajt- vagy almaszeletek a borkóstoláskor.

Ja, és az Ouca név: már megint egy japán szójáték, mert a fagyizó emblémája egy stilizált cseresznyevirág, aminek az írásjele így is olvasható: OU-KA.

Tájkép száradó futonokkal

2011-05-22T04:50:00.000-07:00

Tatamira terített futonon aludni jó dolog, illatos és puha, pontosabban a megfelelő egyensúlyát adja a keménységnek és a puhaságnak. Futonon aludni jó dolog, egészen addig, amíg a futon új, utána ugyanis összeesik, bekeményedik és büdös dohszagú lesz. Ilyenkor már nem olyan jó dolog a futonon aludni. Hogy megint az legyen, a japán háziasszony, vagy gaijin háziember, amikor teheti, kiakasztja a futonját a napra szellőzni, hogy fellazuljon és újra illatos legyen. A futonszárításra legalkalmasabb évszak a tavasz és az ősz, hiszen télen hideg van, nyáron pedig minden csöpög a párától, a legalkalmasabb nap pedig a szombat és a vasárnap, hiszen hétköznap munka van.

Így hát, ha egy napos tavaszi hétvégén a blogger, és/vagy a bloggerné, elmegy sétálni Tokyó lakókerületeibe, fűnyírás és kocsimosás helyett ez a látvány fogadja:

Tokyo reloaded

Az érintés

Vidéki ajándék

All sorts of bikes - 7

Az Év Kanjija - 2011

Szingliélet, nemzethalál

Best of 2011

Karácsonyi fények '11

Kanzesui 観世水

Ochakai

Őszi kertek – 2

A megtalált gótika

Great jobs: az ajtónálló

A mindenség egy szál virágban

A Prada hadserege

A második tsunami

Tokyo Fauna - koi

Őszi kertek - 1

The boiling pot amongst the bamboo 釜竹

Pokió, Nishi-Azabu 13-14

R mint London, L mint Róma*

Shónan hangulatok

Ohagi

Mit keres a nyúl a Holdon?

Ha ősz, akkor a Hold

Setsuden-számadás

Édes hűsölés

Business games: Senpai

Hűsölések - a kütyük világa

Nyári kertek

Business games: az udvariaskodás

Kedvenc japán szavaim - staba suru

Hűsölések - amit megeszünk

Ichi-sama esete az angol lánnyal

Kedvenc újratöltéseim

Lábnyomok a homokban

Égi-földi biznisz

Hegyipatak csobogása

Goldenblog, mostantól

Hűsölések - három régi módszer

Hűsölések

Tokyo fauna - nyanchan

Dzsuruta-san

Színes, hűvös jéghegyek

A selejt bosszúja

Az Ötödik Rámen

Goldenblog, az idén is

A tányérszkenner

Happa

Évforduló

Tavaszi kertek - 2

Tokyó fauna - tanuki

Apák Napja

Kezdetben volt a dashi...

Japán mutogatós

Ise Bárkája

Uoshin Nogizaka 魚真

CoolBiz X 2

Fesztiválvacsora

Dilemma in Manila

Fagylalt, japánul

Tájkép száradó futonokkal

Uoshin Nogizaka　魚真