Reggelre szinte semmi nem maradt belőle, csak az árnyékosabb utcákon és kertekben maradt belőle egy kevés, no meg a későn kelő autósok szélvédőin.Énszerintem a hó, mindig, mindenütt jó, de ott, ahol ritkán esik, Tokyóban úgy nagyjából kétévente egyszer, ott még inkább örülnek neki az emberek; fényképezik és mutogatják az albumban meg az iPodon, emlékszel, amikor a hó esett! és az egy főre eső hóemberek száma is vélhetőleg nagyobb*, mint a hó-fáradt Lappföldön.
A magára valamit is adó tokyói autós ilyenkor azonnal felteszi a hóláncot**, és ezt néhány napig le sem veszi, hanem büszkén, csilingelve-csörömpölve közlekedik, hogy megmutassa: ő felkészült! a kelet-európai rezidens meg csak sírva röhög vagy bölcsen mosolyog, vérmérsékelte szerint, pont úgy, ahogy a skandinávok teszik Budapesten, ha leesik a hó és kitör a buszpánik.
A tokyói hóesésről én valahogy mindig a földrengésre asszociálok, mert egyszer, régen, volt egy elég komoly, talán a legnagyobb, amit átéltem, éppen amikor havazott. Az egyetemen ügyködtem valamit, késő este volt, Judit is ott volt valamiért. Hirtelen remegés, dübörgés, a könyvszekrények dülöngélni kezdek, hogyan lehet, hogy a súlyos könyvekkel megrakott polcok még ki sem voltak kötve? mi ijedten vártuk, mi fog történni, mi honnan dől majd, néhány dosszié le is esett, de aztán semmi. Mivel leálltak a vonatok, gyalog bandukoltunk haza a néhány centis, friss, vizes hóban.
Különös éjszaka volt.
----------------------------------
* a hóvastagságot és a havas napok számát is figyelembe véve
** ez a látványosság ezúttal - legalábbis az én környékemen - sajnos elmaradt
szeretem a különös éjszakákat, de ezt a fajtát valahogy kihagynám, ha lehetne kérni
VálaszTörlés