2009. október 30., péntek

A Pecha-Kucha szívcsakra

Legyünk tekintettel a nem-építészekre is: a Pecha-Kucha (japánul azt jelenti: csevegés, fecsegés) olyan buli, ahol építészek és más dizájnerek prezentálják munkáikat egymásnak vagy az érdeklődőknek. A dolog 2003-ban indult Tokyóból, ekkor találta ki a formátumot két ott élő külföldi építész, az azóta már (nemcsak emiatt) világhírű Astrid Klein és Mark Dytham, szóval ez egy igazi japánicum, vagy még inkább; gaijinicum. A Pecha-Kucha futótűzként terjedt el a világon, ma már a világ 253 városában rendeznek Pecha-Kucha eventet (igen, Budapesten is). A siker oka elősorban a frappáns formátumban rejlik (a résztvevők 20 képet mutathatnak, egyenként 20 másodpercig, a vetítést megállítani nem lehet, ha lejár az idő akkor el kell húzni a csíkot) ami rákényszeríti az egyébként gyakran introvertált és rajzok mindenhatóságában feltétel nélkül bízó építészeket, hogy a tervet nem árt néha elmagyarázni a megbízónak és olyankor jó, ha az építész úr meg is tud szólalni.


Nomármost, az úgy van, hogy én Astridot személyesen is ismerem, azt ugyan nem mondanám, hogy közeli barátok voltunk, de 90-es évek elején, amikor még az egyetemen múlattam az időt, ugyanaz volt a haveri kör. Astridék velem egyidőben, '88-ben jöttek Japánba vagyis pont 20 éve (mint látjuk, a 20 az mágikus szám a Pecha-Kucha univerzumban, a buli is 20:20-kor kezdődik nanáhogy!) és ezért ez egy különleges, jubileumi Pecha-Kucha Night-nak igérkezett, hát ide el kell menni! Persze elkésünk, már javában tolják a preziket mikor befutunk a Superdeluxe nevű meglehetősen lepukkant, de jó nagy pincehelységbe, nem messze Roppongi Hillstől.

















A Pecha-Kucha szülőhelyén elsőre nagyjából az fogad, mint otthon; vetítők, nagy tömeg, építészek és nem-építészek, sok szép lány (japán és külföldi egyaránt), sör és nagy füst, mert a füstmentes kocsmázás még Tokyóban sem divat. A prezik három vetitőről is mennek egyszerre, talán látványosabbak, mint otthon, viszont feltűnő, hogy mennyivel kevésbé veszik magukat komolyan a prezentálók. Jön két melák svéd, egymás kezéből kapkodják a mikrofont és lehengerlő, kicsit arrogáns modorban jópofiznak, mindamellett egy-két, mintegy mellékesen odavetett képből kiderül, hogy remek dizájnerek. Utánuk két japán lány következik, teljességgel hasznavehetetlen, de rendkívül kawaii* cuccokat mutatnak, az egyik a szeméig lehúzott kötött sapkában, látom, már mi lesz ezen a télen a divat Shibuyában. Ezután egy svéd lány jelenik meg a színen (valamiért erősen skandinávhangsúlyos volt az este), aki a prezentációja közepén egy kollégája gitárkiséretével dalra fakad és előadja a "Do you want to hire me?" című skandináv építészindulót, punk-feldolgozásban. Valahonnan előkerül egy meglehetősen introvertált, de valahol egész vicces finn** is; ironizál magán (már gyermekkorában is fordítva tartotta a kalapácsot), szülein (szaunát építettek a Sínai-félszigeten), az országán (éjszakai felvételek délben, Helsinkiből) de közben nagyon szép tárgyakat mutat. Astrid és Mark nyomják a showt, mindenkit bemutatnak, meg utána rövid interjúszerűség, félig japánul, félig angolul, remek hangulatot csinálnak. Rövid szünet, odamegyünk Astridhoz, hát te itt?! ja, igen, egy időre megint... de jól néztek ki, milyen szép házakat csináltok, fantasztikus mekkora lett ez a Pecha-Kucha, hát ja, mi sem gondoltuk volna meg effélék, de aztán lelépünk, mert mindenki vele akar beszélni.


