2010. június 30., szerda

Óriáskanárik szökésben

Ha valakinek eltűnt volna két nagyobbacska kanárija, akkor megnyugtathatom, hogy jól vannak, legutóbb egy Akasaka közelében levő játszótéren láttam őket. Valaki etetheti is őket, mert jó húsban vannak. A macskák állítólag azóta kerülik ezt a parkot.

2010. június 28., hétfő

Kedvenc szavaim - doriburu


Honda, náisu puresha... doriburu... shúto... góru!* halljuk a tévében és nem csak halljuk, de értjük is, hiszen a japán focinyelv éppúgy tömve van eltorzított angol kifejezésekkel, mint a magyar, gondoljunk csak a kornerre, az offszájdra vagy magára a futballra! És mielőtt utólérte volna a focit a nyelvújítás, bizony, mi is mondtuk azt, hogy ne dribblizz te marha, add már le! De nem csak a focival van ez így. A japán nyelvben picit is meghempergődző, azt legalább alapszinten kóstolgató gajinok egyik első nagy megdöbbenése, hogy mennyire el vannak burjánozva a japán nyelvben a katakanás szavak, vagyis az angolból átvett, fonetikus írással lejegyzett és néha elég nehezen felismerhető kifejezések; mint például a erebétá (elevator), ótobai (motorbike) vagy akár a kivételesen németből átvett arubaito (Arbeit) vagyis részmunkaidős foglalkoztatás és még sorolhatnák vagy párezret de inkább tízezret. Még ma is, lassan egytucat itt töltött esztendő után is érnek meglepetések, nini, ez is katakana! a legutóbbi ilyen az órái! órái! volt; amit a kapuőrök és a idegenvezető kislányok kiabálnak a rükvercelő buszsofőröknek. Mármint, hogy all right...

Lehetne megint példálózni az átkos globalizáció mételyével, ami még lám-lám! a tisztalelkű japán népet sem kíméli, ám a helyzet ennél kicsit bonyolultabb. A japán nyelvben ugyanis jó, ha a szavak harmada japán, a többi kínai, de legalább annyira eltorzítva, mint az orái vagy az ótobai, csak éppen ezekre van kanji, mert Kínából ezzel együtt vették át. Amikor az Edó-korszak több évszázados elzárkozottságát követően, a XIX-ik században végre megnyílt az ország, sok minden más mellett meg kellett birkózni az országba áramlú új fogalmakkal is. Először lelkesen gyártották a meglevő kanjikból a fogalmak értelmét tükröző új kombinációkat, így születettek olyan kifejezések mint a 酸素 - sanso (oxigén), a 電車 - densha (elektromos vonat) vagy az orvosi fogalmak döntő többsége. Aztán, valamilyen - általam ismeretlen - okból a századforduló környékén felhagytak ezzel és elkezdték a katakanázást, vagyis a szavak fonetikus átvételét. Ekkor ezek a szavak már döntően az angolból jöttek. Aztán a harmincas években még volt egy nyelvújítási hullám, ekkor japánosították például a baseball (yakyú, vagyis "mezei labda" lett belőle) szókincsét, a foci nem volt jelentős tényező ekkor és ezért megúszta, de a háborús vereség és az amerikai megszállás minden maradék akadályt elmozdított a katakana-cunami na végre egy szépítő gól! elől.

Így aztán a rutinos gaijin, ha épp nem jön a szájára a megfelelő, kétkanjis kifejezés**, szemrebbenés nélkül, magabiztosan bedobja az angolt, természetesen katakanás torzításban, itt-ott ragozva, kono mítingu no nóto wo bossu ni repóto shite, ne! a kissé bután néző japán kolléga pedig nyilván azt a következtetést vonja le, hogy benne van a hiba, nem elég művelt, azért nem érti. Végezetül, bizonyítandó, hogy azért a katakana sem mindig fenékig tejfel, fejezzük be most e kis eszmefuttatást Vágvölgyi Bé barátom lányának örökérvényűjével, amikor is anno 90-es években, oktatásból hazatérőben, sírós hangon megkérdezte: "Papa, miért hívnak engem az óvdában Baguboreginek?"

PS: magam a témában nem szakértő, csak a japán nyelvben igyekvő amatőr lévén, pontosításokat szivesen fogadok, bitxəšï-tól vagy bárki mástól...

------------------------------------

* aki esetleg nem tudta volna dekódolni: nice pressure... dribble...shoot...goal!
** a kinaiból átvett-áttorzított szavak nagy részét két kanji alkotja. A velük kapcsolatos kínlódásaimról ld. bővebben itt.

