Szörnymese

Ha napközben arra járunk, semmit sem sejtünk; talán csak azt veszünk észre, hogy kong-dübörög az út és lábunk az aszfalt helyett kemény vaslemezeken tapos. Nem tudjuk, mert honnan is tudhatnánk? hogy egy hatalmas üreg felett haladunk el. De minden este pontban tíz órakor megelevenednek az út, megnyílik a föld és az üregekből különös, villogó ruhás lények törpök? orkok? bújnak elő. Lábuk két ujjban végződik, fejüket kendő vagy sisakvért fedi, ruhájukon a fénylő sávok titkos üzenetet hordoznak. Néhányuk kezében égő-vörös fénykard, mások harci gépeiken ülnek; ezek vasmarokban végződő, hatalmas mancsukkal össze-vissza csapkodva, fenyegetően morognak.

Harsány szinű sátraikat felverve megvetik a lábukat a felszinen az utak mentén és az arra tévedőket a fénykardok lengetésével és éktelen lármával próbálják a közelbe csalogatni (van úgy, hogy e célra primitív, vadul hadonászó másaikat állítják fel). Kincset keresnek talán? vagy a magányos járókelőket próbálják lecsalogatni a sötét üregekbe, hogy aztán ott kifosszák és sötét, kegyetlen módon végezzenek velük? nem lehet pontosan tudni.

De ki is merne ezeknek a vad kreatúráknak a közelébe menni? pedig aki mégis odamerészkedik, meglepődve tapasztalja, hogy a zord külső mögött szelíd, álmodozó tekintetű öreg koboldok rejlenek, akik csak azért élik e vad és rémisztő életet, mert a természetük erre kényszeríti őket.

A felkelő nap megriasztja és a föld alá kergeti e jelenéseket; amikor másnap erre visz utunk, már újra elfelejtjük, hogy szörnyfészek felett járunk.