Kezdődik a második rész, először egy jósvádájú japán építészhallgató bizonygatja, hogy az A+U-ban megjelent projektet nem a professzora (akinek a neve ott van), hanem ő maga! EGYEDÜL Ő! tervezte, ezt a nyomaték kedvéért elismétli angolul is, ha valaki nem értette volna (mellesleg tényleg nagyon ütős terv), utána jön egy egyedi nevű, mozgású és fejszerkezetű (Judit szerint tisztára Kabuki-arc), félig-japán srác, aki a "PEACE" szót nyomtatta különböző nyelveken és színekben egy pólóra, big deal, majd egy angol fiú a Conran & Partners-től és szép, de kicsit hideg dizájnokat mutat, fürdőkádat, buszmegállót meg effélét, majd még sokan mások, közepesen vagy éppenhogy nagyonis izgalmas házakkal, tervekkel, ruhákkal vagy tárgyakkal és a végén pedig jön Kevin, az ausztrál fejvadász, aki ugyan nem teljesen színjózanul (bizonytalan léptek, nagy, kaszáló karmozdulatok) de átütő lelkesedéssel prezentálja a KevRock nevű, a saját teniszpályáján nemrég megrendezett privát rock-fesztiválját, this is me singing with the Hoodoo Gurus, it was fucking phantastic! majd jön a Pinky Piglets nevű lányzenekar és nyomják a J-rockot, köztünk szólva a produkció vérciki, de valahol mégsem az, mert Tokyóban semmi nem ciki, ez már csak egy ilyen város: laza és bohó és befogadó, csak meg kell találni a megfelelő pincét hozzá.

* cuki
** akinek ez megvan: tisztára, mint a Severi

Állomáskönyvtár

Reggel amikor felszáll a vonatra, felkapsz egy könyvet, este visszaviszed, simple, isn't it? a rendszer persze feltételezi, hogy nem lopod el, nem dobod el, nem gyűröd össze és nem hagyod el - de valahogy ezek errefelé nem történnek meg, nem is tom' miért.

2009. október 28., szerda

A gasztronómiai megoldás


Ahogy ezt már korábban megjegyeztem, Japánban a vizben mozgó-lebegő-úszó dolgok többnyire az asztalon végzik. Ennek szellemében reagál az ország a globális felmelegedéssel kapcsolatban fellépő problémák egyikére, a medúzák túlszaporodására, ahogy ezt az Oriens oldalán olvastam (ők meg az Asahi Shinbunban). Egyre több a medúza, óriásira nőnek és veszélyeztetik a halászatot? Nohát, együk meg a bestiát! és a japán gastronómiai fenomén beindul, és ontja a megoldásokat, finomabbnál finomabb medúza-fogások formájában: medúza-sushi, medúza-tempura, medúza-sütemény. A vállalkozás korántsem reménytelen, hiszen Japánnak komoly track-recordja van különböző fajok agyonevéséből, lásd pl. a bluefin tunát, és ha ezúttal sikerül jó irányba becsatornázni 127 millió ember étvágyát, csatát nyerhetünk a globális felmelegedéssel szemben!


Gondoljuk egy kicsit tovább ezt az előremutató kezdeményezést! Odahaza nyomulnak például a cikádák, amelyek amellett, hogy elviselhetetlenül zajosak, bizonyára felborítanak valami bioegyensúly-bilit ők is, elég testes jószágok, tele fehérjével, nosza, együk meg őket! lehetne belőlük cikádapörkölt, vagy pl. "Cikáda jóasszony módra" meg ilyenek. A maláriaszúnyog már nehezebb eset, nem túl kiadós, de a balkáni gerlékkel biztosan lehetne kezdeni valamit. De gondolkodjunk globálisan; nem az lenne a legegyszerűbb megoldás a tengerek szintjének emelkedésére, ha meginnánk a felesleget? Ennél már csak az lenne előremutatóbb, ha a problémát a gyökereinél támadjuk meg: fogyasszunk több széndioxidot! Itt ráadásul nagyon sokat nem is kell innoválni; a szédioxid emberi fogyasztásának ugyanis van egy jól bejáratott, organikus, mondhatnánk ősi módja, úgy bizony, erre gondolok én, mire is másra...?

Csak arra vigyázzunk, hogy ne nagyon böfögjünk.

Grand Macaron Taikai

Már említettem, hogy Tokyoban szemmel láthatólag a macaron az új sláger. Ezért úgy éreztem, eljött az ideje, hogy behatóbban foglalkozzam a kérdéssel. Két mintát választottam - egyet a macaron őshazájából, Párizsból és egyet a helyi pályáról.