2010. június 26., szombat

Coolride Tokyo

A minap egy üzleti partnerünk jóvoltából alkalmam nyílt egy kis örömködésre, konkrétan egy félórás helikopter-útra Tokyo felett. A pilóta először felvitt minket jó magasra, hogy be lehessen látni a várost (jobbra Shinjuku).


Kicsit lejjebb ereszkedünk és közelebbről is megnézhessük a városháza kettős tornyát (Tange Kenzo iroda).


Utána tettünk egy kört Korakuen felé; középen a Tokyo Dome jellegzetes kupolája látható.


Ezután délnyugatnak repültünk, a kép a Meiji Koen felett készült, háttérben a Tokyo Tower és a kikötő is látszik.


Tovább délnek Meguro felé, itt kezdtünk el ereszkedni.


Ekkor pillantottam meg azt a házat. Hű, de ronda!


Ezt nem tűrhettem tovább, felhorgadt bennem az építész. El vele!




Aztán kicsit észak felé mentünk, hogy belássuk az egész várost.


Szóval, ha még eddig nem esett volna le valakinek a tantusz: ez Tokyó központjának 1:100-as modellje (+ van egy kis Manhattan és Shanghai is a sarokban) a Roppongi Hills egyik üresen álló irodájában, a Mori Biru jóvoltából. Immensely cool! Köszönöm nekik, és Péternek, aki az ötletadó volt a poszthoz (és szintén velem ült a helikopteren).

2010. június 24., csütörtök

Nippon! Nippon!

A szakmai elemzést meghagynám a szakembereknek és inkább maradok a hangulatjelentésnél, ami kétségkívül derüs. Bár az első 30 percet és vele a két gólt! sajnálatos és megbocsájthatatlan módon átaludtam, a második félidőt már Roppongiban nyomtam végig. Volt éneklés, Nippon! Nippon!-ozás, Kawashima! Kawashima! meg Honda! Honda! ahogy csak a csövön kifért. De meg is érdemelték a fiúk, mert hihetetlenül jól, sőt mi több: szellemesen játszottak. Honda gól előtti sarkazós cselét még sokáig fogják emlegetni, az, pedig, hogy a Yatagarasuhoz intézett imák és áldozatok nem voltak hiába, a két tanári szabadrugásgól bizonyítja.











Amikor győztünk, nagyon megörültünk, utána pedig - ezuttal Roppongiban - eljártuk a már-már egyfajta japánicumnak számító Shibuyai Berohangálóst, megsétáltattuk a kutyát és elmentünk dolgozni. Roppongi pedig visszakerült jogos hajnali tulajdonosaihoz, a varjakhoz.

Még több kép itt látható, videók meg emitt.

Nihon esete a Nagyvilággal

Kérdezi a taxis, kinek drukkolok majd ma éjjel hát a japánoknak! mondom, hitetlenkedik, tényleg, és miért? majdnem mérges leszek hát mer' itt lakom bmeg, kinek másnak drukkoljak?! fejét csóválja, kicsit rosszallóan, nincs ez így rendjén, a gaijin szurkoljon gajinnak, japán a japánnak, ez a világ rendje. Mert Tokyóból nézve a világnak két része van; a puha-meleg Nihon és, túl a tengeren, az érdekes, de veszélyes és kicsit ellenséges Nagyvilág, ahol nem értenek magyarul japánul és minden nagyon MÁS. Persze, a japánok tudják, hogy a Nagyvilág valamicskével nagyobb, mint Nihon, és megértik, hogy tulajdonképpen nem is a Nagyvilág MÁS, az olyan, amilyennek lennie kell, hanem Nihon. Ebbéli hitüket megerősíti a sok turista, aki idejön és mindent lefotóz; Fuji-sant és cseresznyevirágot, ez még rendben lenne, de a kapszula-hotelt és kávéautomatát is, ami pedig köztudottan nem érdekes.

Namármost, ami MÁS, az ugyan lehet érdekes, de szeretni-, és drukkolnivaló az mégicsak a mi saját hazánk, ez természetes, és ebből következően az is természetes, hogy a Nagyvilág, az magának drukkol nem pedig Nihonnak, amelyik értelemszerűen nekik MÁS. Ekkor aztán jövök én, és beletenyerelek ebbe a szépen felépített világba, miezmár? Az meg aztán, hogy ráadásul én még a koreaiaknak is szurkolok, na; az aztán főleg gyanús...!

