2012. augusztus 23., csütörtök

Vidéki idill

Az, hogy Tokyó meglehetősen, nagyon, módfelett, rendkívüli módon, csúnya, nem szabad, hogy meglepetésként érje e blog olvasóit, megmondtam már jóelőre. Ám talán még azt gondolhatják, no persze, a főváros, de biztosan vannak szép vidéki városok. Ki kell, hogy ábrándítsam az Olvasót: nincsenek. Ott van persze Kyóto, ami valóban gyönyörű, de nézzünk csak rá a térképre, mekkora is az a terület, ahol mindig keringünk? Jó, ha az egynegyede a városnak... És tegye fel a kezét, aki már járt a Tóji-Tófukuji vonaltól délre! aki igen, az biztosan nem vágyik vissza, mert az pont ugyanolyan ronda, mint bármelyik másik japán nagyváros, és ez Kyóto nagyobbik fele.

No, de majd a vidék! Az idillien zöld rizsföldek között megbúvó apró faházak, zsindellyel vagy kék cseréptetővel, a patakok felett kis, íves hidakkal, néha egy-egy pirosra festett torii, ésatöbbi... Valami ilyesmi, ugye? Tényleg van ilyen, úgy hívják, hogy Tsumagó, meg még pár másik, Ouchi, Narai, Magome, no és persze Shirakawa-go, ami világörökség. Aztán, .....ööö... hát biztosan van még egy-kettő, de nem hiszem, hogy a lábujjaimra sort kellene kerítenem. De nem túlzás állítani, hogy a japán kisvárosok és falvak 99%-a ilyen:


A maradék 1%-ban van egy-két szép utca, de a 99%-a ezeknek is csúnya. Nem is jó szó rá, hogy csúnya, hiszen az a szép ellentététe, és így implicit feltételez valami olyasmit, hogy biztosan szépet akartak, csak nem sikerült, vagy éppenhogy csúnyát akartak, mert valamiért nem állhatják a szépet, pedig nem erről van szó, hanem hogy az épületek döntő többsége egyszerűen semmilyen, leginkább igénytelen. Ez voltaképpen rejtélyes dolog, hiszen, ahogy ezt már sokszor elmondtam e blogon, a japánok gyűlölik a rosszul végzett munkát, a rendetlenséget és ha megnézzük a termékeiket, nem hinném, hogy az igénytelenség lenne az első szó ami eszünkbe jutna ezekről. Mégis, ha az épített környezetet nézzük, mintha nyoma sem lenne ennek a hozzáállásnak; előregyártott elemekből, színes hullámpalából összegányolt házak, gyakran kissé dűledező külsővel, körülötte garázs és fészer, kimustrált kistraktorral, selejtezésre váró motorbicikli alkatrészekkel.


Most akkor hogy is van ez...?

Nem mennék most abba bele, hogy miért van ez így, erre vonatkozó elméleteimet egyszer talán kifejtem egy külön posztban*, kezeljük egyelőre adottságként a végeredményt, ami megdöbbentően csúnya. Ahhoz, hogy ezt komolyabb lelki sérülés nélkül tudja kezelni az ember, szükség van arra, amit én a csőlátás képességének** szoktam nevezni, vagyis, hogy képesek legyünk kontextusokból kiragadva élvezni dolgokat. A japánok tudnak értékelni egy szál virágot és nem észrevenni a körülötte tomboló dzsuvát, csodálni egy épületet, a körülötte levő ordenáré utcakép, vagy éppen egy tájat az azt elcsúfító völgyzáró gát nélkül. Irígylésre, vagy inkább sajnálatra? méltó dolog ez, talán veleszületett képesség, de gyakorlással fejleszthető, például sokat kell fényképezni. Annyi biztos, hogy napról-napra csúnyuló világunkban ez egyre hasznosabb képesség.