A csapatok:

Idegenben: Jean-Paul Hévin: bergamot, mogyoró, csoki, málna



Hazai pályán: Sadaharu Aoki: matcha, pisztácia, sós-karamell, szezámmag








Külcsíny:

A csomagolás terén egyértelműen a japán versenyző nyert. Igaz, ahogy kibontottam a két dobozt, kiderült, hogy a francia azért praktikusabb; 1:0 A francia macaron a barna színskálán mozgott, míg japán rokona a pasztell színeket vonultatta fel. Hát, ez ízlés kérdése. Szerintem a macaron legyen színes. 0:1


Ár/érték arány:

Meglepetésemre a francia macaron árnyalatnyival kisebb volt, mint a japán, azonban ezt az alacsonyabb ár ellensúlyozta; 1:1

Belbecs:
Hasonló textúra, mindkettőnél vékony, roppanós héj és lágy, de nem folyós krém.

Az eredmény:
Judit: egyértelmű francia győzelem - kevésbé édes, rafináltabb ízesítés.
Bence: az egyéni győztes nekem a matcha (zöld tea) ízesítésű japán volt, de a francia válogatott jobb csapatjátékkal szerintem is otthon tartotta a kupát.

A francia-japán mérkőzés végeredménye tehát 3:2.

2009. október 27., kedd

Egy hűlt hely

Az megvan, amikor 1995-ben ráeresztették a szaringázt a metrózókra Tokyóban? Ekkor (is) Japánban éltünk, és a "sarin jiken", ahogy itt nevezték, számunkra a 90-es évek egyik formatív eseménye volt. Pont arrafelé metróztunk mi is aznap - szerencsére nem azokon a vonalakon - amikor leállt a metró. Nem igazán lehetett tudni miért, csak bemondták, hogy baleset volt, egy jó darabig nem fog menni. Valahogy - már nem emlékszem hogyan - hazakecmeregtünk, otthon bekapcsoltam a TV-t és ott hallottam meg mi történt; 12 ember meghalt, több ezren megsebesültek.

Izgalmas napok következtek, elég gyorsan az Aum Shinrikyó nevű buddhista-ezoterikus szektára terelődött a figyelem, akiknek már volt néhány gyanús stikli* a rovásán. A szekta központja nem messze volt a régi irodánktól, a környék tele volt rendőrrel, a levegőben folyamatosan helikopterek köröztek. Aztán szép lassan elkapták az aumosokat, néhányat halálra, többeket hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Páran még szökésben vannak, képeik hosszú éveken át kint lógtak az állomásokon, de mára már bevették őket. A fővezér-főguru még ma is siralomházban várja az ítélet végrehajtását, errefelé az ilyet nem kapkodják el.

Azért jutott ez az egész az eszembe, mert ma ott jártam az Aum régi központja mellett. Az Eset után az épületük sokáig elátkozott helynek számított, senki sem akarta bérbevenni. Később egy divatcég megvette, lebontotta és a helyére a képen látható üzletet emelte. A divatszakma láthatólag nem finnyás és a ma odajárók közül - a célközönség életkorából kifolyólag - vélhetően kevesen tudják a telek történetét.



















* A "stikli" szó, belátom, enyhén szólva understatement a szekta által elkövetett gyilkosságokra valamint egy korábbi gáztámadásra Matsumotó városában ami 8 ember halálával járt. Ám ekkor ez még nem volt ismeretes.

2009. október 26., hétfő

A mai vacsora

Megjött Judit, itt lesz egy bő hétig, így este hangos okaerinasai!* fogad, no meg vacsora. Vacsorázni persze magam is vacsoráltam, de azért a képek összevetéséből nyilvánvaló, hogy van némi előrelépés a terítésben, eltűnedeztek a műanyagdobozok és van már alátét is. Viszont ki veszi észre mi hiányzik? bizony, a sör... de azért a végén került az is, sőt desszert is lett (bár gondolom ez nem olyan nagy meglepetés a múltkori sütemény-sorozat után), kivülről zöld és szúrós (mert bambusz-sásba tekerték), belülről megintcsak zöld, de ragacsos, legbelül barna, babos-ragacsos és finom. Állítólag Níígatából való, zöld teát is ittunk hozzá, ez lehet, hogy hiba volt, mert most már 11 óra de még itt rohangálunk fel s alá és intézkedünk... Szóval ilyen volt a mai vacsora.