2010. június 22., kedd

Hamupipőke, hazafelé

A bál nem egészen úgy sült el, ahogy azt eltervezte; az üvegcipellő sarka eltörött, Pipő elbotlott és felsebezte a térdét, majd efeletti bánatában kicsivel több umeshú csúszott le a torkán a kelleténél, közben pedig még a sminkje is elmázgálódott, a Herceg pedig, az a disznó! egyszerűen nem jött el, így Hamupipőke kénytelen-kelletlen vonattal ment haza.

2010. június 21., hétfő

Az igazi ellenfél


Amikor Okada mestert a riporterek megkérdezték, hogy ugyanmégis, miből gondolja hogy a japán válogatott a legjobb négy közé juthat a világbajnokságon? azt a - maga nemében kikezdhetetlen logikájú - választ adta, hogy de hiszen ez a koreaiaknak is sikerült már egyszer! Bár ebből nem derül ki egyértelmű, hogy Okada kantoku a koreaiakat becsüli-e le, vagy Japánt fel, egy dolog azonban világosan látszik: "E" csoport ide vagy oda, igazi ellenfél csak egy van, pontosabban kettő.
Nem a győzelem a fontos tehát és persze főleg nem a részvétel, hanem csak és mindenekfölött Koreát kell lenyomni, lehetőleg mind a kettőt, ezen és csak ezen! múlik a csapat szereplésének megítélése odahaza és egyúttal Okada edző mennybe- vagy éppen pokolba-menetele. Az első fordulót a két nagy ázsiai rivális kiválóan abszolválta, mind a görögök elleni dél-koreai 2:0, mind pedig a legalább ilyen dicsőségesnek tekinthető Brazília elleni észak-koreai 1:2 fogcsikorgató elsmerést váltott ki Roppongi bárjaiban. Ám jött a második forduló és a Maradona-csapat mert Argentína már csak ezen a néven ismeretes 4:1-re leiskolázta Dél-Koreát és eközben a tokyói tudósító nem sok könnycseppet látott elmorzsolni a szemek sarkában. "Nagy volt a szájuk, leszólták a japán csapatot, aztán most jól lebőgtek!" kommentálta Itó-san, akit nő létére ugyan egyáltalán nem érdekel a foci, de a Hont nem engedi bántani. Ehhez képest a Kék Szamurájok, pontosabban Szamuráj Kékek, mekkora baromság is már ez! szoros meccsen, kissé szerencsétlen góllal megesett 1:0-ás veresége a hollandoktól maga volt a tömény diadal, és remény bőségesen maradt az utolsó fordulóra is.
Aztán jött a Portugália - Észak-Korea, amikor elkezdtem írni ezt a posztot még csak 5:0 volt, de volt még hátra 10 perc, Judit nem bírta tovább nézni és bezárkózott a szobába, minek örülsz kiabált onnan víg kurjongatásom hallatán ezeket a szerencsétleneket biztosan agyonlövik és lehet, hogy neki van igaza és mégsem erkölcsös egy sztálinista csapatot hét góllal megküldeni, de hát ez is csak azt bizonyítja, hogy a foci kegyetlenebb sport a boxnál, hiszen ott 4:0 környékén biztosan leléptették volna őket.
A meccs után a televizióban a kommentárok még visszafogottan sajnálkozóak voltak, az első félidőben egész jól tartották magukat meg, hogy néhány sajnálatos védelmi hibának köszönhetően, ám e mondatok között is ott guggolt egy icipici lenéző sajnálkozás. A nép, az istenadta nép, persze nem lesz majd ilyen píszí és beszól majd rendesen, rakétával lövöldözni, atombombát barkácsolni, arra persze van eszetek mondják majd az izagayákban a második sör, no meg főleg az utolsó forduló után, mert hát, a legszebb öröm, mint azt jól tudjuk, mégsem a gólöröm.
-----------------------------------------
Ez a poszt - némileg más formában - korábban már megjelent a Sakká Nippon Daihyó blogon is.

2010. június 20., vasárnap

GROM

A Financial Times a napokban hozta le a a Monocle magazin listáját a világ 25 legélhetőbb városáról, amin Tokyó a negyedik helyen végzett. Ha az én véleményemet kérdezik, szerintem - dacára, hogy szerdán megkezdődött az esős évszak - az életminőség errefelé az elmúlt héten ugrásszerűen megemelkedett. Megnyílt ugyanis a GROM.