De ha valaki nem képes erre a mentális bravúrra és hagyományos értelemben vett festői falvakat, történelmi városkákat akar valaki látni, jobban teszi,  ha Svájcba, Olaszországba vagy akár Amerikába látogat, azért 200 év történelem is több a húsznál, vagy ha mindenképp ragaszkodik Japánhoz, nézzen szamurájfilmeket, vagy menjen el Eigamurába***, ahol ezeket forgatni szokták.

Akkor hát miért érdemes mégis vidéken utazni Japánban? Mert az idillien zöld rizsföldek valóban léteznek és öklömnyi szitakötők repkednek felette. Mert a hűvös folyóvölgyekben a mohalepte Jizó-szobroknak új kötött sapkájuk van. Mert az alvó tűzhányók oldalában, apró, mérges, sárga kénvulkánokat lehet találni. Mert az a néhány megmaradt ház, utca és szentély még így is van annyira szép, hogy miattuk érdemes átvágni magunkat az építkezési törmeléken. Mert Hirosaki városában az egyik templom démonának ujjnyi vastagon dagadnak az erek a lábán. Mert a Mutsu város legszutykosabb étteremben is olyan finom nyers halat lehet enni, hogy a könnyem kicsordul. Mert az Osoroshii-san templom fürdőjében el lehet beszélgetni a rettenetes tóhokui tájszólásban beszélő öreg pappal arról, hogy bizony, az idei nyár különösen forró és Magyarország nagyon messze van innen. Mert Goshógawarában háromemelet magas, kivilágított papírszörnyeket hurcolnak végig az utcán, dobszóra. Mert Aoni onsen szabadtéri fürdőjében ücsörögve a holdfénynél szentjánosbogarak cikáznak a levegőben.

Mert a szilánkokból a fejemben néha egy-egy pillanatra összeáll a kép, hogy milyen borzongatóan gyönyörű lehetett ez az ország, egyszer, régen.

------------------------------------------

Az okokról, hogy miért is van ez igy, itt irok bővebben:
http://tokyoreloaded.blogspot.jp/2012/09/miert-tunt-el.html 

* azóta ez meg is született, pontosabban megszülettek, mert kettő lett belőle, ez és ez.
** úgy tűnik, ezt mások is észrevették már, Takeyama Sei építész pl. "narrow view"-nek hívja
*** díszlet-falu Kyoto mellett, a szamurájfilmek döntő többségét itt készül

2012. augusztus 9., csütörtök

Olimpiai láztalanság

Nem mondhatni, hogy Tokyó olimpiai lázban égne; egyfelől ennek a nagy távolság és az ebből adódó időkülönbség lehet az oka, ami miatt csak a nagyon elszántak nézik végig a többségében hajnali döntőket és hát másnap olvasni róla az újságban mégsem ugyanaz, mint végigizgulni a TV előtt. Másfelől a japán csapat nem igazán remekel; három nappal a játékok vége előtt még csak négy aranyuk van, pedig Pekingben 9, Athénben pedig, ahol különösen kijött a lépés, 16 arany is összejött.

A sikertelenségre több magyarázatot is ad az Izagayák Népe, ezek jellegükben meglepő korrelációt mutatnak a hasonló esetekben alkalmazott honi világmagyarázatokkal, miszerint:
  • ...mert pechesek vagyunk: ebben azért van valami, tekintve, hogy a 4 arany mellé 13 ezüstöt és 14 bronzot sikerült begyűjteni, ilyen rossz aránnyal egyik csapat sem dicsekedhet. De persze lehetne mondani, hogy teccettek volna koncentrálni a döntő pillanatokban és lenyomni a (tipikusan kínai) ellent.
  • ...mert csalnak: igen, nem csak a magyarokkal szemben csalnak, hanem a japánokat is nyomják a bírók, úgy tűnik, nagyjából a világ összes országával így van ez. Igaz, azért akkora otromba bundát, mint amilyet a japán boxoló, Shimizu ellen próbáltak megjátszani, ritkán látni. Szerencsére az óvás után megadták a győzelmet a japónak.
  • ...mert másutt több a pénz: bizony, a gazdag Japánban is így gondolják ezt. Ez azért van, mert itt a közpénzt nem az élsport finanszírozására, hanem inkább a tömegsportra költik. Ez mondjuk szerintem rendben is van így.
Ezenkívül persze vannak sajátosan japán magyarázkodások is, ilyen például a cselgáncs-leszereplés indoklása, ez különösen fájó, lévén a judó eredetileg japán sport, miszerint a ravasz gaijinok megváltoztatták a szabályokat! Elsőre ez viccesen hangzik, a szabályok mindenkinek egyformák, nemde? de hát mit szólnánk mi hozzá, ha a néhány brazil és svéd összefogna a Hátrafelé Nyilazás Olimpiai Bizottságában, és eldöntené, hogy ezentúl nem is úgy és nem is arra kell lőni. Na ugye... Mellesleg, ezért nem lesz a sumó olimpiai sport, pedig milyen jó lenne! 