* a hazatérő üdvözlése, valami olyasmit jelent, hogy "gyere be!" válaszul a hazatérő "tadaima!" (kb: megjöttem!) köszöntésére.

2009. október 25., vasárnap

Keskeny házak

Tokyóban drága a telek, ezt tudjuk, de néha azért még így sem értem, hogyan férnék el egy-egy ilyen, közel kétdimenziós, építményben...
Vajon mi fér el ebben a házban?
Ez egy lakóház

2009. október 24., szombat

Ipponjime


Terashima-san félrevont és megkérdezte, hogy lennék-e szíves megcsinálni a shimét? A konshinkai1 ekkor már meglehetősen előrehaladott állapotban volt, egy sikeres közös munkát ünnepeltünk, úgy jó negyvenen, 8-10 különböző cégből, és ha lett volna karaoke, már biztosan daloltunk volna. Hát persze, mondtam, hogyne, a shimét, az mindig, szívesen. Nomármost, tudni kell, hogy bár az idők során meglehetősen hozzászoktam ahhoz, hogy kisebb-nagyobb, józan vagy éppen kapatos közönség előtt japánul supíchu-t (beszédet) mondjak, de konkrétan shimét még soha nem csináltam. A shime, a zárás, az szent dolog, összegzi az eseményt, előremutat, és közben legyen szórakoztató is, ha szabad kérni. A végén pedig közös tapsolás van, ezzel kérve az Istenek áldását a közös vállalkozásra.

A tapsolás, a tejime nem ám csak úgy össze-vissza történik, hanem a beszélő vezényszavára. Többféle fajtája ismeretes, van, amikor egész kis ritmusokat kell kitapsolni, háromszor megismételve, szerencsére az utóbbi idők divatja az ipponjime lett, ami egy, jó nagy, határozott tapsolás2. Kicsit félrevontam a kollégámat, hogy megtárgyaljam vele a részleteket; mit is illik mondani pontosan, hogy is van a vezényszó (yóóóó-ho!), mert más ezt ugye hallani és más csinálni, kicsit ideges voltam, mégiscsak az első shimém; tudok-e majd vicces lenni? nem mondok-e valami ostobaságot? eltalálom-e a jobb kezemmel a balt?

Aztán Terashima-san megkocogtatott egy üveget és bejelentette, hogy engem kért meg az este lezárására; az egybegyűltek ezt nagy örömmel nyugtázták. Pironkodva bevallottam, hogy ez az első shimém, ez bejött, imádják az ilyen önirónikus coming-outokat, mondtam néhány szót arról, hogy milyen jó volt együtt dolgozni, és elsütöttem néhány erősen izzadtságszagú poént, természetesen kitörő sikerrel, és mondtam, hogy legközelebb is, zehi, ZEHI3, és amikor a supíchu végén kimondtam a szükséges szavakat; kore de ipponjime de owaritai to omoimasu4, akkora üdvrivalgás tört ki, mintha azt jelentettem volna be, hogy személyesen sikerült elhárítanom egy aszteroida becsapódását a Földbe.

Aztán csend, koncentrálás, majd, yóóóóóó-ho! (taps) Sikerült!

Hazafelé menet, valaki odajött hozzám és megdicsért, hogy nagyon szép shime volt. Hát igen, erre szoktuk mondogatni a külföldi barátaimmal, hogy "we all should get Entertainer Visas here".

-------------------------------------

Még több tejime videón itt látható.

1 (általában céges) parti
2 a wiki szerint az ipponjime a 3-3-3-1 de megkérdeztem, és a kollégáim szerint ez marhaság, az a sanponjime. Hogy akkor a 3 X 3-3-3-1 micsoda, azt senki nem tudta, az egyikük bátortalanul megjegyezte, hogy Kantóban biztosan másképp hívják
3 mindenképpen
4 és akkor ipponjimével gondolnám lezárni az estét (vagy valami ilyesféle)

2009. október 20., kedd

További zörejek


Még egy hang a gyűjteményhez:

