2013. április 22., hétfő

Warayaki-ya わらやき屋

Roppongi Warayaki-ya
Wara means rice straw and yaki means burning — and that tells the whole story. Whether you order chicken, fish or vegetables, the food will be held briefly above flaming straw, giving everything a slightly burnt aroma. The leaping flames turn the open kitchen into a circus performance, while the fragrance of burning straw evokes the ghost picnics past.
The magician in the kitchen
Unless we have a group, when we order every single item from the warayaki-list, we usually go for katsuo (bonito) and potatoes. Eat more than that and the smokey flavour becomes a bit overwhelming. The katsuo is lightly seared outside, raw on the inside and arrives with a choice of sliced raw garlic, wasabi, ginger, salt and onions. Garlic seems to go very well with katsuo and fortunately we both like it - we just have to be careful not to arrange to meet anyone for a drink after dinner.
Katsuo no tataki
Warayaki-ya has several locations - among them in Akasaka, Shinbashi and Roppongi. The food is similar, but somehow only the Roppongi shop has the real ambience.
On a warm summer evening last year, kids were playing with tiny firecrackers outside
On summer evenings, the sliding doors are thrown open and it is even possible to sit on the narrow wooden terrace.

Food: 7/10 (very good) 

Ambiance: 8/10 (cool)

Price-performance: 7/10 (good value) 

-------------------------------------------- 

Address: 6-8-8- Roppongi, Minato-ku
Tel: +81 (3) 5410-5560

2013. április 15., hétfő

All sorts of bikes - 10

Gaien-mae mellett láttam meg a minap ezt tárgyat, és kellően meg is illetődtem. Ez a bicikli, ha egyáltalán lehet annak nevezni ezt az ufót, talán még repülni is tud. Az a két piros henger pedig talán a hiperűr-hajtómű?

A dolog másik oldala, hogy több ízben áradoztunk már a csodálatos japán közbiztonságról és a közmorálról, de mindennek ellenére figyelemre méltó méretű és erősségű láncot tett rá a gazdája. Úgy látszik a japánok is úgy vannak vele: bárminek ellen tudnak állni, kivéve a kisértést...

2013. április 12., péntek

Jön, jön, jön!

Javában benne járunk az áprilisban, felmelegedett az idő és már mind lehullottak a cseresznyevirágok. Következik a tavasz című előadás második felvonása, melynek főszereplői az azálea, a pünkösdi rózsa és a lilaakác. A darabról bővebben a tavalyi, tavaszi kertek című posztban lehet olvasni. 

Április 16 - május 6 Tsutsuju matsuri (azálea) a Nezu-jinja kertjében. 


Április 13 - május 12 Botan  (pünkösdi rózsa) matsuri Uenóban, a Toshogu-kertben.


Április 20 - május 6 Fuji (lilaakác) matsuri a Kameido-Tenjin szentély előtt. 


Ideje tervezni!

2013. április 9., kedd

Vannak-e Tokyóban romkocsmák?

Nincsenek, szól a rövid válasz, ami konform azzal a nézettel, miszerint ha egy cikk vagy poszt címében kérdés van, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az arra adandó válasz negatív.

Nincsenek, elsősorban is azért, mert nemigen vannak romok, használaton kívüli házak, tudniillik ha Tokyóban egy épületet nem használnak, akkor azt többnyire rekordsebességgel lebontják, hogy helyette egy szebbet-jobbat, és fõképp nagyobbat, húzzanak fel, vagy legalábbis lebetonozzák a placcot és parkolóórákat tesznek le, hogy addig is legyen miből fizetni a telekadót. Az a néhány, amelyik valami érthetetlen okból rom állapotban marad meg, talán már a bontásra sincs elég pénze a tulajnak? le van takarva egy acélhálóval, mint például ez a ház, hogy meg véletlenül se jusson valakinek az eszébe mondjuk romkocsmát nyitni benne. De ahogy a vicc is mondja, ha nincs is, de igény azért lenne rá, vegyük hát szemügyre, hogy van-e valami helyette? és mivel ez már nem a cím, ezért erre a kérdésre a válasz már lehet IGEN.

Ismerkedjünk hát meg Tokyó romkocsma-pótlékával, az ürestelek-kocsmával! Ilyenek akkor keletkeznek, amikor a fenti folyamat eredményeképpen létrejött parkoló tulajdonosa nem elégedett a bevétellel, de hát melyik telektulajdonos az? és összeakad egy magát producernek vagy developernek nevező hippivel, aki miután lukat beszélt az idősödő tulaj hasába arról, hogy manapság mi a menő, odacsődíti a haverjait, akik leraknak pár konténert és sátrat, majd pedig nekiállnak sört főzni, salátát termelni, húst sütni vagy éppen díszműáruboltot nyitnak.