A nevezetes eseményről ugyan lemaradtam, de szerencsére a hétvégén a Meiji szentély kertjében sétálva megláttam egy léggömböt az ismerős felirattal. A modern mobiltelefon technológiának hála, perceken belül sikerült kiderítenem, hogy két napja, két üzlet nyílt Tokyóban, hogy az egyik éppen a közelben van és végül, átváltva a térképre, beazonosítottam annak pontos helyét is az Omotesando főutcáján.


Ha valaki netán nem tudná, elárulom, hogy a GROM egy olasz fagylaltmárka, ami a slow food elvei alapján működik. Két éve, nyáron fedeztük fel szülőhelyén, Torinóban, az Egyiptomi Múzeum mellett, amikor is éjfél után beálltunk a fagyizó előtt kígyózó, hosszú sorba. Mintegy 20 perc sorbanállás után kiderült, hogy a GROM fagylaltja egészen egyszerűen fenomenális.


Tokyóban, sajnos, egyelőre nincs nyitva éjjel a GROM, itt tehát van még potenciál az életminőség további javítására, de a citrom-eper és a kávé-mogyoró kombinációk itt sem okoztak csalódást.


2010. június 18., péntek

A dekadencia dicsérete


Tételem a következő: a hanyatló korokban jó élni. A vaskorszakok, amikor birodalmak kovácsolódnak, kalandos, érdekes időszakok, ilyenkor jó hadvezérnek, diktátornak vagy legalábbis karvalytőkésnek lenni, már persze annak, aki ambicionálja ezeket a szakmákat. May you live in an interesting age! szól az unalomig idézett kínai átok, ám úgy gondolom, nem ok nélkül. Ezzel szemben vannak a dekadens, hanyatló korok és birodalmak. A növekedés megáll, a birodalom nem hódít tovább, helyette inkább békét próbál kötni szomszédjaival. A diktátor már nem diktál, sőt megengedi az istenadta népnek, hogy beledumáljon, mi hogyan legyen. Közben szennyvízcsatornákat ásnak, a gyerekeket iskolába zavarják, kiépítik az általános orvosi ellátást és a G3-as internethálózatot.

Korunk általában is, de Japán különösen megfelel e definíciónak; a dekadencia szinte minden jele szemmel látható. Míg a 70-es években a politikai gazdaságtan látnokai Amerika hanyatlásától és a Japán-kor kezdetétől vizionáltak, ma ugyanezek Kínáról állítják ezt, hát, majd meglátjuk! ma már senki nem hiszi, hogy Japán akár a második helyét is megtarthatja. Ezzel egyidőben az élet talán még soha nem volt ilyen jó; béke van, és az országot egyre nagyobb mértékben áthatja a bűnös, de élhető liberális gondolkodásmód, az infrastruktúra kiváló, az egészségügyi ellátás példás, a művészetek virágoznak, a szemét szétválogatásra, a kutyaszar pedig összeszedésre kerül, minden évben egy újabb nemzeti ünnepet vezetnek be és sorra nyílnak az eb-felsőruházati szaküzletek.

Problémák azért vannak; a lakosság rohamosan öregszik, a hagyományos értékek erodálódnak és persze hát az a fránya gazdaság, az sajnos nem nagyon akar növekedni. De hát elég jól élünk itt már így is, minek az nagy a növekedés... Majd rendbe hozzuk a műemlékeket és megtanulunk még jobban főzni. Elterjesztjük a világban a sumót és a kabukit, vagy ha nem, hát mangarajzolásból és animégyártásból is eléldegélünk valahogy. Ami nagyon kell, azt majd úgyis megcsinálják a kínaiak, mi meg majd toljuk alá az észt, a dizájnt meg a kulturát. Mi leszünk a kelet Itáliája vagy Párizsa. Csak mi közben megpróbáljuk valahogy ügyesen távol tartani a koszos külföldieket, a tiszták azért jöhetnek, ha érted, hogy mondom. De ezt az unokáink majd csak megoldják valahogy, bár a japán népszaporulat jelenlegi dinamikája szerint ők leginkább nem is leszenek.

Szép, hosszú, csendes alkonyt jósolok Japánnak, békés hanyatlást, egyfajta kollektív nyugdíjba vonulást. Splendid isolation, ahogy ezt az angolok már egyszer kitalálták maguknak. Jól is van ez így, nagyon. Nekünk. Most. Azt persze már nem szabad megvárni, amíg a dekadencia padlót fog és a vandálok feldúlják Rómát és az ölebek cipőt is kapnak, előtte kell kiszállni a buliból. A jó időzítés az életben mindig fontos.