Ah, a Találkozás Hangja

Röviden ejtendő "a" hang, a végén esetleg egy opcionális "h"-val. Egyfajta meglepetést kifejező hang; valami olyasmit próbál mondani, hogy "sajnálom, kicsit elbambultam, ezért nem vettem Önt észre, pedig ha tudom, hogy itt van, már kezemet-lábamat törve rohantam volna üdvözölni". Félreértés ne essék; ez nem jelenti azt, hogy valóban meg is van a zörejkeltő fél lepődve, ez csak tettetése a meglepetésnek, mert így valamiért udvariasabb. Az "a" hossza attól függ, hogy a két szereplő milyen alá- ill. felérendeltségi viszonyban van egymással; aki magasabb rangú, annak megengedett a hosszabb, lágyabb "aaa", mig a kóhainak* rövid, ijedt, "ah!" hangot illik adnia. Valahogy így: "Ah! Iwaguchi sensei!". "Aaaa, Kobachi-san!" Utána aztán lehet köszönni, beszélgetni.
Megfigyelhető: ha két, egymást már korábbról ismerő ember találkozik


-------------------------------------

* az alacsonyabb rangú (a senpai ellentéte)

All sorts of bikes - 1

Rendes biciklik

















Rendetlen biciklik

2009. október 19., hétfő

Tolmácstörténet


Ezt már meséltem néhányszor, de hátha van azért még valaki, aki nem hallotta. Ültünk a tárgyalóban Imrével és két japán viszonteladó-jelölttel, a kezdetek kezdetén, úgy 1994 körül. Imre volt a főnök, én tolmácsoltam. A japánok elkezdtek egy hosszú mondatot, ami valahogy így hangzott:

Igazán elnézésüket kérjünk, hogy ilyen otromba kéréssel alkalmatlankodunk, de tisztelettel szeretnénk megtudni, hogy abban az esetben, ha az Önök nagyrabecsült cége további disztribúció céljából a mi szerény vállalkozásunk rendelkezésére bocsájtaná kiváló terméküket, ezt Önök milyen anyagi feltételek mellett látják megvalósíthatónak?

- Mit mond, mit mond? fordítsd már! - türelmetlenkedett Imre.
- Azt akarják tudni, mennyi a margin.
- 30% - mondja Imre.
Mély levegőt veszek és belekezdek a válaszba:

Amennyiben az Önök tiszteletre méltó cége méltóztatik a mi kis kártékony* vállakozásunk termékét forgalmazni, ez esetben mi az Önök fáradozásait az eladási árból leszámítolt harminc százalékos részesedéssel bátorkodnánk kárpótolni; mindazonáltal esedezve kérem Önöket, hogy bocsássanak meg, amiért ez az árrés nem tud nagyobb lenni, de sajnos cégünk szabályzata ennél többet nem enged meg, holott érezzük, hogy Önök ennél lényegesen többet érdemelnének.

Imre nem értette.

- Mit magyaráztál nekik ennyit?
- Hát amit mondtál, hogy 30% a margin.
- De ennyi ideig?!

------------------------------

* na jó, ez kicsit túlzás, elszaladt velem a ló, de az ilyenkor alkalmazandó standard "heisha" ("a mi cégünk") kifejezésben a "hei" kanjija (弊) tényleg ezt jelenti! Ebbe persze csak a nyelvtanuló gaijin gondol így bele, mindazonáltal eléggé sokatmondó, azt hiszem.

2009. október 17., szombat

Macskák a Ginzán

Ez a két macskaszobor a Ginzán van, ugyanannak az épületnek két átellenes sarkán, Gorobe és Nonki, alapvetően két gonosz fejű, randa dög, de azért szeretjük őket, mert igazi macskák.

2009. október 15., csütörtök

All type of kuns

This post could have never been written without Misi, who actually asked for it. Neither without Kyoko, who supplied the authentic information. Let's hear what she says about the old times!


- So, Kyoko, please tell me about the Asshi-kun and his compaignons!

- Very hisashiburi1 words you mentioned! A bit natsukashii2 feeling (chuckles).

- I have heard that back in the 90ies girls were keeping multiple boyfriends. And they were categorized according what they were good for...

- Yes, its true. Back than a serious girl always had a backup.

- A backup? like what?

- Well, let's take first the two big categories: there were the Keep-kuns and the Honmei-kun. Honmei-kun (honmei = favorite, real) was the one she really cares for and hoped to merry eventually but for the time being the Keep-kuns (keep, like keep in English) were useful pretty useful.

- Useful? for what?

- Various functions. Mitsugu-kun (mitsugu = finance) was a Keep-kun who could help when she gets a bit... short of resources. A sub-category of Mitsugo-kun is Messhi-kun who payed for the dinner.