...de nincs még minden veszve, versenyben van pár női birkózó, boxoló és legfőképp a Nadeshikó, a rajongva szeretett, világbajnok japán női focicsapat, amelyik éppen ma este, itt persze hajnalban, játssza a döntőt a náluk tipikusan egy fejjel magasabb és 10-20 kilóval nehezebb amerikaiakkal. Ganbare Nippon!


-------------------------------------------

Update: sajnos nem sikerült a bravúr, az amerikaiak nyertek 2:1-re. De legalább nyert még egy női birkózó, így már 5 arany van.
Update2: 7 arany, 14 ezüst, 17 bronz lett a vége, a birkózók 4 arannyal a végén rendesen belehúztak! ezzel Japán a 11-ik, de érmek számában (összesen 38) a 6-ik lenne, és ilyen szempontból egyáltalában nem is volt olyan rossz szereplés , hiszen ez minden idők legmagasabb japán éremszáma. Igaz, ezt sokan szivesen elcserélnék az athéni 37-re, amiből 16 arany volt....

2012. augusztus 3., péntek

Zunda

A zunda, amiről először azt hittem, hogy egy egzotikus brazil tánc, a népes wagashi család egyik vidéki oldalágához tartozik. Persze, ez is csak babból van, mint a legtöbb, de se nem vörös, se nem fehér, hanem ezúttal zöld, méghozzá fiatal, friss zöld szójabab, edamame*. Élénk, tavaszi színe és friss, “zöld”, enyhén édes íze a zsenge zöldborsóra emlékeztet. A képen látható módon alakul át babból ehető krémmé. A zunda állítólag Sendai hajdani földesura, Date Masamune kedvenc desszertje volt és később, ahogy már ez történni szokott, a város egyik jellegzetes meibutsu** ajándéka lett, amit fantáziadús variációkban árulnak: fagyiban, milkshake-ként, csokival keverve, képviselőfánkba töltve, sőt, még zunda KitKat is létezik. Hasonló utat járt végig a matcha is; Tokyót eddig még nem érte el ez a divathullám, de ez csak idő kérdése, a hagyományos zunda mochit árulják már a Tokyo állomáson, a vidéki édességek biztos lelőhelyén.

 ---------------------------------------

* Az edamamét persze Tokyóban is eszik, de egészben, sóval megfőzve, sörhöz. A zunda alapanyaga ugyanaz az éretlen szójab, edamame. Enyhén sós vízben megfőzzük a babot. Miután lehűlt, kifejtjük, sőt, még a babszemek hártyaszerű héját is leszedjük. Mozsárban összetörjük, sóval és cukorral ízesítjük, majd egy kis vízzel lazítjuk. Minél frissebben kell enni! A zunda állítólag még egészségesebb, mint az adzuki, mivel kiváló fehérjeforrás és C-vitamint, de még omega-3 zsírsavat is tartalmaz.
** szó szerint "híres dolog", a helyi nevezetes étel; ezt illik vinni haza, no meg az irodába omiyage (ajándék) gyanánt.