2010. június 15., kedd

Shibuya, 2 a.m.

A kameruni meccs után, ahogy hazafelé tekertem a bringán, gondoltam benézek Shibuyába, nincs-e valami történés, hát volt! A fiatalok eleresztették magukat egy kevéssé, na persze, mikor, ha nem most. A játék lényege az volt, hogy a klasszikus telizöld shibuyai gyalogátkelőnél a zöld lámpa jelére négy irányból üvöltve, zászlólengetve be kell rohanni, pogózni egy keveset, aztán vonakodva átengedni a terepet az közlekedésnek. Aztán újra. Meg újra, de megpróbálni egyre tovább maradni és a méltatlankodó autósokat cukkolni. Mindezt egészen addig, amíg nem jönnek meg a rendőrök, és nem fütyülik szét a remek bulit, de hát őket ezért fizetik. Egy másik sportág az volt, hogy ki tud magasabbra mászni a közlekedési lámpákat tartó traverzeken. Amíg ott voltam ez a srác volt a bajnok, de amikor lejött, egyből elvitték a rendőrök...

Mindezek egy európai futbalszurkoló számára kevéssé megrázó hírek, láttunk mi ennél már izgibb dolgokat is kupagyőzelmek, államcsődök és öszödibeszédek alkalmával, de Tokyóban efféle látványosság azért korántsem nevezhető mindennaposnak. Igaz ugyan, a 2002-es VB idején nem voltam itt, de ilyet azért Tokyóban még nem láttam... Mi lesz itt, ha továbbjutunk?

-----------------------------------

A poszt megjelent a Sakká Nippon Daihyó blogon is.

Kitty-channal a győzelemig!

Tokyóban nem fújnak az utcán vuvuzelákat, nincsenek festett parókájú, mámoros fiatalok, még a forgalom sem áll majd le a meccsek alatt. Hát akkor mi VAN?

Mi lenne? amiben mindig is nagyok voltak a japánok: hát a mörcsöndájz!













Sálak, mezek, kitűzők: nem nagy újdonság, az van máshol is. A focivébé sör már érdekesebb, ezt a bulit idén a Kirin nyúlta le és kihoztak egy rakás "vádo kappu" sört, az elmúlt VB-ken szereplő japán válogatottak mezével. Világbajnoksági kutyaruházat, na ez már azért jobb! A kutyulit potom 2000 jenőért (ca. 4500 HUF) a kedvenc csapatunk mezébe csomagolhatjuk, mintha nem lenne elég meleg és úgy járathatjuk meg Omotesandón. Sajnos a japán mez már kifogyott, még szép! azt már csak ezen a reklámon láttam. A legütősebb mégis egy egyszerű mez volt, "Ultras" felirattal. Node nézzük csak, ki is van a mezen? Bizony-bizony, ő nem más mint Kitty-chan. Hello Kitty ugyan itt nem csak a gyerekek körében nagy sztár, láttam én más Kitty-chanos táskát húszéves csajoknál is de ez azért még engem is megütött. Próbálom vizualizálni, amint Durban utcáin a japán szurkolók Kitty-chanos pólókban randalíroznak, a marcona holland bőrfejűek lesütött szemmel somfordálnak el az útjukból, de valahogy nem megy. Bár lehet, hogy nem is olyan nagy baj ez...

---------------------------------------

A poszt megjelent a Sakká Nippon Daihyó blogon is.

2010. június 14., hétfő

Újabb blogajánló

...de hová tűntek az épületek? Mert az utóbbi időben nem sok poszt kapott "építészet" tag-et... Hát az úgy van, hogy blogszerző- és másegyéb társamnak, Juditnak kevés volt itt ez a tér, és egy ideje publikál az Építészfórumban is, különféle, Tokyóval (vagy ahogy ott illik mondani: Tokióval) kapcsolatos várostervezési- építészeti- és dizájn-okosságokat. Így most legalább kiegyenlítődött a pálya: van, amibe én dumálhatok bele. Itt találhatjátok az írásait, hopp, épp van egy új az illatos építészetről!

PS: azért leszögezném, hogy ezzel NEM adtam fel a jogot a tokyói dzsuva pikírt hangú kiszerkesztésére!