- Sounds practical. Were there other types of Keep-kuns?
- Asshi-kun, as its name says (ashi = feet) was the one she can called when she needed a ride. Like the one my girlfriend used to call; after drinking, usually around midnight, when the last train left. He drove an hour to pick her up and another hour to drive her home and another hour to go home. She was also calling her ex-boyfriend for a taxi ticket after missing the last train.

- Amazing... and what did Honmei-kun think about all this?

- Not much, as he was not informed. He thought he was the only one.

- This sounds like a very practical system. Is it still in use?

- Oh, no. Those words are now shigo (not used anymore), they were only used during the bubble period3.

- So are the girls honest now?

- Yes, they would never do double-play with their boyfriends.

- This is very reassuring...


1 long time not heard

2 nostalgic

3 80ies, early 90ies when the Japanese economy was on the top

Halnak lenni Tokyoban

A tokyói horgász - hasonlóan a tokyói kőfaragóhoz és a tokyói balett-táncoshoz - nincs egyedül; sokadmagával ül a Kanda-gawa egy, erre a célra elrekkentett része körül és reméli, hogy fog halat. Mivel fizetett is, nem is keveset, hogy itt ülhessen, reményei gyakran valóra válnak. A kellően beszedált halak kötelességtudóan odaúsznak a horoghoz, és bár minden bizonnyal van bennük valami homályos rossz érzés, elmosódó emlék arról, hogy mi fog következni, vitézül beleharapnak a horogon fickándozó kukacba. Ilyenkor kihúzzák, megtapizzák és lefényképezik őket, ez ugyan kicsit kellemetlen, de végül is elviselhető, majd visszaengedik őket a Kanda-gawába, ahonnan jöttek. Indulhat a samsara újabb körforgása. Vajon hány élete van egy halnak?




2009. október 14., szerda

A lovi

Illetve csak egy bazi nagy, többemeletes épület, Korakuenben, ahol lehet fogadni és TV-n nézni a lóversenyt. De hát milyen ez már? Nem az a lényeg, hogy szép időben, elegánsan felöltözve, a gyönyörű pacikat nézegetve kultúráltan szóra... NEM. A lényeg az hogy fogadni lehessen, mert ide szemmel láthatólag nem az omotesandói designer-gang jár, ezek külvárosi munkások, vagy munkanélküliek? akik reménykednek hogy egyszer beköszön a nagy zsé, vagy legalább valami kisebbfajta, vagy inkább, hogy ma nem veszítenek sokat (nem másképp, mint otthon). Erre a tevékenységre viszont a TV és a nagy, hodályszerű épület tökéletesen alkalmas.
Igazából fotózni sem nagyon illik itt, de hát a gaijin, az már csak ilyen, bepróbálkozós... aztán mikor rám szólnak, kicsit mulyán nézek és abbahagyom.