Egy ilyen nőtt például Omotesandón, igen, a méregdrága dizájner butikok tőszomszédságában, meg nem mondanám mikor, egyszer csak ott volt, és azóta esténként a rozsdás hullámlemezből készült bódék, lakókocsik és zöldségágyások között botorkálva, szolídan részeg fiatalok társaságában lehet mérsékelt árfekvésű, de kiváló leveseket, hamburgereket, vagy éppen faszénen sült disznófejhúst kapni. Értelemszerűen biosör meg egyéb alkoholos jóság is van, az egész olyan nagyon nem rendezett és nagyon nem Japán, de ennyi év után ez már rendjén is van így, nagyon.

Csak a KÖJÁL ki ne jöjjön, és véget ne vessen idő előtt a partinak...

A főbejárat
Az ezüst lakókocsi most még zárva van
Mögöttünk Omotesandó
Itt nől a saláta
Az esti fíling

2013. április 8., hétfő

Great jobs: a cukrász

Sokat beszéltünk már a süteményekről, főképp a babosokról, de arról, hogy ki csinálja, még nem nagyon. Hát például ilyen cukrosbácsik, Asakusában. 
Kell hozzá tészta, babkrém, sütőforma meg egy kis faszéntűz. 
Először egy kis tésztát tesz a sütőforma aljára
Majd nyom bele egy kis adzuki-babkrémet...
Utána még egy kis tészta, a horogkereszt most semmi gonoszat nem jelent.
Utána összecsukja a nyeles sütőformát és lassú faszéntüzön megsüti.
Az eredmény, jó étvágyat!

2013. április 3., szerda

Stoppossztorik - 2

Akkor hát folytatom a stoppostörténeteket a daliás 90-es évekből: 

A tóhokui nénik 

A kisfurgon átlagéletkora bőven 70 év felett lehetett, főleg nénik, és a hangulat felettébb kedélyes volt. Valami fesztiválra mehettek a szomszéd faluba, szemmel láthatóan mindenki be volt állva, mint az atom, csak reméltük, hogy a sofőr kivétel, láthatólag nagyon tetszett nekik a szitu, konkrétan a térdüket csapkodták, hogy akkor itt mi most a-u-tó-stop-po-lunk, néddamá’, hallod, apjuk, ezek a gajinok mit ki nem találnak! Próbáltunk kommunikálni is egymással, de nem sok sikerrel, egy bizonyos ponton komolyan megfordult a fejünkben, hogy lehet, hogy ezek koreaiak? de később sikerült egy-egy ismerős szót elkapni, így megállapítottuk, ez csak egy igen brutális tájszólás és hogy még van itt egy kis tanulnivaló.

A nyugdíjas 

Egy oldszkúl kombi kockavolvóval szedett fel valahol Tóhokuban, jó karban lévő, hatvanas úr volt, beszélgettünk, és elmondta, hogy a siklórepülőzés a hobbija, azért kell a nagy kocsi, de most nem ez ügyben van úton, hanem azért, mert nemrég nyugdíjba ment, és most végre van elég szabadideje megcsinálni a sakura-utat (sakura zensen 桜前線), miszerint úgy utazza végig Japánt, délről-északra, Kyúshútól-Hokkaidóig, hogy közben folyamatosan a cseresznyvirágzás zónájában legyen. Természetesen ilyenkor csak hagyományos ryokan-okban szabad megszállni, különben megette a fene az élményt! amelyek, sajnos, ilyenkor egy lehelletnyivel drágábbak, mint egyébként, hiába, ez a főszezon... 

Megkérdeztem, mi volt a munkája korábban, biztosan bankigazgató, gondoltam magamban, de tévedtem. Középiskolai tanár volt. 

Jehova Tanúi

Hittérítőkkel beszédbe elegyedni hazai pályán is embert próbáló feladat, hát még ha ez az ő autójukban történik...! amikor felvettek minket, sejtelmem sem volt, hogy csapdába kerülök, átlagos, nagy családi autó, három emberrel, beültünk hátra Judittal és örültünk a jó hosszú stoppnak. Még angolul is tudtak, ez kellemes meglepetés volt, hiszen ekkor Judit még nem tolta túl jól a japánt. De kisvártatva záporozni kezdek a bemelegítő kérdések: keresztények vagyunk-e? járunk-e templomba? olvastuk-e a Bibliát? annak felmérésére, hogy hol is kezdjék a térítőmunkát: egy ateistát kell-e megdolgozni, vagy egy rossz úton járó keresztény bárányt beterelni a helyes karámba? Hamar rájöttem, hogy két választásom van: megkérni őket, hogy azonnal tegyenek ki, vagy pedig felvenni a kesztyűt és vitatkozni. Mivel kiszállni nem nagyon akaródzott, bevállaltam az utóbbit... Ekkorra már láthatólag bekerültem a “nem hívő, de intelligens értelmiségi” kategóriába, és gondolatban levették a polcról az ennek megfelelő térítési sablont, és rákanyarodtunk a második részre: mérnökember létemre komolyan gondolom-e hogy egy repülőgép, konkrétan, úgy emlékszem a Jumbó Jet-et emlegették, ha már lúd, legyen kövér! Isten akarata nélkül fel tud emelkedni a levegőbe?