Vádo kappu

Az ugyan nem mondhatni, hogy tombolna, de legalábbis éledezik a VB-láz Tokyoban. Meccset nézni, ha nem is mindig jó, de KELL, és ez alól a Tokyo Reloaded szerkesztősége sem vonhatja ki magát, legalábbis az 50%-a.... Apropos, egyébként vendégposztoló leszek a Sakká Nippon Daihyó blogon, amíg csak a japán válogatott bírja cérnával, a jobban sikerülteket majd talán kirakom ide is egy kis csúszással.

Ma este pedig Japán-Kamerun, megyünk nézni a haverokkal. Egyébként pedig zuhog az eső, erősen úgy néz ki, hogy elkerülhetetlenül megérkezett az esős évszak, még ha ezt hivatalosan tagadják is.

2010. június 11., péntek

Tokyo fauna - gokiburi


Éles női sikoly, rémült csapkodás, majd férfias diadalordítás - mindennapos családi idill a lassanként beköszöntő meleg nyári estéken Tokyóban. A csetepaté eredményeképp eggyel megfogyatkozik a Jóisten egyik nagy közszeretetnek örvendő teremtményének száma. A gokiburi (Periplaneta americana - igen, a japán svábbogár amerikai - ez ám a multikulti!) éppúgy része a japán mindennapoknak, mint a zöld tea vagy az anime, bár valahogy ritkábban szerepelnek az országimázs-videókban. Az ausztrálok például sokkal büszkébbek a sajátjaikra, mindig fitymálva állapítják meg Japánban, hogy náluk sokkal nagyobbra nőnek, valahogy ez ott a nemzeti öntudat részévé vált.


















A gokiburik lakhelye változtatos, ott szeretnek lenni, ahol sötét, meleg és párás a környezet, ilyen helyet nyáron Japánban nem túl nehéz találni, de ha tehetik, legszivesebben gokiburi hoi-hoiokba költöznek, ezt mi sem bizonyitja jobban, mint, hogy amelyik egyszer beköltözik, élete végéig ragaszkodik hozzá. Ezt némiképp megkönnyíti a ragasztó, ami a hoi-hoi-ok aljára van applikálva; az ember kirakja a hoi-hoi-t a szekrény alá, aztán egy hét múlva begyűjti a mumifikálódott gokiburikat. Lehet venni házi ciánozókészüléket is; kis henger, a tetejéről letépem a védőzárat, és kimegyek a szobából, a házból és a világból pár órára, mielőtt még engem is leterítene. Azután hazamegyek, összesöpröm a szoba közepéről valamiért ott szeretnek meghalni, a hanyatt heverő gokiburikat, szellőztetek és a kérdés meg van oldva egy-két hétre.

Mi a Régi Házban annyira szerettük őket, hogy még főztünk is rájuk: Judit minden nyár elején csinált gokiburi dangót, amiben szódabikarbóna, hagyma meg még ki tudja milyen más finomságok voltak. Ezekből kis labdacsokat formázott, napon megszárította és körberakta vele a lakást. Az elmélet szerint a gokiburik ebből belakmároznak, majd a fejlődő gázok szétrobbantják gyönge testüket. Ha jól figyeltünk, éjszaka hallani is lehetett a halk puffanásokat. Vagy nem. De annyi biztos, hogy - dacára a régi faszerkezetnek - nem volt sok bajunk a gokiburikkal.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy miért utáljuk őket ennyire. Hiszen ott van például a szarvasbogár: nagyjából ugyanakkora, szintén barna, ráadásul ha sokat hergelik, még jól bele is csíp az ujjunkba, egy gokiburi sohasem tenne velünk ilyet! mégsem utáljuk, sőt Japánban - az orrszarvúbogárral együtt - még házikedvencként is tartják a gyerekek dunsztosüvegben. Végül arra jutottam, hogy az eltérő sebesség lehet az oka. A szarvasbogár kiszámíthatóan cammog, ha akarnám bármikor lecsaphatnám, míg a gokiburi villámgyorsan rohan, cikázik és eltűnik a szem elől. Mindezek tetejébe a japán gokiburi nyáron, a nyitott ablakon át légideszant módjára is rajtunk tud ütni (soha nem felejtem el egy angol barátom rémült felismerését: these fuckers here fly! és a landolást követően ugyanazzal a lendülettel rohan tovább, ami kétségtelenül végtelenül gusztustalan, majd eltűnik egy falrepedésben.

Most gokiburi-mentes házban élek, itt még egy baktériumnak sem lenne könnyű átjutni a recepción, ez azért nem olyan nagy baj, elvégre a nosztalgiának is megvannak a határai.