A fugu kultúrtörténete


Van ez a fugu-dolog, gondolom, megvan mindenkinek, gömbhal, mérgező, jó drága, jogosítvánnyal rendelkező szakács kell hozzá, ésatöbbi, ésatöbbi. Ettem már én is, szerintem nem túl nagy szám, de ne aggódjon az Olvasó, nem fogom meghalt-az-amatőr-fuguszakács, vagy ez-volt-életem-legjobb-fuguja típusú sztorikkal rabolni a drága idejét. Ennél ugyanis sokkal érdekesebb belegondolni, hogyan is jutottunk el idáig.
Nem lapozunk (tekergetünk) régi könyveket (tekercseket), induljunk el tisztán spekulatív úton! Kifogja az ember a halat a vízből, éhes, megeszi, hamarosan zsibbadni kezd a szája, majd pedig a teste, elakad a lélegzete, meghal. Lehetne persze éppen szívrohama is, de mivel a fugu mérge elég gyorsan üt, viszonylag kevés próbálkozásból rá lehet jönni, hogy azzal a hülye alakú tüskés hallal lehet a baj, ami olyan viccesen felfújja magát. Mit tesz ilyenkor az átlagos halász (Korzikában, Új-Guineában)? Mit tenne ÖN, kedves olvasó? Úgy bizony, a felismerést követően bottal sem piszkálnánk a fugut. Lám, a gyilkos galócával sem próbálkoznak a Michelin-csillagos éttermek, pedig lehet, hogy az is jó.
Nem így a japánok, ők nem nyugszanak bele, hogy valami a vízben van, nem szikla és nem lehet megenni. Elképzelem, ahogy próbálkoztak: hé, Ichiro, mi lenne, ha alaposabban megfőznéd? vagy: Suzuki-san, ne aggódjon, levágtam a fejét, szerintem azzal van a baj! és így tovább, közben Ichiro, Suzuki-san és a gasztronómia többi névtelen mártírja csendesen jobblétre szenderül. Vajon hányan haltak meg, míg egyszer csak egy szerencsés - vagy zseniális - szakács megtalálta a megoldást; a máját és az ivarszerveket kell kivágni, mert azzal van a bibi? De lényeg, hogy sikerült, most már akkor csak be kell tartani a szabályokat és nem lesz baj, ugye?
De nem, még nincs vége. Ha olyan mérgező a fugu mája, folytatódik a feltételezett gondolatmenet, akkor biztosan nagyon finom. Ha pedig finom, akkor KELL, hogy legyen egy módszer, ami ehetővé teszi. És a keresés újra indult. Kivágni már nem volt belőle mit, így maradt az elkészítés: sütötték, halál, főzték, halál, áztatták sakében, halál, áztatták misóban egy hétig, két hétig, halál. Mig aztán csak rá nem jött valaki, hogy ha nem egy, vagy két hétig, de egy teljes évig misóban áztatják a fugu máját, akkor az semlegesíti a mérgét. És valóban, én is ettem már ilyet (olyan, mint a tőkehalmáj) és tessék, még itt blogolok.
De a fugu tulajdonképpen csak egy kiragadott, extrém példa, van rengeteg más, viz alatti és viz feletti állat és növény, amit normálisan nem szoktak megenni (többnyire, mert rossz izű) de a japán konyha megtalálta azt az egy és csak egy elkészítési módot, ahogy viszont nagyon finom, például tengeri uborka, mindenféle alga, vagy páfrányok, gyökerek az erdőből, meg ehhez hasonlók. Vagy vegyük az olyan alapanyagokat, amit másutt is esznek ugyan, de nem becsülnek túl sokra, Japánban viszont rájöttek, hogyan kell elkészíteni, hogy finom legyen, és ezért nagy becsben áll, ilyen pl. az angolna (grillezve, speckó szósszal). Vagy amit másutt is sokra becsülnek, de Japánban még jobb, például a marhahús (wagyu). Ezt nevezem én, kérem, nemzeti gasztronómiai elhivatottságnak...

2009. október 13., kedd

Reblog

Reblogolnak, tehát vagyok, és következésképpen én is reblogolok, hogy mások is legyenek. Itt van például a Tusváros, ami már egy ideje ott van a blogajánlómon, volt, aki már meg is nézte (mert figyelünk ám!), Maru-ton (丸豚), régi tökjói barátom blogja? naplója? vázlatfüzete? amit már egy ideje sziszematikusan, aprólékosan vezet. Csöndes sarka ez az internetnek, nincs nagy járás-kelés erre, de talán ezért is érdemes benézni és elidőzni: fínom, ízes pillanatok várnak itt, festményekből és szavakból összerakva, semmi harsányság, magakelletés; nem is mindig Tokyo, dehát nem ez a lényeg, hanem amit AL Kennedy írt, és ezúton küldöm nyilvánosan vissza a feladónak; csak mert igaz: "Extremely alive being a possibility for anyone intending to use, for instance, writing as an excuse for paying attention to their life."

Még házak

Egyszerűek, surló fényben.


2009. október 12., hétfő

1 jó ház

Mentem ma egy nagyot a városban, fotózgattam közben ezt-azt, többek között belebotlottam ebbe az érdekes lakóházba. Erősen lejtős telekre épült, L-alakú épület, kivülről aluminiumlemezzel van burkolva, így az egész elsőre leginkább egy üzemre emlékeztet (amiből van jónéhány ezen a környéken), aztán egyszer csak észrevenni, hogy nicsak! milyen érdekes az oldalhomlokzat! itt egy pici bambuszkert, és hopp! ott egy szuper kis tetőterasz. Jó lenne megnézni valami magazinban, milyen belül (nem tudja valaki, hogy ki tervezte?). Ötletes részletképzések (sajna, eléggé lehetetlen volt rendesen lefotózni...), az egész egyszerre brutál-ipari és dekadens-kifinomult és ezáltal valahol nagyon Tokyo. Riszpekt...