Emlékezetes másfél óra volt... 

A nagy fogás 

Sendai mellől indultunk haza a nagy hokkaidói stoppostúráról, azon a napon szokatlanul tetűlassan mentek a dolgok, nem igazán hittünk benne, hogy a terveiknek megfelelően, még aznap este hazaérjünk. Egy fiatal teherautósofőr vett fel bennünket, és kiderült, hogy egészen Tokyó közelébe megy, majd’ 200 kilométeres stop! Ennek majdnem annyira megörültünk, mint ő nekünk; egészen extázisba került attól, hogy stopposai vannak, gaijinok, ráadásul egyszerre kettő! és az egyik nő! azonnal felhívta cébén, mert akkor még ez ment, nem a mobiltelefon, a teherautós haverokat, hogy eldicsekedjen velünk. Nagyon helyes gyerek volt, jól eldumáltunk a hosszú úton, meg nem mondanám már ugyan miről, de arra emlékszem, hogy megegyeztünk, hogy ha valamikor le akarunk menni Kyúshúba, akkor hívjuk fel, és szól, ha van oda fuvarja, sőt, még arról is lehet szó, hogy leviszi a motoromat, mert nekem akkor az is volt ám! Tokyóhoz közeledve megpróbált minket rábeszélni, hogy menjünk el vele a kamionoshotelba, és majd másnap reggel bevisz minket a városba, nyilván az lett volna számára az igazi trófea, ha személyesen tud minket prezentálni a haveroknak, de ehhez, és az ezzel járó elkerülhetetlen italozáshoz, már nem fűlt annyira a fogunk, így inkább kiszálltunk a Tokyó előtti, utolsó szervízállomáson. 

Coolride Tokyó 

(a történet itt megszakítás nélkül folytatódik) 

Késő este volt már, így hiába voltunk Tokyó közvetlen közelében, ismét csak fontolóra kellett vennünk, hogy sátrat verjünk a szervízállomás pihenőparkjában. Ám még mielőtt elszántuk volna magunkat erre a jóvátehetlenül ostoba lépésre, fékezett és megállt az Álomstop, egy 7-es BMW alakjában. Egy bizniszmen volt, aki késő éjjel igyekezett haza belső kerületi lakásába, amiről kiderült, hogy nem is volt nagyon messze a miénktől, hurrá!

Azt már Tarkovszkíj Solarisa óta tudjuk, hogy a Tokyó belvárosát keresztül-kasul szelő gyorsforgalmi úthálózat különösen alkalmas meditációra, ám a valóságban ezt ritkán lehet élvezni, részben a saját autó hiánya miatt, de még inkább azért, mert a Chúó Kósokudóró, ahogy ezt japánusul hívják, az idő nagyobbik részében be van állva, mint a beton, jó ha lépésben lehet menni, nem pedig ám száguldozni, mint a drágajó Direktor úr, annó 1972-ben. Ám, ha az ember éjfél után próbálkozik, akkor mindjárt más a helyzet, és tovább növeli a dolog élvezeti értékét, ha ezt egy komoly bömössel és egy olyan sofőrrel tesszük, aki jól ismeri az utat, nem aggályoskodik túlságosan a sebességkorlátozások miatt és nem akarja mindenáron megtudni, hogy mi a kedvenc ételünk és mit gondolunk Japánról. Így maradéktalanul átadhattuk magunkat az élménynek: zuhanás bele az alagútba, majd felszállunk, magasra, a házak fölé, majd megint le és fel, újra és újra, akár egy repülés, körülöttünk pedig kavarognak Tokyó fényei, kíséreljük meg ezt a pillanatot kimerevíteni emlékezetünkben!

2013. április 1., hétfő

Április elseje, négyszer

Semmi olcsó átverős poénkodás, Japánban a cseresznyevirágzás nem tréfadolog, hanem nemzeti ügy. Már negyedik éve fotózunk ki április elsején az ablakból, elvileg ez a csúcspont Tokyóban, de meglehetősen eltérő eredménnyel.


2010-ben úgy nagyjából "nanabunsaki", vagyis 70%-os virágzás, volt.


2011-ben éppen mankai volt, előírászerűen.


2012-ben hideg tavasz volt, épp csak nyíltak a virágok. Sakihajime.


Idén, amint az látható, nagyrész már le is virágzott, az undok kis zöld levelek átvették az uralmat.


Bizony, hazakura ez már, a javából. Fúj.